Irány a főváros
Az Iya és Yoshinogawa összefolyásánál térek vissza az új 32-es útra, majd az utóbbi mentén tartok keletre Tokushima felé. Nem halogathatom sokáig a döntést, kénytelen leszek valahogy Tokióba menni. Választhatnék egy rövid kompot Kobe vagy Wakayama városába, de akkor kénytelen lennék végigtekerni a legfejlettebb iparvidékeken. Kyotóban és környékén jártam már évekkel ezelőtt, és ez volna az egyetlen érv, amely Honshu legsűrűbben lakott részei mellett szólna. Emlékeim szerint Osakában nem szívesen bicikliznék, és a Nagoyától Suzukáig terjedő szakaszt sem szeretném még egyszer végig tekerni. Azt hiszem Tokushimából egyenesen Tokióba kompozok, ezzel marad még néhány napom a repülő indulásáig.
16. Shikoku legeldugottabb bugyraiban kanyarog a régi 32-es út.
Awaikeda után forgalmas főút vezet Tokushimáig, de ez elkerülhető a településeken áthaladó mellékutakon. Az már csak hab a tortán, hogy ez a vidék is rengeteg érdekességet rejteget a főúton átrobogók elől. Itt vannak például a káprázatos látványt nyújtó teraszos rizsföldek Ikawa és Mikamo hegyoldalaiban, de itt pillantom meg életem leghatalmasabb élőlényét is, egy kámforfa személyében. Yakushima több ezer éves cédrusai sokkal öregebbek ugyan, de könnyedén elbújhatnának a gigantikus fatörzs mellett. Kerítés veszi körül a szent fát, de muszáj megölelgetnem az 1000 éves óriást.
Kamo no Ookusu, vagyis a nagyon nagy kámforfa. Így hívják ezt a több mint ezer éves óriást. Eddigi életem leghatalmasabb élőlényét tisztelhetem benne.
Teraszos rizsföldek Higashimiyoshi vidékén.
Eguchi környékén gyönyörű vízesés mellett falatozom. Az elhagyatott ösvényeken sok a kígyó, kavicsokat rugdalva igyekszem megelőzni a velük való váratlan találkozást. Október 4.-én este érek Tokushimába, majd a másnap délelőtt induló kompra szállva hagyom el a zarándokok földjét, Shikokut.
Irány Tokió!
18 órás hajózás vár rám a fővárosig, próbálom valahogy elütni az időt. Bejárom a hatalmas komp minden szintjét, beveszem magam egy fürdőbe, szaunázok, kiélvezem a civilizáció kínálta kényelmi szolgáltatásokat, amelyekben kevés részem volt az elmúlt hónapokban. Szóba elegyedek két fickóval, akik meghívnak egy sörre az étteremben. Angolul és japánul folyik a diskurzus, amely inkább hasonlít egy bábeli kocsmajelenethez. Minden megértett mondatunkat megünnepeljük, estére már munkát kínál az általam ácsnak tippelt úriember.
Ezt az apróságot dobálta papírhajóként a viharos óceán Tokióba menet.
Az biztos, hogy a tetőn dolgozik, de a munkakörét nem sikerül pontosan beazonosítanom. Közben viharosra fordul az idő, egyre vadabbul dobálják a hullámok a hajótestet. Soha nem éreztem a tengeribetegség jeleit, most viszont szédülés és hányinger kerülget. Az éttermi illemhelyiség minden fülkéje foglalt, hallhatóan más sem viseli jól az utcányi komp magatehetetlen vergődését az óriási hullámok közepette. Ki találta ki a Csendes-óceán nevet?
Pár órát tart a vihar, nem sokat alszom a hajnali megérkezésig. Fél hatkor kötünk ki Tokióban, mindenki nagyon megviselt arccal botorkál a járműve felé. Elbúcsúzok az ácsnak képzelt barátaimtól, végül nem élek nagyon is vonzó állásajánlatukkal, pedig a fizetés még Angliához képest is csábító. Persze ki tudja jól értetettem-e az összeget!
A Konferencia Torony ’fűrészes’ bejárata a tokiói kikötőben.
Tokió
Ködös, barátságtalan időjárásban érünk partot a japán főváros kikötőjében, de legalább nem a tengeren tapasztalt tájfun fogad. Október 6. van, maradt még szűk egy hetem a repülőig. Utálom ezt a visszaszámlálósdit! Hála istennek a kikötő egy mesterséges szigeten van, és már harmadik nekifutásra sikerül is megtalálnom azt a hidat, amelyikre biciklivel is felhajthatok.
A kikötő egy mesterséges szigeten van, vajon melyik emeletes hídra lehet felhajtani biciklivel?
Absztrakt épületekből nincs hiány, az egyik bejárat előtt egy óriási, földből kiálló fűrészt álmodott meg a tervező, mondhatom hatásosra sikerült. Ez az építmény a Tokió Nemzetközi Kiállítási Központ, a fűrészes bejárat pedig a Konferencia Torony előtt található. A ködös horizonton is jól látszik a távoli felhőkarcoló-rengeteg. Kicsit kezd felszakadozni a felhőzet, ahogy egyre beljebb jutok a városok városába. A 304-es úton haladok északra, egyre magasabb épületek között nyújtogatom a nyakam, lassanként többet nézek felfelé, mint előre. Elhaladok a híres Tsukiji halpiac előtt, de a hajnali halárverésnek már rég vége van.
Az elsőn nem, a másodikon sem, de a harmadik hídon végül sikerül átkelnem hű kétkerekűmmel.
Simán jutok el a Ginza negyedig, majd minden dráma nélkül tekerek tovább Hibiya felé. Úgy érkezem a császári palotához, mintha mindennap erre járnék dolgozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam a tokiói forgatagtól, de legnagyobb meglepetésemre a város egész jól biciklizhető. A palota viszont valamilyen okból nem látogatható, kívülről tudom csak szemügyre venni.
-
- Fenyegető felhőkarcoló-rengeteg a távolban, nem kerékpáros-paradicsomnak tűnik első ránézésre.
-
- Úton a Ginza negyed felé.
Szóval itt lakik a japán császár. Nem rossz, bár ha én volnék a császár, biztosan visszaköltöznék Kyotóba, az ősi fővárosba. Shinjuku negyedén keresztül próbálok kikeveredni a belvárosból, habár ez nem helytálló kifejezés egy olyan metropolisz kapcsán, mint Tokió. Maradjunk annyiban, hogy nyugat felé veszem az irányt, de megdöbbenve tapasztalom, hogy a forgalom egyre erősödik, ahogy távolodom a központi negyedektől. Egész délután nyomom a pedált, de nem sikerül kikeverednem a külvárosból estig, kénytelen vagyok Tokióban éjszakázni.
-
- A császári palota a legzsúfoltabb belvárosban található.
-
- Nem csak hardcore biciklisek vannak Tokió utcáin,
-
- Shinjuku City, a legforgalmasabb negyedek egyike, igazi kihívás itt áttekerni.
-
- A Tsukiji halpiac bejárata, ahol az igazán nagy dolgok hajnalban történnek. Kár, mert szívesen megnéztem volna egy halárverést.
