Városnézés, óriási hegy, izgalmas lejtő, olasz egynaposokra emlékeztető szakaszok, kalandos városi forgalom, erős amatőrök, ez mind, amire a Zágrábban rendezett országúti maratonon számíthatunk.
Idén elterveztük, hogy ahogy engedi időnk ellátogatunk hazánk és a szomszédos országok nagyobb országúti maratonjaira, gran fondoira és beszámolunk arról, hogy milyen volt az adott rendezvényen részt venni. Ezek a cikkek kicsit kötetlenebb stílusban íródnak és saját szemszögünkből írjuk le az adott versenyen szerzett pozitív vagy negatív élményeket. Lássuk az elsőt, a GranFondo Zagreb-et!
Az idén első születésnapját ünneplő GranFondo Zagreb-re szerkesztőségünk is meghívást kapott, amire nehéz lett volna nemet mondanom, mert mostanában vonz az új helyeken való bringázás és tavasszal hazafelé Brac-ról éppen azt csodáltam, hogy milyen szerencsések a zágrábiak, hogy a város egyik fele a síkságon a másik fele pedig gyönyörű, nagy hegyek ölelésében van, tökéletes adottságok országútizásra és nem mellesleg az utak is jók.
A verseny előtti hetekben a tavalyi kiírást és eredményeket böngészve sokkal okosabbak nem lehettünk, hiszen 2017-ben még csak alig több, mint 100 nevező volt és távból is csak a mostani “rövidebben” zajlott a maraton. A pályáról a GPS track alapján annyit biztosan tudni lehetett, hogy magyar szemmel egy hatalmas hegyet kell megmászni az elején, majd a lejtőzés után kb még 60 kilométernyi kis buckákkal tarkított útvonal vár még ránk a célig, így áll össze a 114 km-es granfondo táv.
Bármennyire is Zágráb csak 3 óra autózásnyira van tőlünk – akár hajnali indulással is lemehetnénk a versenyre – , inkább előző nap elutaztunk, hogy megnézzük a pálya elejét és kicsit turistáskodjunk a horvát fővárosban. A nagy hegy kb háromnegyedéig sikerült feljutni, de sötét felhők közeledtek és a visszafordulás mellett döntöttünk, ami tökéletes döntésnek bizonyult, mert éppen beszálltunk a kocsiba, amikor leszakadt az ég. Olyan zápor kerekedett, hogy még egy óra múlva sem volt áram Zágráb egyes részein, pl a szállásunkon sem. A rajt-cél terület környékén foglaltunk szállást, ami nem is igazán egy nagyvárosra emlékeztetett, hanem inkább egy üdülő-zónára (valószínűleg nem véletlenül, mert itt található a közkedvelt Jarun-tó).
A verseny reggelén gyorsan ment minden, könnyű volt parkolóhelyet találni és személyit vagy útlevelet bemutatva adták át a rajtcsomagot, amiben a rajtszámok mellett egy pólót, pár zselét és néhány apróságot kaptunk. A rendezőktől megtudtuk azt is, hogy idén sikerült megduplázniuk az indulók számát, 300 körüli nevezés érkezett a versenyre. A hazai versenyekhez képest hatalmas meglepetés volt, hogy nem kellett fél órával a rajt előtt beállni ahhoz, hogy ne a mezőny végéről rajtolhassunk, hanem még 5 perccel az indulás előtt is a mezőny közepébe álltunk be.
Az első 10 km-t lassú rajtnak ígérték, ami nagyjából így is volt, átmentünk Zágráb belvárosán szűk egyirányú utcákon kanyarogva, bár túl sokat nem láttunk a városból, mert inkább arra koncentráltunk, hogy ne menjünk neki a másiknak. A párhuzamosan futó villamos sínek okoztak pár meleg pillanatot a mezőnynek, de végül senki sem bukott. Az éles rajt után nagyobb tempóra kapcsoltak az élen haladók, de valahogy mégsem tűnt úgy, hogy szét akarják szaggatni a mezőnyt, bár 10-15 perc hegymenet után, amikor ráfordultunk a csúcsra vezető erdészeti útra, kezdtük úgy érezni Nikével, hogy ez a tempó még majdnem egy órán keresztül sok lesz, ezért saját hegyi utazóra visszaálltunk. Az út szerpentinszerűen átlag ~5% meredekséggel vezetett fel a csúcsra, ahol a részidőnket is lemérték.
A lejtő nem volt egy leányálom, az előző napi vihar nyomait láthattuk rajta, többségében vizes volt és tele falevéllel, ami nem feltétlenül a gyorsan száguldani akaró országútisok barátja. Mindenesetre még száraz időben sem ajánlom senkinek, hogy ismeretlenül kockáztatva próbáljon lejönni rajta, mert csúnya balesetek történhetnek. A lejtő aljára felértünk egy bolyra, ami a síkon a hazai amatőr versenyekhez képest brutális sebességgel kezdett haladni, volt egy pár ember, aki képes volt olyan tempót diktálni, ami nem esett jól a lejtőn kihűlt lábaimnak. Teltek a kilométerek és elérkeztünk a szinttérképen csak buckáknak tűnő emelkedőkhöz, de nem csak buckák voltak, hanem helyenként 10-15% feletti komoly falak. Ezeken mindig atomjaira hullott a bolyunk, aztán a lejtőkön újra összeállt.
Az utolsó “bucka” után egy széles főútra vezetett a pálya, amin autó forgalom is volt. Ezt nem igazán tudtam értelmezni az eddigi szuper pályabiztosítás után, de mint utólag kiderült, az előző napi vihar miatt földcsuszamlás volt a pálya eredeti útvonalán, ezért rögtönözniük kellett a szervezőknek. Zágrábba visszaérve kalandos út vezetett vissza a célba. Kaptunk egy rendőr- és egy útvonal-biztosító motorost, akik a bolyunknak az autóktól folyamatosan tisztították az utat. Persze tökéletesen nem tudták megoldani, mert komoly forgalom volt vasárnap kora délután, de lényegében veszélyhelyzet nélkül, minimálisakat fékezve eljutottunk a célba.
A célban a teljesítőknek járó érem fogadott minket, plusz a szervezők hideg innivalókkal és meleg étellel várták a célba érkezőket. Az eredményhirdetésre sem kellett fél napot várni, ebben nagy szerepe lehet a viszonylag szigorú limitidőnek. Szerencsére mi is érintettek voltunk az eredményhirdetésben Niké révén, elhozta a nők között abszolútban a 3. helyet. Ő is írt pár gondolatot a gran fondoról, amit itt olvashattok:
“Életem első Gran Fondo-ján vagyok túl, amire szívesen fogok visszaemlékezni. A lassúrajt alatt voltak érdekes szituációk… pl.: síneken való áthaladás, akár párhuzamosan is (!!!), meredek kockaköves emelkedők, ahol nem kis sebességgel haladtunk. A szervezők nem kímélték a résztvevőket: 18 kilométernyi és 800m szintet tartalmazó emelkedőt kellett leküzdenünk a verseny elején. A hosszú hegyet egy hosszú lejtő követte, ahol kevesebb volt a szerpentines rész, mint az emelkedőn, de annál több volt a vizes, koszos aszfalt rész. Szerencsére a lejtmenet az erősségünk Janival és utol tudtunk érni egy bolyt, amivel a verseny utolsó 20 kilométeréig tudtunk haladni. Nem hittem volna, hogy egy Gran Fondo versenyen így tudnak menni egy sokadik bolyban amatőr bringások, sokszor nem esett jól. A maradék szintet (ami kb. 500 méter), kisebb emelkedőkön vagy éppen falakon gyűjtöttük össze. Az utolsó „fal” sokáig meg fog maradni bennem, ugyanis ott el kellett gondolkoznom azon, hogy toljam vagy tekerjem a bringát… nagyon meredek volt. Minden rázós helyzet ellenére, nagyon élveztem a versenyt.”
Gondolom, mindenki érzékeli, hogy a hibák ellenére is alapvetően pozitívan értékeljük a GranFondo Zagreb-et, a még csak gyerekcipőben járó rendezvény komoly jövőnek nézhet elébe, egy-két éven belül akár elérheti az ezer főt is a résztvevők száma. Én csak annyit tudok javasolni, hogy akinek szimpatikus lett ez az országúti maraton a beszámolónk alapján, az feltétlenül próbálja ki. 😉
