Idén elérkezett a világkupa mezőnye a 2. fordulóhoz (La Bresse, Franciaország), így már némi képet kaphatott mindenki a téli felkészülések eredményéről. Bár eddig inkább csak az erőnléti edzések eredményét ismerjük, hiszen az első futam (Dél-Afrikában) pályája inkább tekerős volt, mint egy klasszikusan nehéz világkupa pálya…
Ott két emberre érdemes kitérnünk: Sam Hillre és Mick Hannah-ra. Hill ugyanis köztudottan nem szerepel jól a tekerős pályákon, ráadásul nem használ taposó pedált, ami Pietermaritzburgban szintén nagy hátrány volt. Ennek ellenére bejött a 4. helyre, ami figyelembe véve, hogy a világbajnokság a hasonló kondíciókat igénylő ausztrál pályán lesz, ahol tavaly csak a 11. helyig bírta tekerni magát, akkor ez egyértelműen azt jelenti, hogy télen nagyon komoly országúti és XC edzéseket végzett. Hozzá kell még tenni azt is, hogy idén szponzort és bringát váltott, amit azért még nekik is szokniuk kell.
Még nagyobb meglepetést okozott Mick Hannah, aki a teljes tavalyi szezont kihagyta és elmondása szerint csak pihent, meg mezőgazdasági betakarításokon dolgozott, illetve kertészkedett. Bárhogy is volt, nagyon felszívta magát, mert az időmérőt megnyerte és a döntőben is csak Greg Minnaar tudta megverni, akiért az egész város drukkolt, ugyanis a szülővárosa Pietermaritzburg, és ez azért rádob pár másodpercet az ember teljesítményére, no meg ismerte is a pályát. Érdemes még megemlíteni, hogy a hasonlóan tekerős Sea Otter-i „buli”-DH pályán, ahol szinte az egész vk mezőny indult, Hannah revansot vett és Minnaart is megverve lett első.
A világkupa 2. pályájáról nem sokat lehetett tudni, mert új helyszínként került a nyolcfutamos versenynaptárba. Keringett a világhálón egy fejkamerás videó nem sokkal a verseny előtt, amelyen egy alpesi legelőn haladó kanyargós nyílt ösvény volt látható néhány sziklásabb lelépéssel. A pálya hossza is csak 1200 méter, tehát mindenki kissé lesajnálva és fintorogva érkezett a helyszínre. Aztán a gyalogos pályabejárások során már mindenki kezdett pozitívan nyilatkozni. Minnaar egy-két szakaszt a híresen brutális Val di Sole-i pályához hasonlított. Abban az egész mezőny egyetértett, hogy egy nagyon élvezetes pályát raktak össze a helyiek, amely a pontosan előre jelzett esőnek hála már az első edzésnapon nagy kihívások elé állította versenyzőket. Az első tájékoztató adatokat szolgáló mérések alapján Gee Atherton volt a leggyorsabb kettő perc tíz másodperc feletti idővel.
Az időmérőn aztán másnap kissé átalakult a sorrend, ugyanis az öreg harcos Steve Peat megmutatta, hogy a második kisfia születése ellenére is jutott ideje edzésre télen. Annyira, hogy egyből futott egy legjobb időt. Mögötte azonban szorosan ott volt Gee Atherton, Mick Hannah és Sam Hill is.
A döntő szemerkélő esőben zajlott hatalmas tömegek előtt. Kyle Strait, aki idén a freeride-ot háttérbe szorítja, és inkább a DH-ra koncentrál, sokáig ült a hot seatben. Ebben segítségére volt az is, hogy utána megeredt az eső. Aztán a nagy nevek a vége felé kiütötték a helyéről. Greg Minnaart Brendan Fairclough verte meg bő egy másodperccel, ahogy az időmérőn is. Blenkisop nem tudta tartani a jó időmérős helyezését, és visszaesett a 9. helyre. Hill feljött a 2. helyre, míg Hannah maradt harmadik. Steve Peat pedig megszerezte élete 16. világkupa-győzelmét, amivel beállította NicoVouilloz eddig egyedülálló rekordját. Méltó módon ünnepelte meg tehát fia születését, ráadásul ezzel már az összetettben is vezet Hannah, Minnaar és Hill előtt.
A nőknél általában Rachel Atherton, Tracy Moseley és Sabrina Jonnier a három nagy esélyes. Atherton a tavaszi balesete miatt pár hónapig még nem indulhat, így ő Rob Warner mellett csak szakkommentátorként elemezhette versenytársai futamát az élő közvetítésben. Akik nem is tétlenkedtek, hiszen Jonnier nyert Moseley előtt. Ennek ellenére az összetettben Moseley vezet.
A versenyen érdekesség volt, hogy külön felhívták a versenyzők figyelmét az új ruházati szabályokra, azaz, hogy nem használható elasztikus anyag, és kötelező a sild a bukókon.
Forrás, fotó és részletes eredmények: www.dirtmag.co.uk
