Bicikliztél már Angliában? Nem? Gyere velünk, nézz körül és kövess minket! Sokfelé jártunk már a magazinnal az elmúlt 10 évben, sok helyre kalauzoltunk Benneteket, de Anglia ritkán került terítékre. Éppen ezért nagyon megörültünk, amikor meghívást kaptunk a VisitBritain angol idegenforgalmi ügynökségtől egy őszi kerékpáros utazásra.
Az utazás folyamán készített 160 fotó galériája ide kattintva érhető el.
Túravezetőink gusztusosan logózzák a pótkereket
Az angolok komolyan gondolják a kerékpáros turizmust, jól is csinálják, ezért hívnak szakújságírókat országuk biciklis felfedezésének népszerűsítésére. Mivel profik, így a konkrét túravezetésünket is profikra bízták: a Saddle Skeddadle utazási iroda csapatára, akik kerékpáros utazásokra szakosodtak. A „pattanj meg nyeregben” fordítás kevéssé adja vissza az iroda nevének frappáns szójátékát, mi viszont tényleg megpattantunk velük egy élménydús háromnapos bringázásra.
Angliába eljutni ma már nem nagy gurítás, például a Jet 2 fapados légitársasággal – akikkel mi is repültünk – akár már 25-30.000 forinttól megoldható, ha időben és olcsó napokra foglalunk. Az út maga Manchesterbe vagy Edinburghba (2011. áprilistól) kb. 2 óra, ami nem is olyan rövid, hiszen az előttem ülő angol lánynak belefért 2 Baileys és 4 vodka tonikkal, így persze repül az idő…
A Lake District panorámája holnap esedékes
Manchesterbe érve a Skeddadle mikrobuszával indultunk északnak, az észak-nyugat angliai Penrithbe, Cumbria megyébe, amely egyik kiindulópontja a festői Lake District Nemzeti Parkba induló túráknak. A tóvidék az angolok kedvelt kirándulóhelye, nem véletlenül, hiszen a gyönyörű hegyek övezte sok tó kombinációja általában mindenkinek bejön, de ezt mi majd csak holnap tudjuk meg.
A tábla szerint a szembeforgalmat fényképezem
Egyelőre a tájból a tök sötétben csak a baloldali közlekedés ragadott meg, a jobboldali közlekedés automatizmusának levetkőzéséhez kellett egy kis idő, a körforgalmak és elsőbbségek az első órákban egészen ijesztőek voltak… Ez másnap, biciklizés közben persze hamar oldódott, de elábrándozva az úton többször kaptam magam azon, hogy már megint szembeforgalomnak megyek megszokásból.
Penrith hasonló kisváros nem messze a tábla szerint
Penrith tipikus vidéki angol kisváros, aranyos földszintes és egyemeletes házakkal és rendezett kertekkel, amilyen az Agatha Christie regények filmes változataiból ismerős lehet, a filmszerű képet tovább erősítette első szállásunk, egy klasszikus angol fogadó a múlt század elejéről. Süppedős szőnyeg, díszes ajtók, klasszikus bútorok, este nem lepődtem volna meg, ha Miss Marple jön szembe velem a folyosón. Gyors zuhanyzás után szimplán örültem, hogy az angliai időszámítás egy órával lustább, így nyugodtan alhattam a hangulatos padlásszobában.
Ezt nyújtja egy C2C kerékpáros állomás
Penrith-i vendéglátónk a Norcroft Guesthouse egyike azoknak a szállásoknak, amelyek ráépültek a biciklis turistákra, a C2C túraútvonal mentén. Ez nem nagy varázslat, hiszen a C2C-nek rövidtett Coast to Coast turistaútvonal egyike a legnépszerűbb angol többnapos kerékpártúráknak, az Ír-tengertől az Északi-tengerig. A 225 kilométeres túrát több mint 15.000 bringás teszi meg évente, általában 3-5 nap alatt, az út egyik fontos állomása pedig éppen Penrith. A C2C útvonalat 1994-ben jelölték ki, fő vonzereje, hogy gyönyörű tájakon lehet rajta haladni, általában bicikliutakon, erdei ösvényeken és kisfogalmú mellékutakon. A köré szervezett szolgáltatáscsomag (szállások, éttermek, vezetők és/vagy kísérők, útvonaljelölések) is tökéletesen felépített, így minden kerékpáros megtalálja benne a neki valót, akár montival, akár családdal érkezik.
Térképmustra Giant bringákkal
Reggel megtapasztalhattuk mit is jelent a nyelvkönyvekből ismert „tipical english breakfast”, – hiszen az angoloknak a reggeli főétkezés – toltuk a ham and eggs-et, „kolbásszal” turbózva, kis sült paradicsom, gomba, paradicsomos bab is befigyelt mellé, na meg a pirítós háromszög alakú kenyérből. A következő szállásunkon kipróbáltuk a hangzatos nevű black puddingot is, amit gyorsan beazonosítottunk a hazai véres hurka angol megfelelőjeként, tehát semmi köze az általunk pudingnak nevezett édességhez. A gazdag reggeli elég tömény, délig komolyan tömít, meg lehet vele indulni akár egy földkörüli túrára is…
Az Ullswater-tó felülről is gyönyörű
Az első napi túránkat montis túrának kértük (a Skaddadle külön hirdet montis, országútis és „túrás” utazásokat, mindegyikből van önálló katalógus, és külön szekció a weboldalon…) így elkalauzoltak minket kedvenc útvonalukon az Ullswater-tó környékére. A panzió udvarán már vártak minket a gondosan beállított Giant bringák, (merev monti Alivio szettel, Dart villával) amihez előre le kellett adni a méretünket, és név szerint felcetlizték az átvételhez.
A Lowther Castle, melynek építéséhez áttelepítettek egy komplett falut
A városból kiérve egyből egy kastélyrommal (Brougham Castle) kezdtünk, majd megismertük a „fake castle” fogalmát, így titulálta ugyanis a túravezető lány – aki „civilben” műemlékvédelemmel foglalkozik – a múlt században épített „utánzat kastélyokat”, amiből 10 km-en belül kettőt is láttunk. A nem avatott szemnek persze ezek is „elég jók” voltak, ráadásul Angliában minden natúr kőből épül (még a „tetőcserép” is kő), így a hagyományhoz ragaszkodó építészet okán néhány évtized után kortalanná válik. Ezért nekünk, messziről jötteknek nyugodtan el lehetett volna adni 500 évesnek… Az egyik kastély – a Lowther Castle – és vele szemben a családi temető a Lowther Leisure Park közepén terült el évszázados fák között, maga a park pedig igazi nyaralóközpont, hatalmas lakókocsi kempinggel.
Átcsapatok egy patakon. (Fotó: Simon Ádám)
Askham falu érintésével aztán elértük a tóvidék határát, ahonnan igazi egynyomsávos ösvényen folytattuk a túrát egy fennsíkon, megcsodálva az angol vidék fátlan szépségét. Az utat rajtunk kívül csak punk birkák járták ilyenkor hétköznap, mivel a gazdák neonzöld/neonpiros csíkokkal jelölik a saját nyájukat. A birkáknak jó dolguk van errefelé, a gazdag tőzeges talaj szinte cuppog a láb alatt a sok csapadéktól, minden nedves és sáros, az ösvényeket vízátfolyások és patakok keresztezik lépten-nyomon. A 400 méteres hegytetőre felérve megláttuk az alattunk elterülő Ullswater-tó panorámáját, amit egy nagyon élvezetes, nedves köves, „patakcsapatós” hosszú lejtőzés követett, egészen a hegy lábáig, Howtown városkáig.
Nyílik a kapu, mert keresztüljárhatsz a birtokon
Itt elértünk egy vendégfogadót, bent jól esett a sandwich meg a tea, hogy stílusosak maradjunk. Visszafelé végiggurultunk a part menti úton, a tó mellett, majd visszamásztunk a hegytetőre, hogy egy másik kellemes „legelődéhával” fejezzük be a túra montis szekcióját.
Csak szépen megkérnek, hogy gyalog járj át
Visszaérve a szállásra rájöttünk mitől kerékpáros szállás a fogadónk, egyből előkerült a slag meg a mosókefe a bicikliknek, az átnedvesedett ruháinkat pedig külön szárítóhely várta, így reggel nem kellett nedves cipőbe bújni. Az nyilván alap, hogy betrappolhatsz sáros bicikliscipőben, anélkül, hogy rossz szemmel néznének rád. Egy olyan országban, ahol szinte naponta esik, ez nyilván egy teljesen természetes dolog, én mindenesetre örömmel vettem, hogy ez itt így működik és nyilván ettől működik. Apropó időjárás: ha jöttök készüljetek fel alaposan esőruházattal. A helyieknek természetes, hogy esőben is tekernek, ha neked nem az, akkor jó, ha olyan szerencsés vagy mint mi, hiszen a három napból csak két délután esett…
Csapolt helyi ale sörök, az első kocsmaélmény
Este folytattuk a reggeli kulináris túrát egy hamisítatlan angol pubban, ahol rájöttem, hogy a Yorkshire pudding, megint csak nem édesség, hanem keménydrog a javából, egy tányérszerűre sütött tésztában figyelt a „marhapörkölt”, amit helyi angol ale sörökkel lehetett öblíteni. Aki kedveli a szűretlen búzasört és/vagy a barnát (én mindkettőt) azaz nem ragaszkodik a pilznerhez, az nem fog csalódni a helyi sörökben sem, jellegét tekintve inkább a barnához közelítenek. Az angolok nem különösebben híresek a szakácsművészetükről (finoman fogalmaztam) így kellemes meglepetést jelentettek a helyi ételek az egész út során, ízletes finom kajákat kóstoltam, ezért bátran ajánlom bárkinek.
Long Meg and Her Daughters: megalit biciklivel
Második nap már országúton folytattuk a túrát a C2C útvonala mentén, elhagytunk Penrithet és elindultunk Stanhope irányába egy 69 kilométeres szakaszra. A bringákat reggel gondosan lecserélték, a Giant maradt, de trekking változatban, (ők hybridnek titulálták) elöl telóval, így kellemes suhanásra váltottunk a délelőtti napos mellékutakon. Megtekintettünk egy Stonehenge-hez hasonló megalit emlékhelyet (Long Meg and Her Daughters).
Hartside Cafe, a legmagasabban fekvő kávézó
Nekivágtunk a hegyeknek, hiszen ez a C2C leginkább hegyes része, benne a legmagasabb ponttal, az 580 m-en fekvő Hartside Cafénál, amit egy jó 10 kilométeres mászókával értünk el.
Szerencsére utunk csak egy rövid szakaszon csatlakozott a főútvonalba, ugyanis ez a szakasz nem csak a biciklis, de a motoros turisták kedvelt útvonala is, elképesztő számban rajzottak a vesedonorok, és megdöbbentő tempót nyomtak, annak ellenére, hogy az angolok alapvetően fegyelmezett népségnek tűnnek. A hegytetőn levő Hartside Caféban együtt ültek motoros és biciklis turisták, a népszerű központ bejáratánál hatalmas táblán jelölték be a motoros halálkanyarokat, melyikben hányan hullottak már el, de lefele gurulva a hegytetőről hamar rájöttem, a mellettünk 160-nal elhúzó motorosokat ez nagyjából egy percig hatja meg.
Kő, fű, birka, tábla. Bányászat híján ebből gazdálkodnak
Mi is engedtük lefelé a hosszú lejtő hibátlan aszfaltján, ugyanis ahogyan autós kísérőnk megjósolta, közeledett az eső, erős és hűvös széllel kombinálva. A táj itt már a korábbi facsoportos, ligetes angliai tájból kietlen fennsíkká változott, sárgásbarna fű mindenütt, amit már tényleg csak a birkák szeretnek. Ez a tájegység az elmúlt századokban az angol bányászat egyik fellegvára volt, a falvak és kisvárosok magukon hordozták a kedves bányásztelepülések jegyeit. A térség máig nehezen tér magához a Teacher-korszak bányabezárásait követően, jártunk olyan kisvárosban, ahol a központban minden második ház eladó volt, de az egész környék – lehet, hogy csak a csípős időjárás tette – nagyon álomkórosnak tűnt.
Megérkezünk Allenheadbe
Érdemes volt megállót tenni Allenheadben, ahol az Allenhead Station nevű klasszikus kisvárosi kocsmát csodáltuk meg, amelyről a képek többet mondanak, és jólesett a frissítés meleg teával a kísérőautónkból.
Hangulatkép biliárddal és darts-szal
Az út ezen a részen leginkább EKG görbére hajaz, viszonylag meredek mászások és ereszd el a hajam lejtők váltogatják (20%-ig!) egymást az országúton, míg elérjük Northumberland régiót, Anglia legészakibb részét, a skót határvidéket. A határtáblánál már jól érezhető volt milyen is az angol hűvös ősz, a kezdeti esőpermeteket múlni nem akaró eső váltja, csípős kellemetlen széllel, amiben élmény a biciklizés, főként annak, akinek muszáj…
Vezetőnk Jim, a megyehatárnál még szárazon
Miután az élvezeti érték számomra a nullára csökkent, úgy döntöttem a hátralévő szakaszt inkább a mikrobusz szélvédője mögül nézem, ahol működik az ablaktörlő, nem úgy, mint a Rudy szemcsimen…
Bevallom jól esett az „infrastruktúra”, amit a Skeddadle csapata jelentett, biztonságot és kényelmet nyújt a szervezett utazás: addig tekersz, amíg a kedved vagy az erőd engedi, csomag nem hátráltat, bármikor beülhetsz a meleg autóba, mindig van frissítés és feltöltés teával, banánnal, müzliszelettel. A C2C útvonalon működő utazási irodák így ajánlják ki az útvonalat a normál turistának is, nem vezetett, hanem kísért túra, ahol nincs gondod csomagra, defektre, időjárásra.
Parkhead Station és a kísérőbuszunk
A szakasz pihenőállomása igazán stílusosra sikeredett, Parkhead Station állomás a régi bányavasút kiinduló állomása volt, ahonnan 1834-től szállították a szenet és s mészkövet a tengerpartig. A bányák és a vasút bezárása után klasszikus ipari rommá változott a hely, (http://www.disused-stations.org.uk/p/parkhead/index6.shtml) melynek helyébe egy megszállott házaspár egy biciklis központot képzelt el. És mivel erősen szerették volna, így meg is valósították az álmot, üzleti alapját nyilván a C2C útvonal jelenti. A régi állomásból egy nagyon hangulatos vendégház és családi panzió lett, kitűnő házias családi konyhával a semmi kellős közepén. A csapat másik része a közeli Stanhope-ban pihenhetett, egy klasszikus falusi vendégházban, élvezve Tracy és Jane vendégszeretetét.
Vasúti töltés, ami mára tökéletes bringaút
Az utolsó szakaszra Parkhead Station parkolójából indultunk el, hűvös reggelen, verőfényes napsütéssel. Egyikünk sem bánta, hogy a tegnapi esőnek nyoma sem volt, bár körültekintve a tetőről nyugaton a távolban azért komoly felhők gyülekeztek. Az utolsó napi penzum nem ígérkezett nehéznek, örömbringázás a bányavasút egykori nyomvonalán – melyet a síneket felszedve kerékpárúttá alakítottak – azaz egyenletes lejtő Newcastle-ig. Kiadós reggelit követően indítottuk a gurulást a napfényben már gyönyörűnek látott tájon, csak azt sajnálva, hogy a környező sok négyzetkilométeres hangamező nem ilyenkor virágzik. A hazai vasútvonal bezárásokat követően ilyesmit képzelne el itthon is az ember, hiszen a vasúti töltés garantáltan sár és zökkenőmentes, nyomvonala mindig egyenletesen és enyhén lejt, vagy emelkedik. Nekünk a lejtő jutott mára, csak az időnként feltűnő bringás szembeforgalom széldzsekijeinek lehúzott zipzárjából látszott, hogy felfelé kellemes kaptatón dolgoznak.
Ilyen hétköznapi kerekesekkel találkoztunk lépten-nyomon
A bringás turizmus az angoloknál nem feltétlenül a fiatalok sportja. Akikkel az úton találkoztunk, gyakorlatilag nem voltak 30 év alatt, negyvenes tandemes házaspárok, ötvenes hölgyek komoly montival, sisakban, öröm volt látni, hogy itt az idősebb biciklis sem számít csodabogárnak, sőt teljesen hétköznapi jelenség.
A mai bicikliutat eredetileg nekik építették…
Kb. 10 kilométer után elértük az első lakott települést, ahonnan az út már a Tyneside agglomerációban folytatódott, ám a régi bányavasút útvonala végig biztosította, hogy a forgalom csak kerékpáros vagy gyalogos turista legyen. A vasútvonal vége a Tyne folyóhoz közeledve gyönyörű parkokban és szabadidőközpontokban folytatódott, majd átkeltünk a folyón és beértünk Newcastle-be.
Folyó mentén végig épített kerékpárúton
Anglia ötödik legnagyobb agglomerációjának névadó központja lenyűgöző látvány rengeteg hídjával, a műemléki épületek és a modern épületek egészséges, olykor bizarr kombinációjával. A városközpontban megálltunk a folyóparton egy kellemes ebédre, ami a tengeri ételek és a nemzetközi konyha kellemes egyvelegét jelentette kinek-kinek ízlése szerint, majd a „szokásos” délutáni eső közeledtével még nyeregbe pattantunk, hogy teljesítsük a küldetést: elérjük a kikötőt az Északi-tengernél.
Newcastle hídjai
Kacskaringós városi kerékpárutak, lakónegyedek, gyárak és kikötők között, csak elkapott az eső még utoljára, jó zuhogó, de meleg, így stílusosan bőrig ázva sikerült elérnünk tengerpartot. Az esőt nagyon bántam, a rengeteg fotótéma miatt, amit így csak az agyamban sikerült leképeznem, de továbbadni nem tudom. A megérkezés és az autóba beszállás meglehetősen ambivalens érzést keltett: elértük a célt, de egyben véget is ért az utazás. Az eső ellenére visszaindultam volna…
Űrállomás koncertcsarnok
Utolsó szállásunk nem a turistaszállások közül került ki, a Hilton nem tartozik ezek közé. Nem bántam hatalmas fürdőkádját tele forró vízzel, amit utána még egy szaunázással is megfejeltünk, ám nekem a családias szállások jobban feküdtek. Hiltonék inkább a biznisz puccolásra, mint a kerékpáros szállásra vannak kihegyezve, az előbbiben viszont tényleg kitűnők. Tény, hogy ennek az árát is megkérik, ha valamennyi kényeztető szolgáltatást igénybe veszünk, és beteszünk egy kellemes vacsorát, másfél havi minimálbérrel nem biztos, hogy betakarjuk. Jól jellemzi az árakat, hogy a magányos megfáradt bizniszmenek, ha egy kis izgalomra vágynak a szoba franciaágy méretű plazmatévéjén választhatnak a felnőtt szórakozatás kitűnő filmjei közül. A hagyományos, vagy akár korbácsolós alkotásokat 8-14 font közötti áron kínálják, amit diszkréten „rúmszörvízként” terhelhetnek a céges számlára (Hiába no, itt a csiszoláson is szeretnek keresni…).
Newcastle este
Utolsó esténken még városnézésre indultunk az éjszakai Newcastle-be, vetni egy pillantást a várra, meg az óvárosra, amit diszkrét viszkizéssel kötöttünk össze, levezetendő az út fáradalmait, hangulatos kocsmákban anekdotázgatva arról, ami sajnos itt véget ért. Másnap már csak a hazautazás volt soron, ami 3 órás utazással indult Manchester repülőterére, ahonnan gépünk hazaröpített Ferihegyünkre.
Csak jó felé tudsz indulni
Ha kedvet kaptál egy hasonló kalandhoz, a VisitBritain megújult weboldalán (http://www.visitbritain.com) minden hasznos információt megtalálsz a megszervezéséhez és érdemes követni a Facebookon is a Love UK híreit.
Az utazás folyamán készült 160 fotó galériája ide kattintva érhető el.
Hasznos linkek:
http://www.visitbritain.com/hu/HU/
http://www.jet2.com/
http://www.c2cplaces2stay.co.uk/
http://www.skedaddle.co.uk
Kulturinfo:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Lake_District
http://en.wikipedia.org/wiki/Long_Meg_and_Her_Daughters
Szállás:
Penrith – www.norcroft-guesthouse.co.uk
Parkhead – http://www.parkheadstation.co.uk/
Newcastle – http://www.hilton.co.uk/newcastlegateshead
Szöveg és fotó: Laczkó András
