fbpx

Kanyonok földjén – a Vadnyugat átszelése kerékpárral

Észak-Amerika sivatagos vidéke, más néven a Vadnyugat bámulatos természeti látnivalók hazája. 2013 nyarán túrakerékpáros expedíciónk keretében a Sziklás-hegységről legurulva mintegy 2200 kilométer várt ránk ezen az embert próbáló vidéken. „A sivatag nem kínál semmit, de mindent elfogad” – tartja a mondás, s mi is sokat tanultunk, tapasztaltunk az itt töltött három hétben. Legfőképpen azt, egy túrát nem elég túlélni, hanem át is kell élni! Minden szépségével és nehézségével együtt. Minden út számos külső körülményt tár elénk, melyek nem fognak alkalmazkodni igényeinkhez, így nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk. Ugyanakkor mindenkinek megvan a maga „belső” útja is, melyet saját maga alakít. A külső tényezők adottak, de a döntés rajtunk áll: mi az, amit hazaviszünk belőlük. Én így éltem át az itt töltött napokat.

Tágas, hatalmas vidék ez egy túrakerékpáros számára

Grand Canyon – a nevéhez méltóan óriási

Grand Canyon Village a déli perem központja, egyben a Nemzeti Park leglátogatottabb üdülőfaluja. Kicsit másmilyennek képzeltem! De csalódásom inkább pozitív irányú, még ha nekünk ez most csak részben kedvez is. Egy amerikai nemzeti parkban ugyanis a természet az úr. Még egy ilyen világhírűben is, mint a Grand Canyon. S hogy ez miben nyilvánul meg? Lássuk csak: itt nem vágtak ki egy darab fát sem szükségtelenül. A falu nem egy központi helyen épült, hanem elszórtan az ősvadonban, egymástól 500-600 méterre fekvő kisebb létesítmények alkotják. Közöttük olyan az út, mintha a világ végén járnánk. Nincs közvilágítás, nincsenek hatalmas bevásárlóközpontok, éttermek, szórakoztatóközpontok.
Szállásul fából épült kis apartmanok, valamint egy bekerítetlen, árnyas kemping szolgál, vásárolni pedig csupán egy kisméretű áruházban, egy úgynevezett „General Store”-ban lehet. Itt szinte minden megkapható, amire szükségünk lehet. Igaz, árban még az indiánokat is sikerül felülmúlniuk. A legnagyobb élet a modern látogatóközpont környékén van. Itt kapott helyet egy hatalmas parkoló, valamint a buszállomás, mely ingyenes összeköttetéseket biztosít a park különböző kirándulóhelyeivel és a falu egyes részeivel. Ez is Amerika, csak egy kicsit másképp!

Nyár közepe van, a főszezon. Az amerikai és külföldi turisták hosszú, tömött sorokban érkeznek ide ilyenkor. Ahogy közeledtünk, egyre nagyobb volt a forgalom az úton. Most viszont valahogy eloszlik ez a sok ember. S bár nem igaz a mondás, hogy sok amerikai kis helyen is elfér, aggodalomra semmi ok. Ez itt a Grand Canyon! A nevéhez méltóan óriási!

Grand Canyon, a nevéhez méltóan óriási

– Hogy képes egy folyó egyszerűen „átfolyni” egy hegyen? – ez nem fért a fejembe
Sokszor hallottuk földrajz órákon, hogy a víz mindig megtalálja az utat lefelé. Építhetünk gátakat, görgethetünk eléje bármit, előbb–utóbb úgyis ő lesz az úr. Az erősebb. De ez akkor is durva! 1270 méterről indultunk reggel a folyó partjáról, hogy aztán ötven kilométerrel odébb ismét ugyanott lehessünk, csak 2267 méter magasan.
– Mintha direkt a legmagasabb helyen akart volna áttörni! – jegyeztem meg – Hogy lehet ez?
A kanyon peremére mindkét irányból csak jókora mászással lehet feljutni, s ott, ahol a legmagasabb… nos, pont ott van a Grand Canyon! 1500 méter szintkülönbség közvetlenül a lábunk alatt. Hátborzongató!

A Grand Canyont már mindenki látta. Nekem is sok–sok fényképet mutattak róla. Profi légifelvételeket szintúgy, mint a sok–sok pazar kilátó bámulatos képeit.
– Szép–szép, biztos szép! – mondtam, de valahogy nem nyűgözött le. Kicsit mindig tartok ezektől a „tömegturistás” helyektől.
– Tényleg annyira szépek, vagy csak az emberek szeretnék annak látni őket? – ez jár mindig a fejemben. Valahogy mindig a mögöttes érdekeket keresem gyanakvón.
Aztán lepillantottam…

Színek és méretek a Grand Canyonban

Azt a döbbenetet, amit akkor éreztem, nehéz leírni! A hatalmas űr, a színek kavalkádja és azok az elképesztő méretek! Ezt egyik fénykép sem tudta híven visszaadni! A Grand Canyon peremén átértékelődnek az elképzelések, megszűnnek az előítéletek. Egyszerűen lenyűgöz, rabul ejt és magával ragad!
Ezt az életben egyszer mindenkinek látnia kell! Megtapasztalnia a saját két szemével!

Estefelé értük el a látogatóközpontot. Gyors kör, majd újra a perem szélén állunk. Hatalmas az élet. Több száz, vagy akár több ezer ember lézeng a szakadék mentén elhúzódó sétányon ebben a kellemes esti órákban. Nem hiába. Nagy műsor van kilátásban. Egy egyfelvonásos, rövidke darabot játszanak itt szinte minden este, a címe: NAPLEMENTE. Ezt várja a nép, már el is foglalták az első sorokat. Beszélgetnek, fényképeznek, s jókat nevetnek. Nagyon jó a hangulat. Ahogy közelít a legfényesebb égitest a horizonthoz, úgy változik a kanyon belsejének színe. Először szürkés, majd sárgás és végül egyre sötétebb vörös színben pompázik. Bámulatos!
Majd – ahogy ilyenkor lenni szokott – eltűnik a nyugati égbolt sziklái mögött… és jön a taps. Ilyet sem láttunk még: megtapsolni a Napot. Érdekes.
S ahogy ujjong a közönség, egy vicces amerikai fiú, a hátsó sorokból beüvölti:
– One more time! – Vissza, vissza! Kérjük a ráadást!

Painted Desert – az ezerszínű sivatag

A felkelő Nap fényében ismét teljes pompájában ragyog a mélykék ég alatt a Festett-sivatag. Emitt változatos formájú és színű sziklaalakzatok meredeznek az ég felé, amott a Colorado völgyszurdoka mellett már látszik az utolsó arizonai városunk zöld oázisa: Page. Elképesztő látvány tárul elénk, ahogy folyamatosan veszítve a szintet, száguldunk feléje. Hatalmas távolságok, hatalmas méretek. S ezek a színek! Festeni sem lehetne szebbet!

A Monument-völgy vörös homokkősziklái

Emlékszem a Sziklás-hegységről legurulva, amikor először megpillantottam, még teljesen más érzésekkel töltött el. Akkor még kietlennek, kegyetlennek és jellegtelennek írtam le magamban a sivatagot. Egy olyan vidéknek, melyet jobb minél előbb magunk mögött hagyni. Az azóta eltelt nyolc napban sok minden megváltozott bennem. Több mint 1000 kilométert gyűrtünk le ebben a sziklás, forró világban. Először megtanított arra, hogyan kell túlélni a meleget, a vízhiányt és ezeket az eszméletlen távolságokat. Menni kell, folyamatosan! Ez volt a legnehezebb. Ötven–hatvan, sőt néha akár hetven kilométert is megállás nélkül! Mert nincs miért megállni! Nincs lehetőség pihenni! Aztán egyszer csak a semmiből ott terem egy kis falu, vagy egy elhagyatott, koszos, útszéli benzinkút. Itt lehet vizet tölteni, erőt gyűjteni a következő kíméletlen, kopár szakaszra!
Szervezetünk bámulatosan alkalmazkodott a körülményekhez. 36°C, az meleg? Á, dehogy! Ebben a száraz, szinte pára nélküli klímában legalábbis ilyennek érezzük. Kellemesnek. Gyomrunk már megszokta a vizet. Nem „morog,” ha egy litert húzóra beküldünk. Tudja mi a dolga. Legyűri még akkor is, ha meleg, vagy ha mellékíze van. Napi 8–9 liter simán lemegy. Vesénk azonban ebből nem sokat lát, nagy része a bőrünkön keresztül távozik.

Azt mondják, hogy a sivatag semmit sem kínál, de mindent elfogad. Bármit is keresünk benne, megtalálhatjuk. S most már végre van erőnk, s van türelmünk magunkon kívül mással is foglalkozni. Ezzel a hatalmas, csendes, nyugodt vidékkel, ami minket körülvesz. Az égbe meredő kopár sziklákkal és a tetejükről feltáruló eszméletlen látótávolságokkal. A sivataggal, mely nem legyőzni, elpusztítani akar minket, hanem megtanítani arra, hogy ami az életben tényleg fontos, azt soha nem készen kapjuk! Azért minden esetben nekünk kell megküzdeni!

Forrest Gump nyomában

Késő délután aztán egy hatalmas viharzóna állja az utunkat. Szinte másodpercenként szórja villámait. Nem rohanunk beléje, inkább kivárjuk, hogy odébb álljon. Százhatvan kilométer mögöttünk ezen a szeles, gurulós, könnyű napon, nincs már tovább hová sietnünk! A szakasz neheze megvan, innen most már csak rajtunk múlik, hogy tényleg sikerül-e megvalósítani tervünket, álmainkat.

A vihar után nyugodt, kellemes este borul a Colorado hatalmas völgyére. A sziklák között jól kivehető Page, mely még jó húsz kilométer távolságra van tőlünk. Egy útmenti vörös szikla tetejéről szemlélem a látóhatárt: a színes hegyeket és a távolban elvonuló heves zivatarfelhőket. Nem tudom, miért gondolják az emberek a sivatagról, hogy rossz hely? Hiszen gyönyörű! Olyan békés, olyan nyugodt! S ha szerencsénk van, még szivárványt is láthatunk, mely itt – a Festett–sivatag ezerszínű sziklái között – igazán különleges élmény.

Cottonwood Canyon – semmiből a semmibe vezető földút

Utah állam első látásra csupán egy szabályos – enyhén megcsonkított – téglalap az Államok térképén. De valahogy mintha szándékosan arra tervezték volna, hogy gyönyörködtessen. Az Államok egész keleti féltekén összesen nincs annyi nemzeti park, természetvédelmi terület, mint ebben az egyetlen államban. Mi most az egyik legnagyobb csodát vettük célba: a Bryce Canyont. Ez lebegett már napok óta a szemünk előtt. Ezért tartottunk – jókora kitérővel – nyugati irányunktól folyamatosan eltérve észak felé. Át az indiánokon, át az útlezáráson, s át a Cottonwood kanyon 64 km hosszú, néptelen földútján. Hosszú órák, napok kemény, izzasztó küzdelme pár másodpercnyi gyönyörért, azért az egy pillanatért, amikor kiállunk majd a szélére, s lepillantunk. Mint pár napja a Grand Canyon pereméről. S azért az érzésért, amit akkor érezni fogunk. Ami felülírja majd a hosszú, küzdelmes mérföldek gyötrelmeit. Amiért érdemes volt mindezt végigcsinálnunk!

Utah, Life Elevated

Utah ismét „tárt karokkal” várt minket. „Life Elevated” – hirdette büszkén az államhatárt jelző tábla. Jelentése hasonló, mint nálunk a Kékestető szlogenje: „Mert magasan a legjobb!” Kiszabadulván a „lenti világ” kaotikus, mély zűrzavarából. Manapság a hétköznapok már nem hordoznak annyi izgalmat magukban. Ha visszacsempészünk egy kis kockázatot életünkbe, az megakasztja ezt az unalmas verklit. Itt a sziklás, elhagyatott, sivatagos vadonban érzi az ember leginkább, hogy él!

Újra egy eszméletlenül hosszú, lakott település nélküli szakasz következett. Több mint száz kilométer. S ennek majdnem kétharmada egy egyszerű kis földúton. Mint egy teve, úgy döntöttük magunkba a vizet Big Waterben, a hosszú szakasz előtti utolsó kis falucskában. Minden cseppjére szükségünk lesz ezen a kemény, dombos szakaszon. Kulacsainkba ugyanis csak hat liter fér. A többit magunkban kell elvinni.

De nem volt mit tenni, nekivágtunk. 38 fok, forró déli szél. S a bizonytalanság:
– Elég lesz a vizünk? Hogy tudunk majd haladni a földúton? Nem lesz-e csúszós, süppedős?
Ám nem kellett aggódnunk. Hamarosan megkaptuk a választ mindegyik kérdésünkre.

Egy kis fatábla jelezte a leágazást. Mögötte egy apró, jellegtelen, hepehupás utacska kanyargott bele a nagy–nagy semmibe. Ha nincs kint a tábla, s nem néztem volna végig az út minden méterét a Google műholdképein még télen, akkor eszembe se jutott volna, hogy ide betérjek. Annyira kopár, annyira idegen! Szinte már ijesztő!

Földút a Cottonwood Canyonban

A hibátlan főút után hatalmas volt a váltás. A bringák kapartak, csúszkáltak, süllyedtek a homokos, göröngyös nyomvályúban. Több fokozattal vissza kellett kapcsolni, hogy ki tudjuk tekerni a terep okozta nagyobb ellenállást. Már az első kilométeren többször le kellett tennem a lábamat. Aztán csak elkaptuk a lendületet, ám a napunk így is valahol a kanyon közepén ért véget.

Ma sem volt átlagos napunk. Ez a sivatag már csak ilyen. A végletek birodalma. Néha eszméletlenül unalmas, néha fárasztó, sőt, inkább kimerítő, néha kegyetlen. S néha ilyen nyugodt és csodálatos. Mint amilyen most.

Otthon sohasem tapasztalt csend borul a tájra. A szél nem jár, a madarak nem csivitelnek, semmi nem mozdul. Még egy kósza repülőgép–kondenzcsík sem hasítja fel a felettünk elterülő szikrázó nyári égboltot. Tisztán kivehető a tejút sokmilliónyi apró csillaga, a végtelen űr. A kanyon peremein fölénk tornyosuló, napközben színpompás hegyvonulatoknak most csak a csipkés sziluettje látszik. Közöttük húzódik a mélységesen fekete, apró világító pontoktól szikrázó, felhőktől, párától – s bármilyen zavaró fényforrástól – tökéletesen mentes, varázslatos filmvászon. A Hold most nincs az égen, más pedig nem zavarhat be. Negyven kilométeres sugarú körben egyetlenegy lakott település sem található körülöttünk.
– Odanézz, hullócsillag! – lelkesedünk fel, ahogy egy meteor apró csóvát rajzol a sivatag káprázóan tiszta égboltjára.
Hátunkat a földnek vetve „mozizunk” üres sátraink előtt. Élvezzük a nyugalmat, a csendet. A lenyűgöző este minden pillanatát. Csak mi és a néptelen, hosszú Cottonwood Canyon.

Tudom, ez nem normális dolog. Otthonról nézve biztosan nem. Mit keresünk mi itt, egy elhagyatott sziklakanyonban a semmi közepén? Hol van az éltető civilizáció? Hol van a pörgés? Ám ez az, ami most egyáltalán nem hiányzik. Nem mondom, 4–5 deci víz jól jött volna még a vacsora mellé, mert elég csípős volt az instant rizs fűszerezése. Ha akarnám, megihatnám, de valamit hagynom kell holnap délelőttre is. Ez az egyetlen dolog, ami hiányzik még a tökéletességhez. Más nem.

Bryce Canyon – álomból valóság

– Megérkeztünk Csodaországba!
A Sunrise Point kilátóhelyen állunk. Úgy, mint akinek földbe gyökerezett mindkét lába. Próbáljuk befogadni, elhinni azt, amit szemünk lát, de mégis olyan, mintha tréfát űzne velünk. Mert ilyen nincs. Vagy mégis van?
Alattunk a Bryce Canyon sok ezer narancssárgás, vöröses árnyalatú sziklaoszlopa mered az ég felé. Nehéz elhinni, hogy a természet művelte ezt a csodát, s nem valamely híres művész kezeit dicséri ez a fenséges műalkotás. Annyira rabul ejt a látvány, hogy percek kellenek, hogy észrevegyem a kilátóhely mellől induló, a tájba teljesen beleolvadó, a kanyon szívébe vezető kis ösvényt.
– Gyertek fiúk, ezt meg kell néznünk közelebbről is!

A Bryce Canyon csodavilága

A Bryce Canyon méltán az egyik leghíresebb és legszebbnek tartott nemzeti park az Egyesült Államokban. Legfőbb látványosságai a sok ezer sziklaoszlopot tartalmazó, arénaszerű Bryce amfiteátrumra néző kilátópontok. Mert ez nem egy „hagyományos” kanyon ám! Sokkal inkább egy fennsík pereme, ahonnan páratlan kilátás nyílik erre a természeti csodára. Miután – annak rendje és módja szerint – megnéztük a látogatóközpontban félóránként vetített igényes és látványos húsz perces kisfilmet, a park ingyenes buszjárataival jártuk végig ezeket a kb. 2400 méterrel a tenger szintje felett található kilátóhelyeket. Mindegyik újabb szöget, újabb rálátást kínál, de az élmény ugyanaz! Befogadhatatlan!

A nap legérdekesebb része azonban még csak most jön. Ebéd után ugyanis gyalog indulunk le a peremről, s bevetjük magunkat a hatalmas, narancssárga csodavilágba. Mintha nem is a Föld nevű bolygón járnánk! Olyan valószerűtlenek a színek, a formák! Életem egyik leglátványosabb, legérdekesebb túrája vár rám az elkövetkezendő másfél órában, ahogy kicsiny, de jól kiépített utunk jókora kanyarokkal bevágja magát a sokezer sziklatű közé, melyek tornyokként meredeznek a fejünk fölé. Csupán néhány kifejlett erdeifenyő példány és némi aljnövényzet emlékeztet minket a valóságra, a többi inkább egy mesefilm díszletéhez hasonlatos. S ahogy bolyongunk ebben az elképesztő „csodavilágban,” már biztosan tudjuk: bármit is kellett eltűrnünk, elszenvednünk a Grand Canyontól idáig tartó viszontagságos, kétes kimenetelű útszakaszon, megérte kockáztatni!

Séta a sokezernyi sziklatű között

Zion Canyon – belépés csak szandálban

Hideg reggelre ébredtünk. 2400 méteren már nem sivatagi körülmények uralkodnak. A tíz fokot alulról súrolta a hőmérő higanyszála, ahogy előkászálódtunk sátrainkból. Még szinte az egész tábor aludt. Csendben pihentek az amcsik a hatalmas lakóautóikban, vagy hasonlóan nagyméretű sátraikban. Szerencsére este sem volt zajos társaság a táborban. Közvilágítás nincsen a bekerítetlen, egyszerű kis táborhelyen, csak a tábortüzek és az elemlámpák fénye világította meg az éjszakát. Ez nem hasonlít azokra a kivilágított, hangos, részeg fiataloktól tomboló európai kempingekre, melyekből az utóbbi években már végképp kiábrándultunk. Amelyek helyett rendre a „vadkemping” nyugalmát és egyszerű, „keleti kényelmét” választjuk útjaink során. Amelyek miatt már megtanultuk, hogy a jég hátán is meg lehet élni, sőt, el is lehet aludni. Táboroztunk már többmilliós nagyvárosok, zsongó éjszakai életet élő üdülővárosok közvetlen környezetében úgy, hogy azok lakói mit sem tudtak a létezésünkről. A sötétség volt a jóbarátunk. Na, meg a sok éves rutin!
Nem gondoltam, hogy pont itt, Amerikában fogok újra beleszeretni a „kempingezésbe.” Mert ők valahogy ezt sokkal jobban érzik! Aki sátorral megy, annak nem selyempázsit kell és tökéletesen kicsempézett vizesblokk. Ők beérik a fenyőerdő göcsörtös, tobozos talajával és egy kis patakkal, vagy kúttal is. Nem véletlenül választották ezt az utazási formát az apartman, vagy szállodai szoba kényelme helyett! De a nyugati országokban ez már nem „trendi”. Helyette kicsiny alapterületű, magas kerítéssel körbekerített, sátrakkal zsúfolásig megtelt tömegszállások várják a kalandos lelkű utazókat, akik pontosan ellenkező irányba szeretnének haladni. Menekülni a világ zajától a nyugalomba, a csendbe. Vissza a „vad” anyatermészetbe! Erre bezárják, bekerítik őket. Mert így könnyebb lesarcolni, megadóztatni őket, könnyebben szemmel tarthatóak. Mert Nyugat–Európában már ez is sajnos csak erről szól! Az „ipari turizmusról.”

Amerikában kicsit máshogy vélekednek a kempingezésről

Nincs időnk felocsúdni az egyik ámulatból, máris itt a következő! Egy újabb nemzeti park! Mi jöhet még, ami képes az utóbbi hetekben, napokban jelentősen túltelítődött „élmény–ingerküszöbünket” megtornáztatni? Nemcsak látjuk, hanem érezzük, szívjuk magunkba és néhol saját kezünkkel tapintjuk a természet csodás alkotásait, de mire leülepedne, mire eljutna az agyunkig maga az élmény, arra már itt a soron következő. Tud-e még hozzátenni a Zion Nemzeti Park ehhez a sokszínű kavalkádhoz? Vajon sikerülhet-e neki? S – ha hiszitek, ha nem – már az első kilométereken sikerült!

Úton a Zion Canyon felé

Százhúsz kilométer sivatagmentes szakasz állt mögöttünk. Jaj, de jó volt! Újra zöld színben pompázó virágos rétek, hatalmas fenyvesek között! Egész nap 1600-2300 méteres magashegyi környezetben tekertünk. De tudtuk, hogy nincs vége, a sivatag ott „lent” leselkedik, vár ránk ugrásra készen. S ez a sivatag megint más lesz, mint az eddigiek. A legkegyetlenebb fajtából való!

Ma viszont még felette jártunk. „Life elevated” – ahogy a tábla is hirdette a határon. Egy más, emelkedett életben! Az út mentén bölénycsordák, tehenek, lovak szabadon, vagy hatalmas karámokban elkerítve, néhány kicsiny, de élhető városka, s végül egy jókora hágó. Megérkeztünk! A Zion Canyon National Park „üdvözölt” minket.

A parkban ingyenesen használható gázmeghajtású, csuklós buszon ülve utaztunk végig a 800 méter magas, vörös színű sziklafalak szorításában ölelkező kanyonban egészen az Angels landig hatalmas sziklatornyáig, amely körül hatalmas ívet ír le a Virgin–folyó. Innen gyalog folytattuk utunkat. Már így a reggeli órákban is kellemes hőmérséklet uralkodott, s a tömött busz utasaival együtt vígan lépdeltünk az egyre csak szűkülő kanyon gondosan kiépített folyóparti sétányán. Ám ez is gyorsan elfogyott. Már csak a mederben vezetett tovább „út.” Tomival szandálban jöttünk, így gyorsan belegázoltunk a térdig érő, kristálytiszta vízbe. Kellemesen meleg volt. A túra további részét már vízben gázolva kellett megtennünk.

Zion Canyon – itt nem lehet száraz lábbal átjutni

A sivatagot átszelő kerékpárosnak ritkán adatik meg, hogy kiszakadhasson ebből a kietlen világból. A hosszú, gyötrelmes egyenesek hatalmas teret engednek a tekintetnek, ugyanakkor az útszéli táblák tudatosítják az utazóval, hogy mindez hiú remény, hiszen a lakott települések távolsága így is sokkalta nagyobb, mint ameddig a szemünk ellát. Ám amikor elérünk egy igazi természeti csodát, hirtelen elfelejtünk minden szenvedést, minden gyötrelmet. Pár pillanat elég ahhoz, hogy kimondjuk: „már most megérte végigcsinálni”.

Érdekel a teljes történet?


Új kiadásban kapható a Kerékpárral Keresztül Amerikán című könyvünk! 65 nap és 7200 kilométer minden élménye, gondolata, varázsa 334 oldalon keresztül! Merülj el benne, éld át te is velünk a hófödte hegycsúcsok, a pokoli sivatagok, végtelen puszták és csillogó nagyvárosok egyedi hangulatát! Tekerd velünk keresztül Amerikát!

További információk és rendelés:
https://nagyvilagban.hu/index.php/kkakonyv

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.