A japán társadalom alapja a hagyományok és a társadalmi szabályok tiszteletben tartása. A helyet a tömegközlekedésben át kell adni, nem szabad senkinek szavába vágni, cipőben nem lépünk a lakásba, a maghajlás mélysége pedig a tiszteletadás mértékének mutatófoka. Yoshiaki Nagasawa – vagy közismertebb nevén Nagasawa-san – a vázkészítés tökéletesítésével testesíti meg a japán kultúra értékeit, mesterművei világszerte elismerést váltanak ki.
A világhírnév ellenére Nagasawa szerény körülmények közt, Oszaka egyik külvárosában, egy nem éppen tágas műhelyben készíti a kincsként kezelt vázait. A mester az 1975-ös világbajnoki csapat számára készített kerékpárvázakkal alapozta meg hírnevét, mindazonáltal műhelye az elmúlt negyven év alatt alig változott. Munkái végletekig letisztultak, de ezt a rend iránti tiszteletet itt hiába keressük: a szerszámok és gépek elhelyezése a vendég számára az őskáoszt idézi, viszont pontosan a célnak megfelelőek, se többek, se kevesebbek a szükségesnél, illetve általában régi, bevált darabok.
A Nagasawa-történet
Az idős mester az 1964-es tokiói olimpián figyel fel a kerékpársportra, elkezdi követni a nemzetközi kerékpározást, kiváltképp a Tour de France-t és a Giro d’Italiát. Francia kerékpáros magazint kölcsönöz a Nihon egyetemi könyvtárból, ebből ismeri meg az európai kerékpármárkákat. Rögtön beleszeret az ott látott gyönyörű kerékpárokba, az iskola elvégzése mellett szerelőként dolgozik, majd 1970-ben, mindössze 22 évesen, a japán kerékpáros szövetség alkalmazásában Európába utazik. Az Angliában megrendezett világbajnokságon a japán kerékpáros csapat gépeit tartja karban, ahol a „boxutcában” találkozik Sante Pogliaghival, a legendás olasz kerékmárka tulajdonosával. Nem utazik haza Japánba, hanem másfél éven keresztül az olasz mester műhelyében lesz segéd, majd innen Ugo De Rosához, a leghíresebb vázkészítőhöz „igazol”. De Rosa bácsi – aki többek közt Eddy Merckx karrierjét is egyengeti – megszereti a dolgos, rendkívül precíz és lelkiismeretes japán srácot. Egy év tanonckodás után már vele készítteti a „kannibál” legújabb versenygépét, hisz jobb munkát ő maga sem végez.
1975-ben Nagasawát ismét a japán kerékpáros szövetség alkalmazza: bár haza se kell mennie, a De Rosa műhelyben készíti a világbajnokságra készülő csapat új vázait. És lássunk csodát, egy japán kerékpáros – a sportág történetében első alkalommal – dobogós helyezést ér el a világbajnoki sprintfutamon! Most már nevet is kell tenni a vázakra, mivel a siker nyomán japánban mindenki a mester által készített kerékpárokat szeretne hajtani: a Keirin versenyzőktől egészen az amatőr kerékpárosokig!
A Keirin új kihívásokat jelentett Nagasawa számára, hisz ott a kerékpárok műszaki paraméterei a végletekig szabályozottak. Visszatér Japánba, a Sugino alkatrészgyártó egyik üzemében kap egy hozzávetőleg 100 négyzetméteres műhelyrészt, ahol a mai napig dolgozik. Már első Keirin váza kiérdemli a szövetség NJS (Nihon Jitensha Shinkōkai) hitelesítését. Közben a japán sportolók számára is készít vázakat, az 1977-es venezuelai pályavilágbajnokságon a sprintszám döntőjében immár két szigetországi bicajos vívja a döntőt – és mindkettő alatt Nagasawa kerékpárja teljesít szolgálatot. Koichi Nakano viszi el a pálmát, ő japán első kerékpáros világbajnoka, sikersorozata pedig több éven keresztül folytatódik. Ekkor már semmi nem mentheti meg a mestert a világhírnévtől: mind az öt kontinensről érkeznek megrendelések.
Az igények kielégítéséhez tanoncot vesz fel Nagasawa, nem mást, mint saját fiát, Takashit. A tinédzserrel párban évi 150 vázat készít, de más munkaerőt nem enged a műhelybe. Akkoriban a vázkészítésen kívül semmi mással nem kell foglalkoznia, hisz Japánban a megrendelés a hagyományok szerint tartalmazza a pontos méreteket, ezzel tehát nem a mester bajlódik. A Keirin versenyzők álmukból felkeltve is tudják saját vázméreteiket, az egyéb megrendelések esetén pedig a sportszövetség vagy a kerékpárkereskedés határozza meg a váz paramétereit. Később Nagasawa szakít ezzel a hagyománnyal, és a megrendelések felvételekor elfogad testméreteket is, mivel tisztában van azzal, hogy külföldön a vázkészítő munkája ezt a szolgáltatást is tartalmazza. Mindazonáltal a váz egyéb paramétereibe, illetve az anyagválasztásba nem enged beleszólást: ez kizárólag a vázkészítő mesterre tartozik. „A kerékpár a megrendelőé, de a megvalósítás kizárólag az enyém.” – vallja a mester.
Egy Nagasawa modern felszereltséggel, országúton is életre szóló élmény!
A Nagasawa-lélek
A váz kivitelezése részben megérzésen és intuíción alapul. „Szerintem a mai vázkészítők túlságosan elmentek a technika irányába, a csövek kialakítása, tömege és formája határozza meg munkájukat, és ritkán hallgatnak a megérzéseikre. A tömeg csökkentése kívánatos, de a megfelelő stabilitás elérése ennél még fontosabb.” Éppen ezért Nagasawa gyakrabban alkalmaz egyszer húzott csöveket, mint a végletekig kikönnyített modern változatokat, ez utóbbiak a Keirin kerékpárokban a szabályok értelmében nem is használhatók. Mindössze egy tucat csőtípust találunk a raktárban, ezek vagy a Tange No.1, illetve No.2 vagy a Columbus SL szettből kerülnek ki. A középcsapágyházak, muffok és saruk saját megrendelésre készülnek egy kis japán manufaktúrában: ezek valamivel nehezebbek, mint amilyennel a legtöbb mai vázkészítő dolgozik, ellenben rendkívül nagyfokú stabilitást kölcsönöznek a váznak, és maximálisan megbízhatóak.
A vázak összeállítása ugyancsak különleges, hisz Nagasawa mester álló sablont alkalmaz az elterjedt fekvő típussal szemben – már-már magától érthető, hogy ezt is ő maga készítette. Ha még mindehhez hozzátesszük, hogy a mester kizárólag éjjel dolgozik…
Mit gondol Nagasawa-san a karbonvázakról? Valójában semmit. A holisztikus szemléletben készített vázakhoz csakis azt az alapanyagot lehet alkalmazni, amiben a mester hisz. A Nagasawa vázakról pedig még Ugo De Rosa is áhítattal beszél…
A Retroblog eme epizódja az angol Cyclist magazin 2014 novemberi számában megjelent cikkre épít.
