Oroszlánok helyett a kánikulával kellett megküzdeni a Szavanna Trailen
A 2025-ös Szavanna Trail ismét hű volt a nevéhez, augusztus egyik legmelegebb napja fogadta a versenyen a futókat, ráadásul hirtelen érkezett a forróság, ezért a többség számára szokatlan volt a nagy meleg. A Velencei-hegységben kijelölt 23, 10 és 6 km-es távokon keményen megdolgoztak az indulók a teljesítésért, a célban sok fáradt, meggyötört arcot lehetett látni, akiket a hűtött dinnye, a kerti zuhany és a többi résztvevővel történő sztorizás jobb kedvre derített. A versenyen én is részt vettem, ezért egy hosszabb beszámolót olvashattok arról, hogy milyen kalandokat éltem át a versenyen.
A Szavanna Trailhez régi emlékek kötnek engem, először 10 évvel ezelőtt vettem részt rajta, amikor még a Sukorón volt a rajt. Aztán jött egy hosszabb szünet, mert a nyaraimat inkább kerékpározással töltöttem, mint a forróságban futással, de tavaly jött egy változás, hogy a futás megmaradt nyáron is a bringa mellett. Így történt, hogy 2024 augusztusában újra rajthoz álltam a Szavanna Trailen, de akkor már a Pákozdról indult a pálya. Tavaly elég nagy meleg volt és elfutottam a verseny elejét, ezért idén mindenképpen vissza akartam térni a 23 km-es távra egy jó időt futni.
Nekem egyébként félig hazai pálya a verseny útvonala, hiszen ezen a környéken montiztam, graveleztem és futottam terepen életemben a legtöbbet, bár azt megjegyezném, hogy a nyomvonal másik fele nem a szívem csücske a sok „utálatos” emelkedővel, kb a versenyen kívül alig járok rajta. Idén barátnőmmel újra bejártuk a pályát a verseny előtt, majd a 10 km-es távot is befutottuk a futóklubunk közösségi futásán, ezért a pályaismerettel semmiképpen nem volt gond, jelölés nélkül is végig tudtam volna rajta futni.
A verseny előtti hetekben a mostanában szokásos nyári hőség helyett többnyire 30 fok alatti kellemes hőmérséklet volt, de az időjárás érezte, hogy érkezik a Szavanna Trail ezért a verseny napjára, augusztus 10-re rendesen befűtött. Már egész héten látszott, hogy vasárnap bizony meleg lesz, amire érdemes készülni, írtam is a versenyt beharangozó cikkben, hogy mindenki vigyen magával minimum 1 liter folyadékot a 23 km-re, mert csak egy frissítőpont van féltávnál és melegben sokat kell inni.
A verseny napjára tényleg beköszöntött a kánikula, már a rajtszámátvételnél is melegem volt, ezért a melegítést az árnyékban hűsölve töltöttem. 🙂 A rajt előtt kb 10 perccel lesétáltunk a rajt helyszínére, megcsináltuk a csapatfotókat, aztán a szervező ismét elmondta, hogy mindenki figyeljen a frissítésre és mindenképpen töltse meg a kulacsait a frissítőponton. Én biztos ami biztos alapon a Salomon Adv Skin 5 futómellényem hátsó zsebébe betöltöttem 1 liter izotóniás italt a tartályba és előre egy 0,5 literes soft kulacsot tettem szintén izóval feltöltve. A tavalyi elfutás és a meleg miatt az volt a terv, hogy lassan fogok kezdeni és majd az utolsó km-eket fogom megnyomni.
Tényleg kényelmesen kezdtem, figyeltem a pulzusomra, az első 1-2 km-en sokan előztek meg, aztán kezdett beállni a helyem a mezőnyben. Abból kicsit éreztem, hogy hátul vagyok, hogy sokan sétálták a könnyebb emelkedőket is, amiket a közösségi futásokon is kényelmesen megfutok. Fogytak a kilométerek, aztán szép lassan elkezdődtek az igazi emelkedők. Az idei nyár szárazságának és az erdészeti járműveknek köszönhetően az egyik kedvenc emelkedőm teljesen elporladt és homoksivataggá változott, amit így inkább megsétáltam a versenyen, nem pazarolva rá az energiát. Aztán jöttek a piros háromszög borzasztó emelkedői, hosszú gyaloglás fel, kis futás le, aztán végig hullámozva fel-le. Felfelé jellemzően gyalogolva, hogy ne fárasszam magam feleslegesen, meg körülöttem nagyon sokan sétálták, így is energiaigényes volt őket előzgetni. Érdekes volt, hogy a 8. km körül már ült egy kövön egy srác, aki valamilyen szeletet evett éppen. Látszólag nem volt annyira jól, de megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van-e és ő azt mondta, hogy igen, ezért továbbmentem.
Sukoró fölé érve végre megkezdtük a lejtőzést, gyors lejtő, amin ezerrel lehet száguldani, persze csak addig amíg be nem vitt a pálya egy keskeny meredek útra (ahelyett hogy a Kulacs utcán leromboltunk volna a hegyről 🙂 ), ahol látszott, hogy éppen ki indult minta nélküli aszfalt cipőben, mert ők a fákba kapaszkodva csúszkáltak le. Szerencsére én a NB More Trailt vettem fel, ami ilyen helyen jól tapad és még éppen nem fordul ki benne a lábam. A faluba leérve már csak pár száz méter volt a frissítőig, ezért kiittam mindent a soft kulacsból, hogy abba kérjek majd vizet a frissítőponton. Kancsóból pillanatok alatt feltöltötték a kulacsomat, 5 mp-t sem álltam ott és mentem tovább, de nem futva, hanem gyalogolva, ugyanis egy meredek aszfalt emelkedő következett, ahová telibe besütött a nap. A verseny előtt már elhatároztam, hogy itt biztosan gyalogolni fogok, mert sokat kivesz az emberből ha megfutja. Közben beszélgettem Adri (barátnőm) egyik leendő szaktársával (ott ismerkedtünk meg), aki éppen dupla ironmanre készül, ő is inkább megsétálta az emelkedőt, de pechére nem sikerült jól lezárni a tartályának a tetejét ezért ömlött a hátizsákjából kifelé a víz.
Az aszfaltos emelkedőt legyőzve jött egy rövid lejtő, aminek nem kellett sokat örülni, mert jött a pálya leghosszabb mászása. Eredetileg azt terveztem, hogy majd megfutom ezt az emelkedőt, maximum csak a nagyon meredek részeken sétálok, de messze nem éreztem magamban annyi erőt, hogy ott felfussak, konkrétan örültem neki ha fel tudok sétálni rajta. Valahogy a környezetemben is mindenki így volt vele, sőt itt még én voltam a leggyorsabb, ami kicsit meglepett. Persze a pulzusmérőmön látszott, hogy itt még komoly gondok lesznek, mert az egekben volt a pulzusom a meleg hatására. Több mint 1 órája futottunk már, gondolom mindenki megfőtt eddigre.
Egy hosszabb fennsíkos szakasz következett, majd az Angelika-forrásnál elindultunk lefelé. Ismerem az egész lejtőt, de most biztonsági lejtőzést választottam, mert a lábaimat sem éreztem jónak. Szép lassan kezdett elérni a végzet, jöttek azok az emelkedők amiken edzéseken lazán felfutok most meg egyszerűen nem bírtam, sétálnom kellett. Már a laposabb emelkedőkbe is bele kellett gyalogolnom, kb minden erőm elment. Ahogy picit emelkedett az út már váltottam is sétára. Ilyen állapotban akkor sem voltam, amikor Vérkört futottam, ami azért ennél jelentősen hosszabb. Hiába ittam, csak puffadtam tőle, nem igazán kívántam a folyadékot, de azért próbáltam magamba erőltetni. Ilyen amikor az embert kivégzi a meleg és még volt hátra egy nehezebb mászós emelkedő, fel a padhoz. Úgy voltam vele hogyha felérek itt akkor biztosan le fogok ülni rá, erre meg nem volt ott mint előző héten… Így maradt az árnyékban megállás és lihegés.
Innen már csak 4 km volt hátra, de végtelennek tűnt. Séta fel, séta síkon és még lefelé is azt éreztem, hogy nem bírok futni, de az egóm nem engedte, hogy lejtőn belesétáljak. Közben utolértem 10 km-en indulókat, akik szintén sétáltak mint én, plusz egy férfit aki az árnyékban ült 2 km-rel a cél előtt, ahonnan gyakorlatilag már csak lejtő volt hátra és nem tudtam rábeszélni, hogy induljon el, mert már nincs sok hátra. A Bella-tóhoz leérve az utolsó 1 km-re elfogyott minden erőm nekem is, hiába volt közel a cél egyszerűen képtelen voltam futni, kb 300-400 métert bele kellett sétálnom… síkon a cél előtt… nehéz feldolgozni. Aztán a szurkolók hatására erőt vettem magamon és szépen bekocogtam a célba megfutva a cél előtti rövid emelkedőt.
Az időm az borzasztó lett, 2 óra 48 perc, lassabb mint tavaly, de nem érdekelt. Beértem és ez volt a lényeg. Az első utam a kinti zuhany alá vezetett és nagyon jól esett, végre elkezdtem visszahűlni. Utána jöhetett egy nagy adag dinnye a frissítőpontról, majd leültem az árnyékba összeszedni magam. Dinnyéért is mentem még párszor és a zuhanyt sem egyszer látogattam meg, pár kör után már egész jól éreztem magam és képes voltam normális kommunikációra. Az eredménylistában láttam, hogy Adri megnyerte a nők között a versenyt és már eredményhirdetés is megvolt (amikor én még futottam). A többiek a csapatból is szép lassan kezdtek beérni, senkinek nem ez volt a legjobb ideje, de mindenki épségben beért. Sokáig elücsörögtünk a fal mellett az árnyékban és elbeszélgettük az időt végtelen mennyiségű kóla és dinnye társaságában. 🙂
Jövőre újra itt? Biztosan! De még nem tudom, hogy versenyzőként vagy önkéntesként. 🙂
