A kerékpározás végleteit kutató cikksorozatunk eme epizódjában egy nehezen megfogható, de sokakat annál inkább foglalkoztató kérdésnek járunk utána: melyek a világ leghosszabb és legmagasabb szilárd burkolatú útjai.
(A megjenés után számos kommentet, pontosítást, kiegészítést kapott az írás, köszönöm a sok hasznos információt – szerencsére vannak, akik tapasztaltabbak ebben a témában, mint jómagam! Így talán volt értelme a Leg-leg-leg sorozatban erre a témára is kitérni, tehát a kommentekkel együtt olvasandó az alábbi!)
A válasz távolról sem egyértelmű: kérdés például, hogy mit tekintünk szilárd burkolatnak. Ha pontosítjuk, illetve kategorizáljuk a különböző burkolattípusokat, akkor sem éppen egyszerű megmondani, hogy az utak éppen milyen állapotban vannak, főként hogy jelentős tengerszint feletti magasságokról, a civilizációtól igen távol eső helyekről van szó. A harmadik világban – amelyben a legtöbb potenciális ilyen jellegű közút található – dinamikusan fejlődik az infrastruktúra, lehet, hogy jövő hónapban már létesül egy út, amely az összes rekordot felülírja!
A perui Chivay-Arequipa csúcs vagy a Limától keletre található a Ticlio-hágó (4,818 m) a legmagasabb a dél-amerikai kontinensen…
Talán a Himalájában és bolíviai Atacama sivatagban érdemes a keresést elkezdeni, mivel itt adott a számunkra már-már elképzelhetetlen tengerszint feletti magasság, illetve ezek a helyek egyben tradicionális közlekedési útvonalak. A fő kérdés, hogy az ott található utak milyen típusú kerékpárral járhatóak. Hegymenetben talán nem akkora gond, ha a burkolat repedezett, hiányos, de a hágókról valahogy le is kell jönni… Az 5500-6000 méter tengerszint feletti magasságban található szilárd burkolatú utakra minden bizonnyal inkább a mountain bike javallott: ezeket lehetetlen úgy megépíteni és karban tartani, hogy akár egy túra- vagy cyclocross kerékpár számára ideális legyen. Ráadásul ezeken a tájakon soha nem olvad el teljes egészében a hótakaró, és napról napra változhatnak az útviszonyok. 5000 méter körüli tengerszint feletti magasság már adhat esélyt egy túrakerékpáros megközelítésnek, de természetesen nem minden évszakban és időjárásban.
A 3400 méter szintkülönbségtől még profi kerékpárversenyző is rendesen lefárad!
Innen indulunk fel a csillagvizsgálóhoz, amely ott a távolban látható…
Ha országúti jellegű bicajban gondolkodunk, a Hawaii szigeteken található Mauna Loa csillagvizsgálóhoz vezető út 3397 méteres magassága többé-kevésbé a maximum. Ide tényleg fel lehet jutni virsligumis géppel, létezik Strava-csúcs is, amelyet jelenleg a Cannondale-Garminban versenyző, nem mellesleg Giro-győztes, kanadai Hesjedal tart. Az út a tengerpartról indul, így a abszolvált szintkülönbség is értelemszerűen majdnem 3500 méter. Utána olvasva a lehetőségeknek, megtudtam, hogy nem minden időjárásban engedik fel a kerékpárosokat a “obszervatórium” útra, lévén a lejtmenetben a tomboló szélviszonyok miatt már történtek balesetek…
…és ide érkezünk meg, a felhők fölé!
Ehhez viszonyítva itt az öreg kontinensen a spanyolországi Pico del Veleta jelenti a csúcsot a maga 3394 méterével, bár az út kétségtelenül nem a tengerpartról indul. Ezt követi az osztrák Ötztal gleccserút (2822 m), a francia Alpokban található Cime de la Bonette (2802 m), illetve a népszerű Stelvio (2758 m).
Európa aszfaltos csúcsa…
A híres “gleccserút” sogoréknál…
Az említett európai utak akár országúti masinával is teljesíthetők…
Az eddig említett utak mind aszfaltborítást kaptak, ráadásul egészen a csúcsig, minőségük akár országúti kerékpároknak is megfelelhet. Az USA-ban található Mount Evans csúcsra vezető út 4307 méter magasságba visz (tehát magasabbra, mint a Hawaii-on található szerpentin), országútival is járható (sokan teljesítették már), de teljes szintkülönbség távolról sem számít “rekordernek”, hisz’ 2000 méter felett van a rajt. A perui Chivay-Arequipa pedig 4910 méter magasságot ér el, elfogadható minőségű, viszont ha nem ragaszkodunk az aszfalt(-szerűséget) tartalmazó felülethez, akkor a bolíviai kénbányákhoz vezető Uturuncu lesz a befutó a maga 5768 méter tengerszint feletti magasságával.
Innen idulunk a tibeti kalandnak…
…az út legmagasabb pontján 5200 méteren fényképezhetünk!
A tibetben található Gyatso La-hágó ugyancsak aszfaltos, de a képek alapján nem biztos, hogy nekivágnék egy országúti masina nyergében. A legmagasabb pontja 5220 m, ellenben a teljes szintkülönbség elmarad még a Hawaii-on talalható úttól is. A legendás Karakoram-hágóval a fő gond, hogy három állam hadserege őrzi, emiatt engedélyköteles, amit nem szoktak turistáknak csak úgy megadni. Tengerszint feletti magassága 5575 m, döntően aszfaltborítást kapott.
Az afrikai kontinensről még nem szóltam: itt az Etióp Fennsíkon áthaladó Dodola-Dinsho hágó 3610 méteres magassága az aszfaltos “csúcs” – természetesen ez sem a tengerszintről indul. Ha a döngölt kavics is megfelel útminőség gyanánt, akkor a 4377 méteres Mount Tulluu Dimtuu csúcsra vezető kétnyomtávos lesz a befutó. Montival már számos kerékpáros abszolválta.
Ha nem ragaszkodunk az aszfalthoz, a bolíviai kénbányákhoz vezető útnál nincs sok magasabb!
Mindent összevetve a föld legmagasabb pontja ahova aszfaltos közút vezet, minden bizonnyal vagy az említett perui Chivay-Arequipa csúcs vagy a Limától keletre található a Ticlio-hágó (4818 m). Az év legtöbb napján kerékpárral megközelíthető, egyben a legnagyobb magasságkülönbséggel a bő 50 km hosszú Mauna Loa csillagvizsgálóhoz vezető út büszkélkedhet.
További info a magaslati utakról itt található, míg az európai aszfaltos útvonalakat kiválóan foglalja össze a Hegynek fel című könyv.
Az USÁ-ban meglepően magasan fekvő utak vezetnek: a Sziklás-hegység egy gigantikus fennsík, de az utak szintkülönbségei nem annyira drasztikusak…
