A cím megtévesztő lehet, de ezúttal nem az egykoron feledhetetlen hangulatú budapesti koncertet adó észak-ír zenekarról lesz szó. Valami egészen másról. Munkanélkülivé váló pszichológusokról és pszichiáterekről, a rolót lehúzni készülő gyógyszertárakról, és a betegállomány fogalmának törléséről.
Körülbelül fél éve hánykolódik a „fiókban” egy irománykezdemény, amely annak ellenére sem akart elkészülni, hogy az alaptémája egy mindennapi, és bármely kerékpáros által kézenfekvő dolog. A lényege talán valami olyasmi, hogy megesik néha a körülmények szerencsétlen játéka folytán, hogy önmagamat hergelve, a világ, és benne saját magam helyzetét mérlegelve levertség lesz úrrá rajtam. Ilyenkor általában semmihez sincs kedvem, viszont a tétlenséget utálom, ezért a pillanatnyi helyzet megoldása mindig a szobában ácsorgó kerékpárra tekintve kínálkozik. Ha már érdemi munkára éppen képtelen vagyok, legalább a kilométerek gyűljenek. Irány az országút! Negyven kilométer és teljesen megnyugszom. Repül a táj, és néha azt veszem észre, hogy bár ez a helyszín sem rossz, valójában csak fizikailag vagyok ott, szellemileg teljesen más vidékeken járok. Hatvannál az aktuális borút okozó problémák hosszú távú megoldási alternatíváin töröm a fejemet. Nyolcvannál már tudom mit kell tennem. Az előző hatásmechanizmus sokadik sikeres lefolyása után hosszasan elmerengtem. Minden bizonnyal, ami velem órákkal azelőtt történt nem lehet más, mint korunk népbetegsége a depresszió. Három órával ezelőtt tetőzött, és mostanra már nyoma sincs. Na de mi történt azóta? Kilencven kilcsi kemény országúti hajtás. Belém hasít a pofonegyszerű felismerés: Hiszen ez annyira hatékony, hogy receptre kéne írni, ha nálam működik, miért ne működhetne mások esetében is! Nagy dolog, teljesen kézenfekvő, ez önmagában kevés egy országúti beköszöntő irományhoz, érleljük hát még egy kicsit. Eddig tart az én személyes történetem.
Snitt… Éppen az EICMA 2005 Nemzetközi Kerékpár Kiállítás egyik nyitó rendezvénye keretében rendezett előadást hallgatom. Az ifjú előadó a McCann Erickson által szponzorált kutatás eredményeit ismerteti, melynek célja hogy megtalálják a kerékpározás népszerűsítésének leghatékonyabb módozatait. A kutatás eredményeképpen, háromféle a vizualitásra erősen építő kampánycsoportot mutat be. Az első kettő nem kifejezetten fog meg, koncentráció képességemet amúgy nagy nagymértékben visszaveti, hogy közben néha lecsukódik a szemhéjam. Hát igen, a három óra alvásnak vannak bizonyos káros mellékhatásai. A harmadik, a pillanatnyilag még nem kerékpárral közlekedők meggyőzését célzó kampányötletnél azonban hirtelen felélénkülök. A szlogen imígyen hangzik: „Bike therapy”. A leginkább a Pedálkirály című film sprinter-csapatkapitányára emlékeztető holland fiatalember ismerteti a koncepciót. Abban az esetben, ha kerékpározunk, kevesebb gyógyszerre, gyógykezelésre, orvosra, pszichoterápiás szakemberre illetve kuruzslóra van szükségünk, ha szükségünk van egyáltalán rájuk. A kerékpározás megnyugtat, kiegyensúlyozottabbá és nem utolsósorban egészségesebbé tesz. Egyszóval komplex testi-lelki karbantartást nyújt az embernek. Az előadó megjegyzi, hogy a kerékpárosok boldogabb emberek, mint nem így közlekedő társaik, ellenkezőjére fordítva az állítást pedig szerinte elmondható, hogy minden boldog ember „alatt” kerékpár van.
Ismét kiderült, hogy földrajzilag távol eső helyeken egymástól teljesen független emberek ugyanarra a kutatási eredményre juthatnak. Más kérdés, hogy felismerésemet nem előzte meg kutatás. Sebaj, amit korábban azért nem írtam le, mert annyira triviálisnak éreztem, hogy nem tartottam érdemesnek a nyomdafestéket pazarolni rá, ezúttal nyugodt szívvel adom közre. Ha tőlem függetlenül Hollandiában és Olaszországban is ezt gondolják, mégsem lehet akkora marhaság. Kezelés indul, kerékpárra fel!
Szöveg: HBalage
Megjelent a Bikemag 2005. november-decemberi számában
