Kerékpárral a felhők fölött – Három hosszú nap Andalúziában
Frics Gyula vagyok, Salgótarjánban élek és ide köt a gyerekkorom óta töretlen, bő négy évtizedes kerékpárszeretet. Mindig vágytam az ismeretlenbe, így már gimnazistaként bejártuk a Dunántúlt, a Tátrát, sőt Erdélyt is. Magunk főztünk és sátorban aludtunk, ahol ránk esteledett. Családos emberként mára a hosszú utak elmaradtak. Az országút szerelmese vagyok, de mtb nélkül szegényebbnek érezném magam. Szeptember végén kiderült, hogy a kalandvágy felébresztéséhez nem sok kell.
Négy nappal az indulás előtt jött az ötlet, hogy csatlakozzam kerékpáros barátomhoz Dr. György Zsolthoz. A cél Malaga, Granada és a Sierra Nevada hegységben Európa legmagasabb aszfalton elérhető hegycsúcsa, a Pico de Veleta. Volt bennem némi aggodalom a merész terv hallatán, mert ez sem hosszban, sem szintemelkedésben nem az én megszokott edzőköröm. Végül győzött a kíváncsiság és – életemben először – repülőre ültem.
A kerékpár röptetés nem bonyolult! Dupla (bringás) kartondoboz ajánlott, hogy erősebb védelmet adjon, a végén jól leragasztva. A kiszerelt kerekek és nyereg mellett elfér minden egyéb ruházat és szerszám, a teljes szállításért 30 ezer Ft-ot kértek.
Október 2.
Malaga – Sierra Nevada – Granada 207km 3926m szint (strava link)
Szűkös szállásunkról indulva, október 2-án reggel hagytuk el Malagát. Időbe telt megszokni, hogy itt több a bringás, mint az autós. Az út széles, kátyút meg ne keress, mert nem találsz. Elvegyültünk a fiúk közt, mintha otthon lennénk.
Zsolt (balra) hegynek föl is szívesen ismerkedik. A spanyolok nagyon barátságosak. Mindjárt befogadtak és segítettek tájékozódni.
Ahogy azonban elhagytuk a tengerpartot és emelkedni kezdett, valahogy magunk maradtunk. Ez itt a Sierra Nevada legnyugatibb része, ki hinné, hogy nem is igazi hágó, mert aki fellökdösi a pedált 1000 méterre, egy fennsíkon találja magát.
Az illatos káposztaföldeket hamar fölváltják az olajfaligetek, amik majd 100 km-en át kísérnek példás gondozottsággal. Néha egy-egy ageve, citrom és fügesor.
A Rio Cacin torkolatánál fantasy-ba illő szurdokvölgyre bukkantunk, de az efféle csodára csak két perc jutott. Az is meglepő, hogy itt vizet látunk a híd alatt, mert ebben az országrészben poros, száraz minden folyómeder.
Granada nagyváros, de hangulatával, pezsgő teraszaival mégis nyugalmat áraszt. Szállásunkon gyorsan rendeztük az adminisztrációt majd pár fölösleges holmitól megszabadulva, megkezdtük a kapaszkodást a Pico de Veletára.
A csúcsig 45km-es “emelkedő” 6-8%-os, de helyenként és a legvégén van 10 is. Az aszfalt széles, 2600m-ig kiváló minőségű, onnan egyre romló, de járható. Az utolsó kb 200 méter azonban csak gyalog teljesíthető. Jó ha van egy sportcipőd, mert bringás stoplissal nem fog sikerülni!
Megpillantottuk a 3396 méteres Veleta csúcsát, ezzel a magassággal második a hegységben.
Sierra Nevada (máshol Pradollano) síelő üdülőváros, ahol ilyenkor is vannak turisták.
Alkonyodni kezdett. Oda, a Pico de Veleta csúcsára készültünk, csakhogy ez mára túl merész tervnek bizonyult. Én 2365m-ig jutottam, ami konkrétan 1700m emelkedés 31kilométeren. Zsolti följebb kapaszkodott, egészen addig, ameddig csak bírt, de ez egy másik történet. Besötétedett és én jókora aggodalommal vártam rá ott a kisvárosban.
Így búcsúzott életem egyik legszebb és legkeményebb kerékpáros napja, amit kiváló barátomnak köszönhetek.
Adódik a kérdés: hogy jutottunk el szállásunkig, ami innen még 30 km gurulás és igencsak hűvösödik. 🤔
Erre találták ki a fejlámpát, meg a dupla dzsekit téli kesztyűvel, így a 30-fokos, naptejben fürdő felejthetetlen nap végén.
Október 3.
Csúcstámadásból túlélőtúra 94 km 2788m szint (strava link)
A második nap célkitűzése: újra a csúcs volt. Eltökéltségünket a előző napi befejezetlen támadás csak növelte. Komolyan hittünk benne, hogy ma már semmilyen hegyi szellem nem állhat utunkba.
Indulás előtt még felsétáltam a közeli hegyoldalra kúszó sikátorok egyikén. A hófehér házak és virágillatú takaros teraszok között visszanézve bámultam az ébredező Granadát.
Újra nekivágtunk a Pico de Veletára vezető égbenyúló szerpentinnek.
A fölfelé út 45 km, tiszteletet parancsoló 2600 méter szinttel. Nem szabad elkapkodni!
Enni és enni! Itt ez a szabály még egy vastagabb sporttársnak is, nemhogy nekem!
Zsolti volt már fönn és volt, hogy vissza kellett fordulnia.
Egy túrázó barátom úgy mondaná ezt: “Nem engedte föl a hegy.”
A csúcsig tartó 5 órás úton számítanod kell a víz és energia pótlásra, a vakító napfényre, a magassággal együtt hűlő és ritkuló levegőre, no meg a hirtelen drámai időjárás-változásra.
Úgy tűnt, szinte minden tekintetben nyugodtak lehetünk. Biztonságképpen kitérőt tettünk 2850m-en az IRAM teleszkóphoz, hogy ezzel könnyítsük az akklimatizálódást. A ritka oxigén szint 3000 méter körül akár 30%-kal is csökkentheti a teljesítményt, nem beszélve a hirtelen törő szédüléses émelygésről. Ez az egyik oka, hogy a Vuelta kerékpáros körverseny soha nem jött föl idáig.
A IRAM-ig kicsit föl, kicsit le. Egy helyen édes 25%-os mászókával! Ez kb olyan, mint ha a lépcsőházban kívánnánk föltekerni. 😬
Aztán gyülekezni kezdtek a felhők.
Ahogy írják. Ez egy 30 kilométeres “kőbánya”.
Magányos lehet a csillagászok élete, mikor az utat betakarja a 2-3 méteres hó.
Itt még tudtam fotózni, de a szabályok gyorsan változni kezdtek. 4 C°, előkerült a téli kesztyű, a sál és a pótdzseki. A sebesség most már 9 km/óra alatt, kevés a 34-28-as áttétel.
Elértük a 3000 métert, ezzel egy nagy álmom vált valóra.
Egy jobbkanyar után a jeges szél őrült támadásba lendült, attól féltem befúj a szakadékba. Az aszfalt meg-megszakadt, leszállt a felhő és csöpögni kezdett a sisakomról. “Zsolti! Nekem itt a vége” kiáltottam.
A tapasztalt világjáró cimbora, aki ezért a hegyért utazott ennyit rám nézett majd bólintott. Mindössze három kilométerrel és 300 méter szinttel a cél előtt voltunk, de éreztük, hogy nincs tovább.
Jóapám szavai jutottak eszembe: “Tiszteld a hegyet!”
Október 4.
Granada – Malaga 160 km 1225 m szint (strava link)
A harmadik napra kitűzött feladat: visszajutni Malagába. Újra át kellett kelni a hegyeken. Ezúttal egy másik, keletebbi hágót választottunk, a Béznar víztározó felé. Előző nap hazafelé úton szokatlanul nagy eső esett, amikor bő egy órát ázva, fázva értünk a szállásra. Csak reménykedni tudtunk, hogy a mai 160 km-t gond nélkül megtesszük.
El kell ismerni, hogy Andalúzia nem csak hegyből és országútból áll. Festői városok, mór építészet, magasba épült hófehér mediterrán falvacskák és számtalan vadregényes kirándulóhely vár. Számunkra sajnos ennél több csoda nem fért bele a három napba. Sóvárgó pillantást vetve az elsuhanó tájra fél szemmel már az órát figyeltük, mert a repülő nem vár.
Ott, ahol a Rio Guadalfeo folyócska utolsó erejével áttöri a sziklákat, mi is búcsút vettünk a Sierra Nevadától.
Dél felé haladva Salobrena városánál értük el a tengert. Innen 80 km-es mediterrán hullámvasút következett pálmafás városkákkal, egymás fölé kúszó villákkal.
A magasságmérőmre pillantva ezt látom: 1 méter!
Elgondolkodtató, hogy három kilométer magasságot segítség nélkül, oda és vissza, bő két napba telt leküzdeni.
El Cenachero, a halárus szobránál Malaga jelképénél utunk végéhez értünk. Szokatlan erőpróba volt számomra ez a három nap, teli új tapasztalattal és felismeréssel.
Bár célunktól leküzdhetetlen 3 km választott el, kaptunk hideget, jégesőt és égető napot, csalódottságra nem volt okunk. Sikerült legyőzni 460 km-t, 8000 méter szintet és saját magunkat. Mindemellett megtapasztaltuk a spanyolok vendégszeretetét, megcsodáltuk a tengert és a gyönyörű andalúz nőket. Hálás vagyok Zsolti barátomnak, feleségemnek Edinának és támogató barátaimnak.
