Világszerte számos superbrevet-t rendeznek Alaszkától egészen Ausztráliáig. Ezek között azonban csak kevés olyan akad, melynek teljesítése során ki lehet lépni a megszokott közép-európai környezetből és mégsem kell elutazni a világ másik végébe. Az idei évben Székely-Molnár Ákosnak sikerült egy ilyen túrán részt vennie Izraelben. Elmondása szerint örök élmény marad.
Az Israeli 1200 (nevével megegyező módon) egy 1200 km hosszú nonstop teljesítménytúra. Rajtja és célja Tel-Aviv város régi világítótornyánál került kijelölésre. A túrát két időpontban lehetett teljesíteni: a szervezőkkel vagy pedig egy héttel később a többi résztvevővel. Én ez előbbi verziót választottam. A hivatalos szintidő 90 óra, de a rendkívüli körülményekre való tekintettel ezt több órával megnyújtották:Mivel nem gyakran jut el az ember Izraelbe, ezért a teljesítménytúrát intenzív városnézéssel is kiegészítettem.
Izrael…
Tel-Aviv & Yafo
Tel-Aviv-Yafo egy nyüzsgő, modern, mediterrán nagyváros, egy igazi metropolisz. A város bár messze esik Magyarországtól (mint Makó Jeruzsálemtől…), mégis könnyen, gyorsan (és viszonylag olcsón) elérhető repülővel, mivel ide akár fapados légi járattal is eljuthatunk. Magában Tel-Avivban “csak” alig 400 ezren laknak, az agglomeráció (Gush Dan) teljes lakossága azonban a 4 millió főt is megközelíti. (A városkörnyék másik neve a Silicon Wadi, mely az amerikai Szilícium-völgyhöz hasonlóan a város elektronikai ipari jelentőségére utal.) A nagy népességszám miatt a közúti forgalom meglehetősen élénk, a várost behálózzák a 2-3 sávos főutak. A kerékpárút-hálózat rövid, ennek ellenére nagyon sok a kerékpáros a városban: az élénk forgalom ellenére is biztonságosan lehet biciklizni Tel-Avivban. A kerékpárok döntő többsége azonban kiskerekű pedelec. Tel-Avivban természetesen bérbringa rendszer is működik.
Közlekedési szempontból a magyar helyzettel szemben az a legfeltűnőbb jellegzetesség, hogy itt az autósok valóban nagy előszeretettel használják a dudát. Ebben azonban semmi agresszivitás sincs, pusztán így kommunikálnak egymással. További jellegzetesség, hogy itt az autósok jellemzően nem állnak meg a zebra előtt, de én semmilyen ebből adódó konfliktust sem láttam az itt eltöltött néhány nap alatt.
Tel-Aviv látképe Yafo felől
A lakott területeken kívül nagyon ritkán lehet kerékpárosokkal találkozni. Tel-Aviv környékén ez részben a nagy forgalomnak tudható be. A főutak szélén azonban széles leállósáv húzódik, ahol kiválóan lehet kerékpározni. Komolyabb problémát csak az jelent, hogy néhol nagyon köves az út széle, továbbá ahol valamilyen okból átmenetileg megszűnik a leállósáv, ott lendületből kell besorolni a kamionok és az autók közé.
A város éghajlata több mint kellemes. Bár a nyarak túlságosan is forróak, de a tél igen enyhe, az átmeneti időszakok időjárása pedig ideális. Megérkezésemkor például a napi maximum-hőmérséklet 26 oC volt…
A két városrész (Tel-Aviv) és Yafo (magyarul: Jaffa) éles ellentétben áll egymással. Tel-Aviv ugyanis egy felhőkarcolókkal sűrűn beépített nagyváros, melyet alig száz éve, 1909-ben alapítottak. A több ezer éves Jaffa, a világ legősibb kikötővárosa pedig elsősorban az óvárosa révén igazi gyöngyszem.
Tel-Aviv legkellemesebb része minden bizonnyal a Földközi-tenger partja. A tengerrel többé-kevésbé párhuzamosan egy jól kiépített kerékpárút vezet. Ez a nap nagy részében jól járható, de az esti órákban megtelik sétáló, bicikliző emberekkel, és így már nem “közlekedési folyosó”, hanem egy igazi korzó. Bár Tel-Aviv Bauhaus-stílusban épített „fehér városa” a világörökség része, nekem mégis leginkább Jaffa óvárosa tetszett. (Kihagyhatatlan!)
A Földközi-tenger melletti kerékpárút
Rajt este tízkor
A teljesítménytúra rajtjára október 21-én, kedden (helyi idő szerint) 22 órakor került sor. Én a városnézést szem előtt tartva már vasárnap este megérkeztem a városba, ahol a forgalmas Ben Yehuda utcában foglaltam szállást egy hostelben. A nagy forgalom miatt ébresztőórára nem, altatóra azonban lett volna szükségem. A hétfői és a keddi napot városnézéssel töltöttem, melynek köszönhetően plusz 150 kilométerrel megnyújtottam az izraeli biciklis kilométereim számát. Így tehát a rajtnál nem voltam kellőképpen kipihent. Nagyjából fél 9-re értem a találkozóhelyre, a világítótorony közelében található étterembe. Hamarosan a többiek is megérkeztek. Összesen 5-en vágtunk neki az 1200 kilométeres távnak, de a résztvevők sok bringás barátja is kilátogatott a rajthoz. Örömmel láttam, hogy a tavalyi veszprémi superbrevet-n (Tour de Transdanubie) megismert Itsik is ott volt. Rajta kívül még az egyik helyi bringás magyar felesége is kijött az esemény rajtjához.
Rajt a világítótoronynál (Székely-Molnár Ákos balról a második)
Néhány fénykép elkészítése után majdnem pontban 22 órakor végül is elindultunk észak felé Caesarea-ba. Bár az átlaghőmérséklet (a mi fogalmaink szerinti) nyarat idézte, de az éjszakák és a hajnalok mégis csípősek voltak. Ennek megfelelően én a rövid szárú bringás ruhámat az éjszakai órákban kar- és térdmelegítővel egészítettem ki, amely majdnem tökéletes választásnak bizonyult. A szervezői túrán nincs csomagszállítás. A holmijaimat ezért belegyömöszöltem egy kisméretű hátizsákba, mely így 4,2 kilogrammot nyomott. Ezt kellett a túra második felének központjául szolgáló Sde Boker-be elvinnem, majd szombaton vissza Tel-Avivba.
A Caesarea-ba (85,5 km) vezető út meglehetősen eseménytelenül telt el. A Tel-Avivból kivezető úton még viszonylag élénk volt a forgalom, ezt követően azonban csendes vidéki utakon mentünk tovább. Az ellenőrző pont Caesarea ősi falainál volt, mely így éjszaka, kivilágítva mesés látványt nyújtott.
Caesarea
Caesarea-ból HaEla-n és Kama-n keresztül Sde Boker-be mentünk. Ez a szakasz szintén nagyrészt sík volt, némi hullámzással útközben. Bár Izrael jóval délebbre található, mint Magyarország, de az év ebben a részében ott is nagyon későn kel fel a nap. Napfelkelte előtt közvetlenül a Palesztin Autonóm Területek mellett vezetett el az utunk, ahol a müezzin hangszórón érkező hajnali imáját (fadzsr) messze visszaverték a dombok, és így hosszan kísért minket azon a szakaszon. Érdekes élmény volt…
Útközben
Ezen a szakaszon az jelentette a legnagyobb problémát, hogy Tel-Aviv környékére érve igen élénk lett a forgalom. Az “átvirrasztott” éjszaka miatt az egyik lejtős szakaszon egy kicsit elbóbiskoltam, ezért jobbnak láttam, ha alszom egy kicsit. Szóltam Tal-éknak, hogy itt egy kicsit megállok, de ne várjanak meg. Így is tettem. Az alvásból azonban nem lett valami sok, pedig találtam egy nagyon kényelmes buszmegállót. (Érdekesség: Ez az a vidék, ahol a Bibliából ismert Sámson élt.) HaEla-ban (212,7 km) utol is értem a többieket, akik már pont indulófélben voltak. Innen Udy-val folytattam az utat, aki felajánlotta, hogy velem tart. (Egy újabb megjegyzés: Itt, a HaEla-völgyben győzte le Dávid Góliátot.)
A Sde Boker-ig vezető út innentől egyre izgalmasabbá kezdett válni, mivel Udy-val egymást váltva elkezdtünk defekteket gyűjteni. Udy szerint az elmúlt héten sokat esett az eső, és az bemosott mindenféle szúrós vacakot az útra. Kezdtünk szorult helyzetbe kerülni, de szerencsére kaptunk Tal-tól pótbelsőket, így folytathattuk az utunkat. Ez különösen életbevágó volt a sivatagi szakasz előtt.
Az etap további érdekessége egy gázlón (Zeelim) való átkelés volt. Szerencsére az utóbbi napokban már nem esett sok eső errefelé, így könnyedén át lehetett gázolni rajta. (Igen esős időszakokban mellig ér a víz, és így nem is lehet itt átkelni, hanem egy 13 km-es kerülőt kell tenni.)
A Zeelim-gázló
Sde Boker-ben (384,0 km) volt az első (és egyetlen) szállásunk, a Sde Boker Desert School-ban. (Innen alig 100 méterre található Ben Gurion (a modern Izrael megalapítójának és első miniszterelnökének) a sírja.) Sde Boker-ben átváltottunk csillagtúrába, melynek keretében két (egyenként egy 237 és egy 374 km-es) csillagtúrát kellett megtenni.
Az első csillagtúra Massada-ba (a Heródes által építtetett híres erődhöz, ma a világörökség része) vezetett. Tal szerint ez egy nehéz szakasz lesz, mellyel útközben maximálisan egyet is értettem… Mivel az alvási ciklusunk eltért Udy-val, ezért innentől jelentős részben már egyedül folytattam az utat. Tal leírása szerint Sde Boker és a Holt-tenger közötti szakaszon már közelebbi kapcsolatba fogunk kerülni a sivataggal. Ezt az éjszakai indulás miatt csak korlátozott mértékben tapasztaltam meg. Az mindenesetre feltűnt, hogy furcsa halmok vannak az út mellett, és élőlények jelenlétére semmi se utal.
A Holt-tengernél
Massada majdnem közvetlenül a Holt-tenger mellett található. Maga a “tenger” 394 méterrel fekszik a tengerszint alatt, így tehát ez a Föld legmélyebben fekvő szárazföldi területe. A Holt-tenger árka előtt közvetlenül az átlagmagasság még nagyjából 400 méter, így tehát itt egy 800 méteres downhill-t kellett “legyőzni”. Napfelkelte előtt ez nekem túlságosan is ingergazdag szakasznak bizonyult…
A Holt-tenger és Massada pompás látnivaló. Mivel ritkán járok errefelé (ez volt az első…), ezért sok fényképet készítettem a természeti környezetről. Ez már valóban sivatagi környezet, csak néhol látni egy-két fát, illetve bokrot.
A Massada (499,4 km) és Sde Boker közötti szakasz tényleg nehéz volt. A túra leírásában Tal a lelkünkre kötötte, hogy az utolsó benzinkútnál vegyünk vizet. Így is tettem, de sikerült erősen alulbecsülnöm a meleg és száraz sivatagi időjárásban szükséges vízmennyiséget. Itt következett ugyanis a túra egyik legnehezebb emelkedője, ráadásul már majdnem nappali meleg volt. Így tehát alig másfél liter vízzel ugrottam neki a 800 méteres szintkülönbségű emelkedőnek. Az emelkedő alján állva egy kicsit sokkoló volt a látvány, amint az út meredeken kapaszkodik felfelé a sziklafalban. Ennek ellenére az elején nem okozott gondot az emelkedő. Sőt, élvezettem néztem a kilométerórámat, hogy mikor érem el a “tengerszintet”. Nagyjából itt tartottam, amikor el is fogyott a vizem. Útközben többször eszembe jutott Mózes, aki a sziklából fakasztott vizet. Nem tudom, hogyan sikerült neki, de akkor nagyon örültem volna a know-how-nak. Elég nyomasztó volt ugyanis az a tudat, hogy vissza kell gurulnom még egy kis “ellátmányért”, és újra megmászni az emelkedő már egyszer legyőzött első felét. Szerencsére találtam egy turisztikai táblát, rajta a felirat: Waterhole. Ami ugye víznyelőt jelent, de én ott, akkor csak a „water” szóig jutottam el… Egy ott álló autó utasaitól megkérdeztem a helyes irányt, de ők még nálam is tanácstalanabbak voltak. Mikor egy rövid “gyalogtúrát” követően csalódottan visszatértem, kiszállt az autóból egy ránézésre alig 60 kilós és közel 2 méter magas, fiatal srác, fején egy kipával. (Kipa: A fejtetőn hordott jellegzetes kis sapka). Engem leginkább egy karizmatikus vallási vezetőre emlékeztetett. Megismételtette velem, hogy pontosan mire lenne szükségem, majd barátságosan nekem ajándékozta a vízkészletük döntő részét.
Kaptató a Holt-tengernél
A Gondviselésbe vetett hitemben megerősödve folytattam az utam felfelé. Útközben három SMS-t is kaptam. Az egyik “joyful stay”-t kívánt Jordániában. (A Holt-tenger másik oldalán már Jordánia található, és így belekeveredtem a helyi térerőbe.) Innen már csak egy pihenőt tartottam egy árnyékos helyen. Természetesen a sivatagok nem az árnyékos helyeikről híresek, én is csak egy sziklafal mellé húzódva találtam némi árnyékot.
A Holt-tenger árka és a Nagy Kráter között hosszú szakaszon katonai területek húzódnak. A túra leírásában egyértelműen szerepelt, hogy itt tilos megállni és fényképezni. Ezt észben is tartottam, mégis sikerült összehoznom egy kellemetlen szituációt. A GPS-em képernyője ugyanis már nagyon koszos volt a kezemtől, ezért az első adandó alkalommal a helyesnek vélt irányba lekanyarodtam, és megálltam, hogy lemossam a képernyőt. Alig két perc telhetett el, amikor is megállt mellettem egy katonai dzsip két fegyveres katonával… Hamar kiderült, hogy a szabályok értelmezése terén van egy kis diszharmónia köztünk. Tőlünk alig 70-80 méterre ugyanis volt egy újabb tiltó tábla, amit én nem vettem észre. Barátságosan, de határozottan kikérdeztek. Persze hamar rájöttek, hogy nem jelentek veszélyt a hazára. A jegyzőkönyv felvétele közben kedélyesen elbeszélgettünk, pontosabban én meséltem a túráról. Volt egy olyan érzésem, hogy ha még öt percig beszélgetünk, akkor bejelölnek a Facebook-on…
Ez az út már egyenesen a Nagy Kráterhez vezetett, mely szintén egy pompás látnivaló. Egyetlen probléma vele, hogy a kráter peremén nagyon meredek az út, ami most nem esett túlságosan jól.
A Nagy Kráter
A Teremtő sajnos egy elég érzékeny gyomorral vert meg. Itt Izraelben pedig nem tudtam hozzászokni a helyi furcsa ízekhez. Ez nemcsak az étel-, de a folyadékbevitelt is megnehezítette, mivel a kulacsom árasztotta magából valamelyik rosszul ízesített ásványvíz szagát. Ennek az lett a következménye, hogy Sde Boker előtt már nagyon rossz lett a gyomrom. Úgy döntöttem, hogy a szállás közelében található benzinkúton ezért tejtermékek mellett teszem le a voksom. Így is tettem, de még táplálkozás közben éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. A benzinkútról távozófélben még leintett egy nagyon barátságos srác, aki közölte velem, hogy ő is bringás. Váltottunk pár szót, majd barátságosan elköszöntünk egymástól.
A szállás alig negyed órányira volt ide. Ez pont elegendő volt ahhoz, hogy a gyomrom teljesen felmondja a szolgálatot. A szálláson (621,1 km) így első dolgom volt a mellékhelyiség felkeresése, ahol a teljes aznapi vacsorámat viszont is láttam…
Úgy döntöttem, hogy alszom egy keveset. Ez azonban egy kicsit, nagyjából másfél órával hosszabb lett a tervezettnél, így csak éjjel 1 órakor tudtam elindulni.
A Negev-sivatagban
A következő úti cél Eilat volt, keresztül a Negev-sivatagon. (Eilat (a helyiek „Élád”-nak ejtik) egy nagyon híres üdülőváros a Vörös-tenger partján.) Úgy gondoltam, hogy ez a plusz másfél óra helyrebillenti az alvási egyensúlyomat, de nagyot tévedtem. Így még a napfelkelte előtt kellett néhányat szunyókálnom a sivatagban. Mivel ezen a szakaszon nem találtam buszmegállót, és a köves talajon sem akartam aludni, ezért a leállósávban feküdtem le az aszfaltra, és ott aludtam. Ezzel az volt a gond, hogy a tőlem nagyjából 1,5 méterre nagy ritkán elhaladó járművek nagy szelet csaptak. Ezért ezek az “alvások” igazából rövid kis szunyókálások maradtak.
A Negev-sivatagban
Az útvonal leírásból teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy Tal él-hal a sivatagért. Ezen szakasz tényleg a túra leglátványosabb, legszebb része volt. A hőmérséklettel azonban akadtak gondjaim: hajnalban mindössze 10 fok volt. A szakasz legvégén az út közvetlenül az egyiptomi határ mellett vezetett. Ennek következtében hosszú kilométereken keresztül kísért a határ védelmét szolgáló, nagyjából három méter magas drótkerítés. Ezen szakasz elején és a végén is volt egy-egy katonai őrposzt. Az elsőnél egy kicsit elbizonytalanodtam, ezért megkérdeztem, hogy be lehet-e hajtani. Az ott álló fiatal katona azt mondta, hogy igen, és megkínált vízzel… A katonai szakaszt elhagyva jött a túra legszebb szakasza: downhill Eilatba. Nagyjából 800 méteres tengerszint feletti magasságból kellett legurulni a Vörös-tengerhez, miközben az Akabai-öböl és a környék csodálatos hegyeinek panorámája kísért.
Downhill Eilatba
Eilatból Tel-Avivba
Az Akabai-öböl egy igen érdekes vidék. Az itt található települések (Eilat és a jordán oldalon található Akaba vagy Aqaba) ugyanis a korallszigeteik miatt világhírűek. Éghajlatuk már majdnem trópusi, a “leghidegebb” hónapok átlaghőmérséklete a mi fogalmaink szerinti májusnak felel meg. A csodálatos Akaba innen messziről, a zord környezet alkotta háttér előtt engem leginkább Rejtő Jenő regényeire emlékeztetett: úgy nézett ki, mint a sivatag előtti utolsó állomás. Az Akabai-öböl egyúttal négy ország találkozási pontja: Izrael, Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia. Eilatban (812,3 km) az Ink Flag Monument elnevezésű köztéri műalkotásnál készítettem egy igazoló fényképet, hogy jártam itt, megebédeltem, és folytattam az utam vissza Sde Boker-en keresztül Tel-Avivba. Bár több mint egy liter folyadékot vettem magamhoz, és mindkét kulacsomat megtöltöttem, Eilatot elhagyva a meleg szembeszélben és az enyhe, mégis kellemetlen emelkedőn hamar elkezdtem érezni, hogy a hidratációs szintem nem létező mutatója hamarosan eléri a vörös sávot… Félelmetes, egyúttal lenyűgöző látvány volt, amint a teljesen kihalt, kopár vidéken jobb kéz felől a jordániai, bal kéz felől pedig az izraeli hegyek kísérnek. Csak néhol volt egy-egy kisebb bokor vagy fa.
Az Akabai-öböl (elől Eilat, a háttérben Akaba, jobbra (a képen már nem látszik) Szaúd-Arábia és Egyiptom)
Az első szóba jöhető vízfelvételi pont, Yotvata nagyjából 40 kilométerre esik Eilattól. Ez látszólag nem nagy táv, de a fent leírt körülmények között mégis sok volt. Yotvata-ba érkezve találtam egy nem működő benzinkutat és egy bezárt plázát. Az itt található WC-k szintén be voltak zárva és ránézésre a falikút se most ment tönkre. Egy ott ücsörgő családtól érdeklődtem a vízfelvételi lehetőségekkel kapcsolatban, de ők is tanácstalanok voltak. A férfi elintézett egy telefonhívást, de az se vezetett eredményre. Még víz után kutattam, amikor is odajött hozzám két fiatal srác, és felajánlották, hogy visszavisznek kocsival Eilatba. Megköszöntem a lehetőséget, de inkább folytattam az utam tovább Mitzpe Ramon és Sde Boker felé.
A következő (potenciális) vízfelvételi pont egy étteremben volt innen nagyjából 23 km-re. Ez szintén nem sok, de itt jött a túra egyik legmarkánsabb emelkedős szakasza. Még mielőtt elérhettem volna az éttermet, jobbra lekanyarodtam az egyik lakott részen. Egy nagy kastélykertszerű terület kijáratánál egy autó várakozott, benne egy középkorú nő és egy kisgyerek. Megkérdeztem tőlük, hogy hol tudok vizet venni. Behívtak, hogy majd ők adnak. Nagyjából 300-350 méteren keresztül követtem őket a “kastélykertben”, mire a lakóházukhoz értünk. Elég szegényes volt ott minden, ennek megfelelően szívélyesen fogadtak. Volt egy olyan érzésem, hogy valamilyen vallási kisebbség lakóhelyére kerültem. Itt mindkét kulacsomat megtöltöttem. Étellel is megkínáltak, de nem éltem a lehetőséggel. Mosolyogva vették tudomásul, hogy még az éjjel továbbmegyek, át a sivatagon.
A sivatagon való átkelés nem volt túlságosan eseménydús. Egy-két rövid szunyókálással ismét megszakítottam az utat. Arra határozottan emlékeztem, hogy Mitzpe Ramon (a Sde Boker előtti utolsó település) 800 méteres magasságban található. Ezért nagy örömmel láttam, amint szép fokozatosan 400 méterről felkúszik az út 600 méter fölé. A fekete leves azonban csak ez után jött: az út leereszkedett 400 méterre, hogy csak egy igen kellemetlen emelkedő után érjem el Mitzpe Ramon-t. Innen azonban már könnyű volt az út egészen Sde Boker-ig (995,1 km).
A Sde Boker-ből Tel-Avivba vezető út (a korábbiakhoz) képest nagyon könnyű volt. A szálláson bepakoltam az összes holmimat, melynek következtében ismét nagyon nehéz lett a táskám.
A következő szakasz elég eseménytelenül telt el. Egyetlen említésre méltó eseménye egy kutyatámadás volt. Kényelmes turistatempóban koptattam a kilométereket, amikor is két jól megtermett, atletikus felépítésű kutya megtámadott. Látszott rajtuk, hogy komolyan veszik a dolgukat, és nem csupán kis házi kedvencekkel van dolgom, akik a minden alapot nélkülöző önbizalmukat építgetik. Gyorsan jóval 40 km/h fölé kellett gyorsulnom. Ez volt az a szint, aminél sikerült leszakítanom üldözőimet. Egy kicsit azért elgondolkoztatott a dolog: ezek tényleg le akartak cibálni a bicikliről…
A már “jól ismert” Zeelim-gázlón való átkelés a nyári melegben nagyon kellemes volt. A szakasz végén Kama-ban (1094,8 km) volt az ellenőrző állomás, ahol a vásárlás során kapott számlával kellett igazolni, hogy valóban jártam ott.
Nem sokkal Kama után következik a “Cycling Country”, mely a környékbeli országúti kerékpárosok kedvenc edzőterepe. Itt alig néhány percre álltam meg, hogy egyek valamit, rögtön lefékezett mellettem egy másik bringás, és megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Már pont el akartam indulni, amikor is látom, hogy egy nagy biciklis társaság közeledik felém. Gyorsan beálltam közéjük, de hamar rájöttem, hogy 1100 kilométerrel a lábamban nem éppen ideális nekem a tempójuk.
A cél előtti utolsó ellenőrző állomás Nachshon-ban (1164,7 km) volt. Itt ismét számlával kellett igazolni az ellenőrző pont felkeresését. Előtte természetesen beszereztem még egy defektet, majd még egyet Tel-Avivban. A világítótoronynál fényképpel igazoltam, hogy megérkeztem, majd pedig irány vissza a szállásra.
Jó volt újra viszontlátni Tel-Avivot ez után a nagyon nehéz túra után. A helyiek szerint az Israeli 1200-as nehezebb, mint a Paris-Brest-Paris. Ezt én is meg tudom erősíteni. Számomra a nehézségeket tovább fokozta, hogy felkészületlenül, mindenféle helyismeret nélkül vágtam bele, és mivel a szervezői túrán vettem részt, ezért nem részesülhettem a következő heti túrán biztosított szolgáltatásokban (csomagszállítás, vízfelvételi pontok stb.). Ennek ellenére örök élmény marad az Israeli 1200-as, minden őrültnek ajánlom!
A túra adatai:
Távolság: 1209 km
Szintemelkedés: 7.355 m
Szintidő: 90 óra
Súlyváltozás: -5,3 kg
Tanácsok izraeli bringatúra szervezéséhez:
Az Izraelbe való kiutazást többnyire két tényező akadályozza: a magas költségek és a biztonsági helyzet. Az árszínvonal valóban igen magas Tel-Avivban. Ez mind az ételekre, mind pedig a szállásra is igaz. Célszerű ezért hostelben megszállni. Ezek színvonala többnyire alacsony, de kedvező az áruk. Amennyiben egy nagyobb csapattal utazunk ki, akkor pedig különösen célszerű egy sokágyas hostelszobát kivenni.
A biztonsági helyzettel kapcsolatban semmilyen negatív tapasztalatot nem szereztem: sehol sem merült fel bennem az a gondolat, hogy nem vagyok biztonságban. Ennek ellenére a józan óvatosság itt is (mint mindenhol) indokolt lehet.
Izrael átlagban sűrűn lakott ország, mégis hatalmas területek vannak, amelyek gyakorlatilag lakatlanok. Így vidéken a kerékpáros szolgáltatások szinte teljesen hiányoznak. Tel-Aviv is elsősorban a city bike-osokra van felkészülve.
Személyes tapasztalatom szerint városnézésre nem ideális a bicikli, de nagy, kellemes vidéki túrákat lehet tenni. Egy ilyenen való részvétel természetesen komolyabb állóképességet kíván. Földrajzi és természeti nevezetességei miatt én elsősorban a Negev-sivatagot és a Holt-tenger környékét ajánlom, de az ország északi részében is számos látnivaló van (Názáret, Genezáreti-tó stb.). Izraelben a vasúton ingyen lehet kerékpárt szállítani, de csak a csúcsidőszakokon kívül. Továbbá a távolsági buszokon is lehet biciklit szállítani.
Az országban jóval melegebb az éghajlat, mint nálunk. A tél többnyire nagyon enyhe, de csapadékos, a nyár pedig túlságosan is forró. Kerékpáros szempontból is ezért az ősz a legideálisabb választás.
A sivatagi területeken a nagyon száraz levegő és a magas hőmérséklet miatt jóval magasabb vízfogyasztással kell számolni. A napfényvédő krém mellett ajakvédő krém használata is ajánlott. A zord környezet miatt a műszaki gondokra is jobban fel kell készülni.
Az izraeliek szinte kivétel nélkül barátságosan fogadják az idegeneket. Előfordulhat, hogy eltelik egy-két perc, mire a barátságukba fogadnak, de utána rendkívül szívélyesek. A kommunikációval sem lehet érdemi probléma, mivel szinte mindenki beszél angolul. Emellett sokan beszélnek még oroszul és sok franciául beszélő izraelivel is találkoztam.
A 113 fotóból álló képgaléria itt érhető el.
További információkért, illetve az izraeli BRM túrákért kattints ide.
írta: Székely-Molnár Ákos
.
