Ugyan a képeken látható Basso versenygép ebben a formában már nem létezik, mégis úgy éreztem, illik megörökíteni az utókornak a „karbonkor” hajnalán született olasz bringát, mely felszereltségében egyszerre volt jövőbe mutató újdonság, és a nyolcvanas évek sikereit idéző nosztalgia.
A három Basso fivér 1977-ben alapította a patinás márkát: Marino Basso ’70-es évek eleji versenysportban elért sikereit kihasználva próbálták megvetni lábukat a versenygépek piacán. Habár a minőségre – amint ezt az elmúlt évtizedek is bizonyították – soha nem lehetett panasz, sajnos nem támogattak elég számú, vagy inkább kellően neves csapatot, a marketing hiánya pedig jelentős hatással volt a megrendelésekre. Ami ismerős lehet még az acélvázas versenykerékpárok kedvelőinek az a Pogliaghi márkanév, amely szintén a Basso testvérek munkáit takarja. Ma eredeti formájában sajnos egyik márka sem aktív.
Az apróhirdetést látva úgy tűnt, valami igazán különlegesre bukkantam, amiért adott esetben 700 kilométert is autózik az ember már ha kellőképpen bogaras. A külcsínre igazán nem lehetett panasz, hiszen eme Basso gyöngyszem szinte makulátlan állapotban maradt fenn az utókornak. Gyors szemle után megállapítottam, hogy a szettet a Campagnolonál mérföldkőnek számító 1992-es évben gyártották, azaz amikor először volt rendelhető a 2×8 sebességes Ergopower fékváltókarral kombinált Record alkatrész csoport. Ezt az évjáratot könnyen felismerhetővé teszi a következő évtől a fékváltókarokon megjelenő rovátkolás, melytől kevésbé volt csúszós a felület. (Sima fékkarokkal csak az első évben gyártották a Record családot, további fejlődés a középrész terén mutatkozott, innentől volt elérhető a monoblokk zárt csapágyazással.)
A legtöbb alkatrész, mint például a kormánycsapágy, a hajtómű, a golyósoros középrész, valamint a delta féktestek a nyolcvanas évek bevált technológiáját folytatták. Bár megérdemelnék, a gyönyörű olasz alkatrészeket nem méltatnám részleteiben, hiszen a BikeMag-en megjelent cikkekben már esett szó ezekről. Ezzel szemben most a monocoque karbon váz egy korai példányára hegyezném ki az írást.
Ami a próbakör alatt nyilvánvalóvá vált: a kerékszett amolyan öszvér megoldás, a csodaszámba menő karbon kerekek még a pályakerékpározásban is legfeljebb a próbálgatás szintjén tartottak ekkoriban. A Record szettel való kompatibilitásra nem lehetett panasz, hiszen a menetes hátsó agyra egy gyári Sachs-Maillard 8 sebességes racsnit tekertek, ezeket a nyolcas francia-német kooperációban árult rendszereket javarészt maga a Campagnolo szállította Sachs márkajelzéssel. A szettek – amelyeket tévesen egy az egyben Campagnolo Recordnak tartanak – válogatott alkatrészek az olaszok alsóbb kategóriájából, a Sachs hajtómű például kísértetiesen hasonlít a Chorus család ugyanezen komponensére, feltételezem a fékváltó karral is ez a helyzet.
Ami aggasztott, hogy a hátsó sarutáv az úgynevezett flip-flop, tehát fordítható kerekeknél tudtommal 120, de semmiképp sem 130 mm, amit csak néhány távtartóval tudtak kompenzálni, a kerék középvonaláról nem is beszélve. Nem nagyon értettem, mi célt szolgált ez a típusidegen kerék szett, de engem már az esztétikai élmény meggyőzött arról, hogy érdemes foglalkozni a bringával, a magyar viszonylatban arcpirító ár ellenére is.
Már korábban is tudatában voltam, hogy a Basso gyár némi erős valuta ellenében – adatbázisára hivatkozva – kiadja a szükséges tanúsítványt, amely igazolja, hogy a kerékpárt ők gyártották, dátummal, színnel, esetleg felszereltséggel, amelyhez csak egy fotó és a gyári szám szükségeltetett. A bökkenő itt rejlett, hiszen a szétszerelést követően minden rejtett zugot lámpával leellenőrizve sem találtam sorozatszámot, így kezdetét vette egy néhány hetes levelezés először az alvállalkozóval, aki az adatbázist kezeli, majd közvetlenül a gyárral.
Ilyen esetekben a legtöbb gyűjtő már tudja, hogy nem véletlenül felejtették el beleütni a számot: általában ez teszi különlegesebbé az adott „járművet”. Versenykerékpárok esetében akkor fordul elő ilyesmi, ha „nulladik szériás”, vagy csapatkerékpárról beszélünk, általában a próbadarabok versenyzőkhöz, csapatokhoz kerültek tesztelésre. A kerekeket és a közel karcmentes állapotot elnézve nekem mégis a koncepció-bringa elmélet a legszimpatikusabb, valamilyen kiállításra, bemutatóra készülhetett. Talán ezért mondható el róla túlzás nélkül, hogy használhatatlan volt, a karbon kerekek alumínium ráfja fékfelületnek túl keskeny, és a legtöbb kerékpárosnak nem lenne szíve a struktúrát fékezni egy húszéves keréken.
A gyáriak maguk is a csapatnak szánt teszt-kerékpár elmélettel biztattak, de erről semmilyen tanúsítvány nem voltak hajlandóak küldeni, a későbbiekben pedig már választ sem leveleimre, így ma már az adatbázis létezésében is kételkedem. Saját nyomozásom során mindössze egy német oldalon bukkant fel Baia ugyanilyen fényezéssel, Campagnolo Shamal kerekekkel, így csak annyi tudható biztosan: nem sok készült belőle.
Az internetes kutatás közben sok hasonló vázat láttam, és meglepően sok kapcsolatra derült fény az akkoriban még gyerekcipőben járó monocoque karbon vázépítés fellegvárából, nevezetesen az Egyesült Államokból. Az 1992-ben megvásárolható Basso Baia korábban általában kéttónusú fényezéssel Laguna néven már szerepelt a kínálatukban, egyébként ezt a fantázianevet azóta ismét favorizálják az olaszok. Nehéz megkülönböztetni a két típust, de az alsócsövön található hagyományos, Campagnolo-féle váltókar felfogatás mindkettőn megegyezett, ami eleve nehézkessé teszi a fékváltókarhoz elengedhetetlen bowden-spanoló tökéletes felszerelését, hiszen a váz nem hagyományos cső alakú.
Így már biztosan kijelenthetjük, hogy a ’80-as évek technológiájával állunk szemben. Hasonló vázszettet (azaz monocoque vázat alumínium villával) kínált a Peugeot, a Kastler, a Trek és néhány további európai márka. A nyomok végül az Észak-Amerikai Aegis céghez vezettek, amely név nem sokat mond a laikusoknak, hiszen egy kis családi vállalkozásról beszélünk, amit 1986-ban alapítottak Maine államban. Azzal büszkélkedhetnek, hogy mérnökeik egy speciális olvasztási metódusnak köszönhetően először gyártottak teljesen karbonvázat, amely szakított a korabeli Alan kerékpárokról is ismerős alumínium muffolással összekötött karbon főcsövekből és villákból álló konstrukcióval. Ma már tudjuk, hogy ez az újítás mennyire jelentős mérföldkő a kerékpársportban! Kezdetben monocoque vázaikat a fentebb felsorolt gyártóknak adták tovább, köztük a Bassonak is, amely a kezdetektől elég nyitott volt a vázépítés ezen innovatív megközelítésére.
A származás tudatában könnyebben érthető, miért nem voltak a gyárnak adatai egy másik kontinensen készült, rendelésre matricázott vázról. Hogy csak a dizájn ötlete vagy a fényezés maga is olasz munka-e nem tudom, de a javukra írható, hogy valószínűleg senki sem álmodott volna időtállóbb, férfiasabb megjelenést egy high-end versenygépre egy olyan korban, amikor minden a harsány, rikító színekről szólt még a versenykerékpárokon is. Keveset gurultam vele a kerék szett kényessége miatt, de akármerre jártam, a fejek forogtak, a beszélgetések megszakadtak, szóval egyszerűen tényleg nem lehetett nem észrevenni a bringát.
Ami a felújítást illeti, valódi kihívásról nem beszélhetünk. Egy korhű, dobozos új nyereg, még éppen beszerezhető Campagnolo Ergopower bovden szett, új szingók és a bandázs cseréje jelentették a összes munkát, mindezt megkoronáztam egy szintén dobozos Campagnolo Borraccia Biodinamica kulaccsal, amely kifejezetten a Record családot hivatott teljesen kiegészíteni. Vegyes érzelmekkel nézegetem a képeket, hiszen nem sikerült élesben, egy komoly kerék szettel kipróbálni, de ha eszembe jut, hogy néha órák hosszat csak bámultam a dizájnt, ami más szettel meg sem közelítette volna ezt a hatást mégis azt kell mondjam: minden fáradságot és befektetett energiát megért.
- Szöveg: Zatykó Péter (BeeCicli)
- Fotók: Rovó István Photography
