Április utolsó hétvégéjén ellátogattunk a Krk-szigetre, hogy megnézzük milyen országúti maratont rendeznek a közkedvelt horvát szigeten a nyári szezonon kívül. A Krk Granfondón bár nem kellett nagy távot legyűrni, de szint volt benne bőven, illetve a szervezők olyan jó rendezvényt raktak össze, amivel ritkán találkozni. Érdemes jövőre is ott lenni!
Márciusban írtunk róla, hogy április 26-án rendezik meg második alkalommal a Krk Granfondót. Nekünk pont jól jött ez az időpont, mert előtte másfél hetet Horvátországban töltöttünk (többnyire kerékpározással), így hazafelé be tudtunk ugrani Krk-re, hogy megnézzük a versenyt. Annak ellenére, hogy nagyon sok magyar jár Krk-re nyaralni, én még soha nem voltam ezen a szigeten, ezért érdekelt, hogy milyen hely, na meg az is, hogy egy ilyen pici szigeten, hogyan rendeznek egy 82 km-es országúti versenyt.
A verseny előtt 2 nappal érkeztünk Krk-re délről, ami a mi szemszögünkből éppen nem volt szerencsés, mert a sziget északi oldalán található a híd, ami összeköti szárazfölddel, viszont akik Magyarországról, Ausztriából vagy nyugatról érkeznek, nekik nem kell kerülni, mert az autópálya szinte közvetlenül a hídra viszi őket. Mi pont egy esős napon utaztunk, pontosabban a hegyekben szakadt, de lent a tengerparton már ezerrel sütött a nap. Április végén már jelentős forgalom volt az utakon, látszott hogy sokan szeretik ezt a környéket és közel van a szezon.
A szállásunk a verseny névadójánál, a Falkensteiner Punat Hotelben volt, ami közvetlenül a tengerpartra építettek. Punatról tudni kell, hogy egy szűk bejáratú, sekély öböl partján fekszik, melyben rengeteg vitorlás található és sokan jönnek ide emiatt hajózni. Este a naplementében igazi „giccses” 🙂 látvány a kikötő. Egyébként a parton sétálgatva hallottunk több magyar szót, szóval tényleg közkedvelt hely még ilyenkor tavasszal is. A szálloda aktív hotelként hirdeti magát, melyre jó példa a Krk Granfondo, bár az esti vacsora alapján a németül beszélő nyugdíjasok és a gyerekes családok is nagyon szerethetik, mert velük volt tele az étterem. Az ételek tényleg finomak voltak, pedig előtte már másfél hete szállodában ettünk reggel-este, de azokhoz képest is egy minőségi ugrás volt a Falkensteiner konyhája.
A versenyt szombaton rendezték, ezért mi úgy döntöttünk, hogy pénteken bejárjuk a pályát laza tempóban. Nagyon nehezen jött össze a pályabejárás, mert egész délutánig esett az eső, már átváltottunk a B tervre, hogy inkább elmegyünk futni, aztán egyszer csak kisütött a nap és pillanatok alatt 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet és felszáradtak az utak. A vacsoráig már nem volt időnk végigmenni a teljes pályán, ezért csak a nagy kört néztük meg kihagyva a Basa oda-vissza szakaszt. A sziget közepén lévő úton megy a pálya első szakasza, ami mellett egész hosszan kerékpárút is található, ezért a pályabejárásnak ezt a részét a kerékpárúton tettük meg, plusz még azért is, mert volt pár barátságtalan autós. Túrázni lehet a kerékpárúton, de országútizásra korlátozottan alkalmas, olyanok mint a hazai bicikliutak. Miután elfogyott a kerékpárút a forgalmas úton folytattuk a bringázást, aztán végre lekanyarodtunk a part felé egy nyugalmasabb útra. Arrafelé is voltak autók, de messze nem olyan mennyiségben mint a fenti gerincúton. Természetesen nem jártuk be a teljes szigetet, de ez alapján azt mondom, hogyha nyugodt országútizásra vágyik az ember akkor az évnek ennek az időszakában nem biztos, hogy Krk lesz a megfelelő hely. Ellenben van rengeteg gravel út és montis terep, ezekért viszont megéri eljönni, meg aki szeret terepfutni vagy túrázni annak van rá bőven lehetősége.
Reggeli után már láttuk hogy szépen felépítették a hotel elé rajt egyenest, igazi meglepetés volt a magyar zászló a többi induló nemzet zászlaja között. 2 órával később már a rajtra mentünk le és mivel a hőmérő nem mutatott túl magas hőmérsékletet ezért felvettünk egy aláöltözőt felülre, ami a napon megtett pár méter után egyből az autóban landolt. Már többször megfigyeltem, hogy hiába van alacsonyabb hőmérséklet a horvát tengerparton azt napsütésben sokkal többnek érezzük az erősebben tűző nap miatt. Adri valahová előre állt be a rajtba, én meg hátrébb a magyar zászló környékét választottam, másfél hét folyamatos bringázás után fáradt lábakkal jobbnak éreztem kimaradni az eleje által diktált kemény tempóból. Egyébként a zászló környékén több magyar is állt, mintha gyűjtőpontként tűzték volna ki a zászlót a szervezők. 🙂
Egyből éles rajttal kezdtük meg a versenyt a kikötő melletti keskeny úton, itt fontos volt, hogy ki honnan rajtol, mert hátulról már kb esélytelen felérni az elejére. Ez a létszám még elfért lent, de több embernél már szerintem lassú rajt lenne javasolt. A kikötőből egy meredek utcán kanyarodtunk fel a fenti útra, ami gyorsan szelektálta a mezőnyt. Ezután óriási üldözőverseny kezdődött a sok kis bolyra szakadt mezőnyben. Újra a tengerpartra leérve még láttam magam előtt messze a mezőny elejét, de inkább azzal voltam elfoglalva, hogy megfogjam az előttem menő bolyt. Fújt a szél, folyamatosan emelkedett az út, kellett beletenni erőt, de meglepő módon bolyról bolyra mentem előre. Viszont azt meg kell hagyni, hogy a széles tüköraszfalton sokkal jobb volt bringázni mint előző nap a bringaúton. Egy egész nagy boly gyűlt össze a végére, ahol bőven voltak olyanok akik vállalták a vezetést. 27 km-nél, ahol lekanyarodtunk a főútról még egész komoly átlagunk volt, nem hittem, hogy ilyet fogunk menni ezen a szintes terepen.
Szerencsére bejártuk előző nap ezt a szakaszt, így tudtam, hogy lefelé nem kell fékezni, elég csak döntögetni a bringát és persze szemből jövőkre vagy út szélén állókra sem kellett számítani, mert a szervezők tényleg lezárták az utat. Egy kis faluba értünk le, ahonnan egy meredek emelkedő következett. Tudtam, hogy nem szabad túltolni az elejét, mert könnyen visszaüthet, sokan viszont beleestek ebbe a hibába és az emelkedő felénél már elmentem mellettük. A „summit” funkció nagy segítség volt, mert láttam, hogy mi vár még rám a hegyből. Az emelkedő tetejére széthullottunk darabokra, majd a lejtőn összejött egy kis csoport. Ezután hangulatos hullámos utak következtek, ahol élmény volt bringázni (előző nap itt kaptam defektet 🙂 ). Jól haladtunk, de már látszott, hogy hiányoznak azok, akik a nagy bolyt húzták, én is végig hátul próbáltam pihenni, de kezdett visszaütni az erős kezdés. Amikor majdnem visszaértünk Punatba akkor balra fordult az út és elindultunk Baska felé (a pálya gyakorlatilag egy körből és egy Baska oda-visszából áll), az út itt sunyin emelkedett és hideg szél fújt, kicsit besokalltam és elengedtem a bolyomat, ezután már úgyis csak lefelé vagy felfelé kell menni, a boly nem segít sokat, jobb a saját tempóm.
A széles úton messze előre láttam magam előtt az előttem haladó bolyokat (utólag kiderült, hogy Adri is ott volt), szinte végtelennek tűnt ez az emelkedő. De sikerült felérni és hegytetőn volt a frissítőpont, ahol nyújtották felém a vizet, de nem kértem, hanem indultam lefelé a pálya legmeredekebb és leghosszabb lejtőjén. Szinte minden kanyarban állt egy szervező és a veszélyes helyeken figyelmeztettek minket. Fontos volt, hogy maradjunk a jobb sávban, mert ez egy oda-vissza szakasz és már jöhet szembe versenyző. 2-3 km lejtőzés után már jött velem szembe az első, aki addigra leszakított mindenkit. Aztán jöttek különböző létszámú bolyok, majd Baskába leérve kellett kicsit tekerni, mert hiába lejtett 1-2 %-kal az út kaptam egy kis szembeszelet is.
A fordító meglepetés volt, mert előrébb hozták kb 1 km-rel, persze elvéteni nem lehetett, mert nagyon jól kikordonozták és felfestették, egyedül a komputer csipogott, hogy nem itt kéne fordulni. Felfelé az emelkedő eleje könnyű volt és tempósan tudtam haladni rajta, de emlékeztem, hogy percekkel ezelőtt hol jöttem le és azon újra fel kell másznom. Szerencsére az erőm kezdett visszatérni és motivált, hogy közeledek az előttem tekerőkre. A verseny biztosítását itt is megemlíteném, Baska zsákfalu és az egyetlen utat lezárták itt, és például rendőr állt az étterem előtt is, hogy véletlenül se jöjjön ki senki a bringások elé. A hegytetőre éppen utolértem egy másik bringást, akivel lejtőző versenyt 🙂 csináltunk a hosszú egyenesekből álló lejtőn. Én vesztettem mert bele kellett fékeznem annyira rángatta a hátsó zsebemen a rajtszámot a szél, hogy már fájt. Persze a Punatra vezető útra már utolértem, látszott, hogy teljesen elfáradt, így végül egyedül begurultam a célba. Vagyis gurultam volna, de egy meredek emelkedőn volt a befutó, ezért még dolgoznom kellett egy kicsit. A 79 km-t kb 1300 méter szinttel 30 km/h-s átlaggal sikerült teljesíteni.
Adri már a célban várt, a női 4. helyet szerezte meg, érdekesség, hogy a női 2-3. helyen szintén magyarok értek be, akik holland állampolgárok, de az eredménylistában brit zászló volt mellettük 😀 . Visszagurultunk a hotelbe megfürödni, átöltözni, majd bepakoltunk az autóba és utána megnéztük, hogy milyen ebédet kapunk a verseny után, amiről a versenykiírásban írtak. A szervezők nem kispályáztak, a Falkensteiner Hotelban vendégül látták sok fogásos svédasztalos ebédre az összes indulót. Ilyennel még találkoztam egyik versenyen sem, de ezenkívül is tényleg nagyon jól szervezett verseny volt, teljes zárás, jó utak és figyeltek ránk, pedig ez egy kis verseny. Jól teleettük magunkat, aztán elindultunk haza, a hegyekben persze újra szakadt az eső, csak Zágráb környékén tisztult ki, úgy látszik ez a „nyaralás” ilyen volt utazás szempontjából, ha beülünk az autóba akkor esik :).
Fotók:
