Szokás szerint idén is meghívást kaptunk a Specialized Szilvásvárad Maratonra, a Bikemagot Tóth Andrissal képviseltük, mindketten a klasszikus 117 kilométeres távot választva. Bár a blogolás inkább Andris területe, ezúttal kalandoznék kicsit a műfajban.
Hogy rögtön egy személyes gondolattal kezdjem, úgy tűnik, az idei év nem a tervszerűségről szól eddig. A sportban sem. Annak ellenére, hogy idén létrehozott Merida CST országúti különítményünkkel az aszfalton szeretnénk főleg nyomulni, a Buda és a Vértes után ismét egy mountain bike maratonon találtam magam. Csak hogy dobogjon a szív, gyorsan, viszonylag hosszú időn át egy napon belül. Vagy valami ilyesmi.
Tehát „semmi tervszerűség”: a Gemencen az idő hiányában és a munka bőségében nem sikerült indulni, ellenben a héten sikerült szert tennem egy Merida Big Nine Carbon Team bringára, ami ahhoz képest, hogy már úgy voltam vele, talán nem is kell nekem idénre mountain bike, meglehetősen éles váltás…
Namármost, ha hazavisz az ember egy csúcs team-kerékpárt, vasárnap pedig Szilvásvárad Maraton van, akkor körülbelül kutya kötelessége elindulni rajta… Így is tettem. Szombaton még jutott idő egy HHH-ra fel-le tesztkörre, ami alatt kiderült, hogy a bicó q-ki-be-b-TT jó (részletesebben majd valamikor máskor), leszámítva a Sram XX átdobó idegeskedését, állandóan ledobta a láncot terhelés alatt a középrész és a belső tányér közé, ahová pont tuti módon be tud szorulni. Böri a Probike-ban állítgatta nekem kicsit, megegyeztünk, hogy versenyen úgy kezelem majd a váltót, mint a hímes tojást. Össze kell még szokni a nullkilométeres hajtásnak.
Szilvásra Gizmóval, Gabikával és Mikusszal mentünk, Gizi három bringás egyszemélyes ellátóegysége volt, amit remekül megoldott, még egyszer köszönet a kulacsokért, amiket annak ellenére is megkaptam versenyen, hogy Gabikának komoly technikai problémái adódtak, és segítségre szorult. Szóval a szupporton nem múlt semmi! Hogy is szokták ilyenkor megköszönni a profik? Www.gizmosport.hu (!!!)
Na 15 percig nem álldogálunk a rajtnál a napon, inkább ülve megbújunk... (Fotó: Tirszin János)
Amikor a rajt előtt leültem kicsit a felsorakozó mezőny mellett a földre, mert ugye fölöslegesen nem állunk, elgondolkoztam, hogy most kb. annyit fogok montizni, mint az elmúlt két hónapban összesen, de ugyanakkor arra is gondoltam, hogy erős is vagyok, jó lesz ez. Kicsit megnézzük az erőviszonyokat a maratonozós társaságban egy hosszú pályán, érdemes-e idén felkészülni komolyabban valamelyik XCM versenyre. És persze kiderül, hogy muzsikál az új 29-er!
Lehet sokan nem osztják a véleményemet, de szerintem hetente-kéthetente nem lehet folyamatosan jó teljesítményt nyújtva nyomni a hosszú maratonokat. Akkor vagy nem nyomja igazán a delikvens, vagy belerogyik egy idő után, mert ezek durván kizsigerelik a szervezetet. Jobban, mint egy hasonló ideig tartó országúti szakasz, ahol általában messze nem ennyire folyamatos az intenzitás. Főleg munka mellett nehéz őket kipihenni, következésképp minőségi edzésmunkát is nehéz köztük végezni normális életvitel mellett, stb. Szóval úgy gondolom, egy hónapra egy ilyen elég.
Kicsit a tápolásról, ha már blog, leírom, én hogy csináltam:
Félig-meddig a 200 kilis Tour de Pelso-ra való ráhangolódásnak is szántam a maratont, ha már nem jött össze a Gemenc, a frissítést jó volt kipróbálni hasonlóan hosszú terhelés alatt. Én nem hiszek a „zabáljuk tele magunkat maraton előtti napon” felfogásban, persze szombaton beficcent ebédre bőségesen a tészta, pörkölt, később délután a sok „lúgosító” gyümölcs, és ittam, mint a kiskacsa már előző nap! Ilyen kimerítő verseny előtti napokban én kicsit az antioxidáns-, nyomelem-, amino- adagolást is megemelem kicsit. A verseny napján már nem tésztáztam, persze jó az, csak a fél hatkor kelésbe nem fér bele, helyette teljes kiőrlésű péksütemények, bőséges adag fahéjjal felturbózva, kis lekvárban elkeverve (a fahéj nagyon jó hatással van az inzulinháztartásra, főleg hosszú távon).
Rajt előtt egy órával már nem eszünk, rajt előtti nem koffeines zselé is csak a stresszoldás kedvéért, sok értelme akkor nincs. A 117-re négy nagykulacs (kettő-kettő), sima iso-val, Gizmo Bánkútra ment fel a cserével. Közben ahol lehet, kiabálni messziről a frissítőállomásokon, mert honnan tudná bárki, hogy te vizet szeretnél, ráadásul úgy, hogy fel is adják. Vííííiz!!! Add a kezembeeee!!! – és meglepő módon szinte mindenhol tök jól megoldották a frissítőemberek a feladatot, az egyik lányka olyan ügyes volt, hogy mellettem futva két pohár vizet is feladott gyors egymásutánban. Ez a plusz 5-6 pohár víz (a saját iso-skulacsokon kívül) kell ilyenkor, én általában előtte nyomom be a zseléket, hogy keveredjenek.
Zseléből amúgy négyet fogyasztottam, szintén négy light (müzliszelet szerű, tehát könnyen lenyelhető) energiaszelet mellett, továbbá Felsőtárkány közelében a hajtűnél segítettem rá koffeintablettával (a koffeinnel kinek-kinek egyénileg vigyázni kell, mert kiszáradva, sok koffeinnel a szervezetben könnyebben görcsölünk), a szarvaskői meredek előtt savasodásgátlóval, Bélapátfalvánál pedig gyors felszívódású energiapótló fiolával. Közben sikerült jól beosztani a kulacsokat is, Katonasírokra fordulva kortyoltam az utolsókat. Ha nagyobb frissítőcsapatunk van (vagy országúton kísérőkocsiból), a vége felé kóla feladásával szoktam megfejelni a tápolást, ami mennyei hatású, ez most kimaradt, de szerencsére az kiderült, hogy az utóbbi összeállítás nagyjából működik egy bő 5 órás terhelésnél.
Természetesen a verseny nem az evésről-ivásról szólt – ha csak ilyen egyszerű lenne – nézzük, mi történt. Rajt, semmi különös, még Szalajka-völgyben befurakodik az a pár közép és rövid távos az elejére, de így van ez rendjén. Érdekes módon nem éreztem gyorsnak az aszfaltos felfelét, pedig úgy gondoltam, a 29-ernek talán az egyik gyengéje, no persze nem egy 10 kiló alatti 29-ernek. A terepig szépen elfogytunk, közvetlenül előtte pár száz méterrel én is megúsztam kicsit, hogy könnyebben megtaláljam a saját tempót a döcögősön, és próbálgassam kicsit az áttételeket, amikkel még nem haladtam versenykörülmények között.
Az első lejtő volt a legstresszesebb az egész pályán, kezdődött azzal, hogy már az első 100 méter után BuZsót láttam, ahogy kaparja össze magát egy fektéből. Ezek után teljes orosz rulett volt a helyenként fél méter mély avarban szántani, nem tudott nem az motoszkálni a fejembe, hogy be van varrasodva a teljes bal oldalam (sikerült feltörölnöm az egyik kanyart egy héttel korábban a Körös Tour kritériumán), nekem itt ma nem szabad meg sem karcolnom magam, óvatos voltam. Így esett meg, hogy lefelé utolért két VKE-s középtávos, haladtam hát utána mögöttük, tök jó volt nekem a tempó.
Az Ördögoldal elején összeszedett a kerekem egy ágat, szerencsére eszemnél voltam, és azonnal megálltam, mielőtt begyűrtem volna a láncot, így 10 másodperccel – leszáll láncot kézzel visszatesz – megúsztam a dolgot. Közben megjelent Kis Józsi és M2-es riválisa, megmutattam hát nekik a „helyes nyomot”, hol kell „könnyedén forgatva” felkúszni az Ördögoldal meredek részén. Na ja, a 29-er nem kapar. Bánkútnál kicsit lemaradtam róluk, hogy kulacsokat cseréljek, banán betöm, és huss…
Bankútra felfelé, még mosolygósan az új Big Nine-on (Fotó: Fenyvesi Tamás)
…Na, ez a huss lett a vesztem, nagyon gyorsan akartam visszaugrani lefelé Józsiékra, nehogy egyedül kelljen utána mennem a fennsíkon a szeles részeken, és az igyekezetben felütöttem az első kereket. Na, ami itt történt, azt nagyon megérdemelte, igazi legrosszabb értelemben vett amatőr majom voltam. Bár elpróbáltam verseny előtt az új bringán, hogyan működik a DT gyorskioldó, de nem eleget próbáltam. Vagy két percet csak azzal vesződtem, hogy kiszedjem a kereket. Közben felrémlett, hogy az egyik oldalon szakadék, belevágom hát a kerékpárt, de ahhoz még új és drága. Inkább ettem egy müzliszeletet – hiába, öregszem, puhulok.
A belsőcsere szerencsére már gyorsabban zajlott, mint a kerék kivétele, és a betételével sem volt sokkal több gond, mint egy hagyományos kerékkel. Természetesen első tuning a tubeless átalakítás lesz, kövezzenek meg, de én 2 bar fölött nem szeretem, és tubeless-szel két szezont is elnavigáltam defekt nélkül, belsős rendszerrel viszont 78 kilogrammos súllyal időzített bomba a 2 bar alatti nyomás.
Sok perc mínusz, közben a fél mezőny elszáguldott, a „most már minden mindegy” hangulatot az alapozta meg, amikor az első hölgyversenyző, Dósa Eszter is elhaladt, de felugrottam a bringára, és hadd szóljon, először nem jutottak eszembe a sebeim és hogy óvatosnak kell lennem… „Szerencsémre” Vas Peti is defektelt korábban, csodálkoztam is, hogy így le van szakadva, de a lényeg, hogy jól helyet csinált nekem egy boly mellett, amikor üvöltöttem, hogy a lejtő egyik kritikus hajtűkanyarjában belülről el szeretnék menni. Innentől száguldás Jávorkút és a Bükk-fennsík felé, ahol az aszfalton kajáltam kicsit és újragondoltam a „taktikát”, miközben szedegettem össze folyamatosan az embereket…
Furán működik ilyenkor a fej… Elkezdtem például azon gondolkozni, hogy itt a remek alkalom, mi lenne, ha erőbeosztás ide vagy oda, most megnéznénk, meddig bírom kövérgázzal, pedig még féltávnál sem voltunk. Miután elbúcsúztunk a középtávos kollégáktól, a terepre fordulva megkezdtem hát az üldözést, unalmas kilométerek vártak rám egyedül. Az enyhe lefelén Felsőtárkány felé nem is ment a „kövérgáz”, ennek ellenére a 29-er nem lassan gurult. A frissítőponttól aztán elkezdett haladni, a lankás emelkedőn fel is tűnt egy Alpinbike-os mez, reméltem, hogy a CserG (mert azért őt azért jó lenne visszaelőzni, csak hogy cukkolhassam utána), de Ördög Dani volt, megtörve a lendületemet kicsit.
Húzni ugye nem fogom, hogy neki legyen jó, pláne, hogy lássa, amint lihegek stb., inkább megpihentem kicsit a Szilvás 117 legrafináltabb mászása előtt (tervszerűségnek tehát ismét csengettek, márminthogy nyomnám végig teljes gázzal…). A Szarvaskő előtti hosszú mászásról azt kell tudni, hogy itt csúnya sebeket lehet ejteni mások lelki világán, de ahhoz nem szabad nekiugrani. Egyre meredekebbre vált, és ha bojban utazunk, és tartalékolunk az elején, meggyőző erejű támadásokat lehet vezetni a nehezebb részen. Sajnos most nekem kellett húzni a tempót és szedegetni az embereket.
Szerencsémre a lejtőn megjelent a szintén felzárkózóban lévő BuZsó, és egy kisebb pukli után ketten maradtunk. Nagyon jót tett, hogy beszélgettünk kicsit, nem volt idő előre megijedni a Szarvaskő utáni meredektől. Megint csak szerencsémre BuZsó sem haragudott már senkire, haladtunk felfelé újabb megfáradt vándorokat gyűjtögetve, Köztük Kis Józsi csapattársat, akit megnyugtattam, hogy M2 ellenfelei mérföldekkel hátrébb vannak, már csak biztonságra menjen és nyeri a kategóriáját.
A mászás végén narancssárga mezben feltűnt végre a mountain bike sport meghatározó alakja is, vigyorogtam is magamban, de a piszok BuZsó jól kitolt velem, meglószolt, majd – mint később megtudtam – tájékoztatta CserG-t, hogy jön a Tufi, mint állat, majd vezetett is utána a cimborájának, így ismét magamra maradtam a Katonasírok és az utolsó frissítő előtt. A nyúlós aszfalton kezdtem a verseny folyamán először kedvetlenül, kifingva érezni magam, a Katonasírokhoz érve először kezdtem „vánszorogni”. Ekkor újra megláttam a narancssárga mezt, tolják előttem a bringát a meredeken… na meg kell még ezt próbálni… Sajnos a Katonasírok kaptatójának elején az avarban elkapart még a 29-er is, így lábletétel, ritmusvesztés, faxba…
Volt vagy 50-100 méter hátrányom CserG-vel szemben a tetején, de a lejtőn már nem is próbálkoztam, tudtam, hogy esélyem nincs, mert láttam, hogy hátranézett, és sejtettem, milyen tempóban fogja nyomni lefelé. Azt a sebek miatt sem vállalhattam, másrészt a hátsó kerékbe szedett nyolcas miatt pont a sodrós kanyarokban idegeskedett addig is a bringa, ráadásul új bringa, ne haragudjunk senkire. Volt már jobb is, lesz még jobb is és rosszabb is.
Mindennel együtt élveztem a versenyt, a Szilvás továbbra is az egyik legjobb szervezés, köszönjük Tarnai Csabinak és csapatának! A „mi lett volna, ha nincs defekt és pöcsölős szerelés…” kezdetű elmélkedés fölösleges, lehet, hogy pont a folyamatosan feltűnő megelőzendő ellenfelek adtak inspirációt és így gyorsabban mentem, mint egyébként. A sportélmény megvolt. És a Big Nine Carbon Team is szuper! A győzteseknek gratulálok, Blazsó Marci alaposan feladta a leckét Szilárdnak a szezonra, biztosan láthatunk még revansot és nagy csatákat! Szerencsére Mikuszékkal a hazzaindulással sem tököltünk sokat, Hesjedal is megnyerte közben a Girót az időfutamon, szóval remek nap volt. Következő célpont a Merida CST országúti különítménye számára a Balaton!
Versenybeszámoló: KATTINTSON IDE!
Fotók a versenyről a nutrixxion.hu oldalon.
