Szárnyra kelt a nemzetközi sajtóban egy hír még a 2014-es Tour de France hivatalos prezentációja előtt, miszerint 2010 után ismét ráengednék a GT-mezőnyt a veszélyes francia kockaköves utakra, a pavékra. Ezzel ismét felmerült a megosztó kérdés, hogy hol van a határ a nézők kiszolgálása, az „izgalmas verseny” és a versenyzők biztonságának tiszteletben tartása között…
Frank Schleck számára így ért véget a 2010-es Tour de France a pavékon
Már 2010-ben is megosztotta a kerékpársportot a kockaköves szakaszok beillesztése a Tour de France útvonalába, több GT-menő veszített időt, Frank Schleck például kulcscsontját törte és búcsút intett a versenynek, ezzel öccse, Andy a legfontosabb segítőjét veszítette el. Az egyik oldal azt mondja, egy háromhetes versenybe ez igenis belefér, aki meg szeretné szerezni a világ legjobb összetett menőjének járó sárga trikót, az bizonyítson ezen a téren is.
Az olaszok szövetségi kapitánya, Paolo Bettini például nemrég kifejtette a Team Sky sikerének „titkát”, miszerint a brit csapat kizárólag a Watt-taktikával képes legyőzni ellenfeleit. Abban a pillanatban, hogy főszerephez jut a taktika, vagy – ahogy ő fogalmazott – „igazi kerékpárverseny” alakul ki, esetleg nem várt körülmények merülnek fel, a skyosok felsülnek. Jó példa erre Wiggins fiaskója a Girón, vagy a britek leszereplése a világbajnokság esős mezőnyversenyén.
Az egyik oldalon tehát azzal érvelnek, hogy akik a legjobbak akarnak lenni, azoknak az extrémebb kihívásoknak is meg kell felelni, ráadásul a nézők ezzel izgalmasabb versenyt láthatnak. A másik oldal viszont azt mondja: napjainkra teljesen más felkészültséget kívánnak a GT-k valamint a klasszikusok, és a GT-menők – beleértve legfontosabb segítőiket is – egyáltalán nem rendelkeznek azzal a tudással, ami a pavékon való sikeres versenyzéshez szükséges.
Azzal talán mindenki egyetérthet, hogy nem volna baj, ha a verseny azzal válna izgalmassá, hogy az ilyen kockaköves szakaszokon akár több perces különbségek is kialakulhatnának az esélyesek között. A problémát a másik tábor szerint az jelenti, hogy a siker érdekében a GT-menők kénytelenek túl nagy kockázatot vállalni, aminek jó eséllyel súlyos – akár teljes karrierjükre nézve maradandó – sérülés lehet a vége, ráadásul a tömegbukásban a vétlenek is áldozatul eshetnek.
Mielőtt valaki azzal érvelne, hogy igenis jó, ha egy minél komplexebb versenyző nyeri a Tour de France-t és igenis készüljenek Froome-ék a kockakövekre, azt is fontos megjegyezni, hogy nem egy és nem két év alatt dől el, hogy valaki a kerékpársport mely területén jó, az északi klasszikusok menői gyerekkoruktól ebben a világban szocializálódnak, a szükséges képességeket nem lehet felszedni egy-két év alatt. A szabályt erősítő kivételre jó példa a visszavonuló Juan Antonio Flecha, a spanyol kerékpáros kultúrában például egyenesen kuriózum, hogy valaki a kockaköveken fejlesztette magát éveken át.
Azt kijelenthetjük tehát, függetlenül attól, hogy végső soron igazságosabb vagy kevésbé igazságos lenne a Tour kockaköves szakaszokkal: egy modern GT mezőnyben nagy hányadát teszik ki a bringásoknak azok, akik tapasztalatlanok a pavékon, így óriásira nőne a balesetek kockázata. Kell-e ezzel tetézni a felhígult profi mezőnyben amúgy is egyre nagyobb balesetveszélyt a háromhetesek első hetében?
A tavaly hazánkban járt Claudio Chiapucchi-val beszélgettünk a profi kerékpársportban történt változásokról, amikor rávilágított egy nagyon fontos problémára: az ő idejében sokkal kevesebb profi kerekes alkotta a teljes mezőnyt, jobban ismerték egymást, szinte állandóan együtt tekertek. Miután ez felhígult, vannak bringások, akik kis túlzással a Touron versenyeznek először az évben, nem érzik egymást a mezőnyben, és ez balesetekhez vezet.
Mindehhez hozzájön a versenyszervezők hozzáállása is, akik ki szeretnék – illetve kénytelenek – kiszolgálni a nézőket, a Giro d’Italia útvonalába be kell tenni a 2500-as csúcsokat, akkor is ha jó eséllyel havazni fog, a Tour de France-on pedig úgy tűnik, a pavék köré gyűlnének vérszagra a nézők. Azonban a számításukat könnyen keresztülhúzhatja a versenyzők passzivitása is, hiszen van egy pont, amit már a kőkemény profik sem tűrnek el. Láthattuk, amikor 30-cal tekerték végig a távot, ha irreális körülmények között akarták indítani őket, és az sem a nézettséget növeli, ha el kell törölni a hóhelyzet miatt egy „izgalmasnak” ígérkező Giro-szakaszt.
A versenyzők egyébként egyre őszintébben megnyilvánulnak a sokszor már irreális terheléssel kapcsolatosan, amire nehéz felkészülni. Legutóbb az exvilágbajnok Philippe Gilbert hallatta a hangját, egy nyílt levelet írt a világbajnokság idején megválasztott új UCI-elnök, Brian Cookson által fémjelzett stábnak. Gilbert kifejti, hogy túl sok a verseny – melyeken a WorldTour csapatoknak kötelező elindulni – és minden versenyszervező valami extremitással akar kitűnni a többiek közül.
Gilbert szerint ezt egyszerűen nem lehet bírni, és szöges ellentétben áll azzal a törekvéssel, hogy megpróbálják minél inkább megtisztítani a sportágat a doppingtól. Ellentmondásos, hogy egyre nagyobb terhelést akarnak a versenyzőkre erőltetni, miközben egyre inkább szeretnének elhatárolódni a tiltott teljesítményfokozóktól.
Ezzel egy időben a Velofutur oldalon jelent meg egy írás a WorldTour lehetséges jövőjéről amit egyelőre tekintsünk fikciónak. Mindenesetre figyelembe veszik, amit Gilbert is sérelmes, és egy olyan folyamatról írnak, ami az évtized végére jelentősen reformálná a kerékpársport legfelsőbb ligáját. Eszerint a WorldTour 2020-ra mindössze 120 versenynapot számlálna (a mai 155-tel szemben), és nem lennének olyan átfestések, mint jelenleg a Párizs-Nizza és a Tirreno-Adriatico idején. Csökkenhetne az első osztályú csapatok száma is, 18-ról 16-ra.
A gondolatébresztő kérdések után leszögezhetjük végszóként, hogy nehéz megjósolni jelen pillanatban, hogy valójában merre tartunk, és a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség új elnöke, Brian Cookson is nehéz feladatok elé néz. Arra viszont hamarosan választ kaphatunk, hogy lesznek-e kockaköves szakaszok a jövő évi Tour de France-on, ez október 23-án kiderül…
.
