Előkerestem egy-két 1998-ból származó “bikkmakkos” cikket, amely 2001-ben(!), azaz 11 esztendeje jelent meg a BikeMag honlapon. Talán nem haszontalan olvasmány, és jól mutatja, hogy mi nem tegnap kezdtük a Tour de France-szal kapcsolatos információközlést! A hétvégén megérkezett a mezőny a hegyekbe, így az alábbi írás különösen aktuális:
1933 óta pontozzák a nagyobb hegyekre elsőnek felérő versenyzőt, 1975 óta pedig már megkülönböztetett mez is jár érte...
“A Tour szervezői két különböző szempont alapján választják ki évről évre a körversenyben szereplő emelkedőket:
- az emelkedő hossza és meredeksége
- az emelkedő helye az adott szakaszon és a körversenyen belül.
Mindezek sajnos nem sokat jelentenek, mivel a szervezők nem egységesek az emelkedő nehézségének megítélésében. Például a Col de la Madeleine északi oldala egyszer első kategóriás, máskor kategórián felüli minősítést kap, annak ellenére, hogy mindig kb. ugyanott, és ugyanakkor iktatják be a versenybe. Második kifogás az lehet, hogy más sportokkal együtt, itt is megjelent a nehézség szám-, de nem érdembeli fokozása. Sok hegy, ami régen második kategóriás volt, az ma már minden Tour-on első kategóriásként szerepel.
A legtöbb szurkoló az emelkedőkön nyújtott drámai küzdelemre kíváncsi...
Itt érdemes megjegyezni, hogy mit is jelent az, hogy egy hegyi út “negyedik kategóriás”, “első kategóriás”, vagy “kategória feletti”. A válaszért a gépkocsik fejlődéséhez kell visszatekintenünk. Régen az autók motorja nem volt olyan erős, mint ma, és így egy 10 lóerős autótól nem várhatták el, hogy felmásszon a L’Alpe d’Huez-i síparadicsomhoz. A francia autóklub, az összes gépjárművet kategóriákba sorolta. Ha egy kocsi harmadik kategóriás volt, ez azt jelentette, hogy még képes egy ugyancsak harmadik kategóriás, emelkedőt (nyáron) megmászni, de ennél kisebb számmal jelöltre már nem ajánlották. Ez a rendszer több mint 50 éven keresztül, egészen a 60-as évek végéig használatban volt. Talán emlékezünk a Citröen “Kacsa” típusszámára: 2CV. Ez azt jelentette, hogy ez a modell a második kategóriás emelkedőket is kibírta. Később majdnem minden autó tudta más az első kategóriásokat is, tehát a rendszert megszűntették. Viszont a hegyek esetében, a kerékpározásban még a mai napig fennmaradt ez a régi osztályozás. A Tour szervezőit ért kritika azt jelenti, hogy ők már néha nem a térképeken található számot használják, hanem a drámai hatás elérése végett eggyel nagyobb értéket adnak meg.
Eddy Merckx tudott küzdeni...
Mivel már kerékpárral megmásztam, több mint 100, a híres körversenyekben valaha szerepelt emelkedőt, személyes tapasztalataimból meríthetek a besorolások kritizálásában. A nem elég meredek emelkedők nem kapnak besorolást. A tapasztalatok azt is mutatják, hogy 70 m alatti szintkülönbség sem számít emelkedőnek. A Tour szervezői lelkiismeretesen emelik a besorolási értéket, ha az út minősége nem túl jó. Így egy relatíve könnyebb hegyi út a Pireneusokban, ugyanazt a besorolást kapja, mint egy tükörsima, de keményebb emelkedő az Alpokban.
Általában elmondható, hogy a besorolás az alábbi értékek szerint alakul:
4. Kategória – a legalacsonyabb kategória, 70-150 m szintkülönbségig
3. Kategória – 150-500 m-ig
2. Kategória – 500-800 m-ig
1. Kategória – 800-1500 m-ig
Kategória feletti (u.n. HORS CATEGORIE) – a legnehezebb emelkedők, 1500m szintkülönbség felett.
A pontokat a következő rendszer szerint osztják:
4. Kategória: 3 helyezett: 5, 3, 1
3. Kategória: 5 helyezett: 10, 7, 5, 3, 1
2. Kategória: 10 helyezett: 20, 15, 12, 10, 8, 6, 4, 2, 1
1. Kategória: 12 helyezett: 30, 26, 22, 18, 16, 14, 12, 10, 8, 6, 4, 2, 1
Kategória feletti: 15 helyezett: 40, 35, 30, 26, 22, 18, 16, 14, 12, 10, 8, 6, 4, 2, 1
A meredekség nagyon sokat számít. Az Alpok emelkedői átlagosan 7-8%-os, a Pireneusokban 8-9%-os meredekségű kaptatók találhatók. Ezt a besoroláskor is figyelembe veszik. A híres L’Alpe d’Huez “csak” 1200m szintkülönbségű, de mivel az Alpok más emelkedőjéhez képest nagyon meredek (kb. 9% átlagban), kategória feletti minősítést kap. Természetesen a L’Alpe d’Huez csak befutó lehet, mivel egy út vezet a síparadicsomba. Még ennél is furcsább a Col de Borderes (300 m szintkülönbség), amely Arrens városa mellett van a Pireneusokban. Sokszor volt már harmadik kategóriás, de egyszer-kétszer első kategóriás volt. Valószínűleg a magyarázat az, hogy az utóbbi esetben az Arrens-i befutó előtt kellett megmászni a hegygerincet. Az emelkedőn belüli laposabb szakaszok, vagy esetleges lejtők is nagyban befolyásolják a besorolást. Itt a kevésbé erős versenyzők megpihenhetnek egy kicsit, tehát relatív nem olyan nehéz az emelkedő, mint amire a hosszúságából és a meredekségéből következtethetünk.
Utolsó megjegyzésem: Aki nem próbálta ki, nem tudhatja, milyenek a nagy körversenyek emelkedői. Fel lehet menni rajtuk, de személy szerint én folyamatosan arra gondoltam, hogy az adott helyen Pantani 39/19-es áttételt hajtott 22 km/h-ás sebesség mellett, míg én 39/26-al küszködtem 12 km/h tempóban. A sebesség, amivel a profik felmennek a hegyre, számomra felfoghatatlan.
Így örült Samuel Sanchez a "pettyes trikó" megszerzésének!
A legtöbbször elnyert hegyi pontversenytrikó:
(ide számítva azt a korszakot, amikor még nem viseltek a versenyzők ilyen megkülönböztetett mezt, de már a pontot számolták és díjazták)
7 győzelem: Richard Virenque (Fra) 1994-1995-1996-1997-1999-2003-2004
6 győzelem: Federico Bahamontès (Esp) 1954-1958-1959-1962-1963-1964, Lucien Van Impe (Bel) 1971-1972-1975-1977-1981-1983
3 győzelem: Julio Jiménez (Esp) 1965-1966-1967
2 győzelem Felicien Vervaecke (Bel), Gino Bartali (Ita), Fausto Coppi (Ita), Charly Gaul (Lux), Imerio Massignan (Ita), Eddy Merckx (Bel), Luis Herrera (Col), Claudio Chiappucci (Ita), Laurent Jalabert (Fra), Michael Rasmussen (Den)
További információ a legendás emelkedőkről:
Col d’Aubisque (HC)
Col du Tourmalet – (HC)
Mont Ventoux – (HC)
Col du Galibier – (HC)
Col d’Izoard – (HC)
Az emelkedők nehézségi foka egymáshoz viszonyítva
Forrás: Bruce Hildenbrand: bruce.hildenbrand@eng.sun.com
Képek: archív
