A közelgő országúti világbajnokság kapcsán talán sokan elhatározták (a Bikemag részéről mi is), hogy elutaznak a közeli Firenzébe megnézni kedvenceiket. Az alábbi képes összeállítással egy kis ízelítőt szeretnénk adni, Nehézy Laci a Giro d’Italia után a Tour de France-ra is ellátogatott családjával, s nem mindennapi élményeket gyűjtöttek…
A recept röviden ennyi: végy egy mikrobuszt, pakold bele a családod, és irány az Alpok. A történet ennél azért többről szól, és az alap ötletek is sokkal régebbre nyúlnak vissza. Mindig is szerettem (volna) utazgatni, de a lehetőség sokszor nem úgy adódott. Amíg a srácok érkeztek sorba, és amíg kicsik voltak, úgy gondoltam, nem lenne számukra maradandó élmény, hiába is utazunk el szép helyekre. Az évek múlásával az első 10 éves megtakarításunkhoz is hozzá jutottunk, és idén Dani is elmúlt már 6 éves, így elérkezettnek láttam az időt, hogy belevágjunk egy nagy kalandba.
A másik szál pedig a 80-as évek végére vezethető vissza, amikor versenyző korunkban az első műholdas adók segítségével élőben követhettük a Tour de France eseményeit. Már akkor magával ragadott a verseny hangulata, és megannyiszor megfordult a fejemben, hogy de jó lenne egyszer a pálya szélén állni. A Tour de France-nak is vannak legendás szakaszai, amikor különleges hegyeken járnak, ilyenkor mindig sokkal több ember van kint az utak mentén. Ilyen helyszín az Alpe d’Huez is. 2013-ban rendezték meg a 100. versenyt, és erre a legendás emelkedőre most kétszer hajtottak fel a versenyzők.
Számomra összeállt a kép. A srácok is már elég nagyok, vegyünk egy mikrobuszt és irány az Alpe d’Huez. A feleségemnek is tetszett az ötlet, és lelkesedett a francia tájakért. Külön kívánsága volt látni a provence-i levendula mezőket. A google térkép előtt ülve elkezdtem tervezni. Kiderült, az Alpok és a levendula mezők szomszédságban vannak, és az is foglalkoztatott, hogy útközben milyen helyeken tudunk áthaladni. Kevés kitérővel érinthettük Svájcot, és ha már Svájc, akkor a Matterhorn. Már diákkoromban megfogalmazódott bennem, hogy egyszer de jó lenne látni ezt a hatalmas sziklapiramist.
Alakult a terv: Ausztria, Németország és Lichtenstein érintésével eljutunk Svájcba. Salzburg, Vaduz és a Matterhorn után pedig következik Mont Blanc Chamonix, onnan a Galibieren keresztül Embrun, majd az Alpe d’Huez. Az Alpokból irány Provence, a mediterrán olajfaligetek és a hatalmas levendula mezők csodás tájaira, dél felé kerülve pedig elérhetjük a Földközi-tengert. Monaco, Olaszország és Szlovénia érintésével pedig újra vár bennünket az édes otthonunk. Ez a program túl szépnek tűnt. Az autóban volt már ágy, a csomagok is befértek alá, vittünk egy kis mobil wc-t, gázfőzőt, egy komplett spájzra való élelmiszer készletet, 110 liter ivóvizet, és 50 liter mosdó vizet, amit útközben tudtunk pótolni. Volt konnektorunk az akkumulátorok töltésére. Az ágyunk kényelmes volt, 180 cm állt rendelkezésre, így lehetett nyújtózkodni is, a kerékpárokat pedig vonóhorogra tettük.
Sikerült eljutni a Matterhornhoz, és túráztunk a Mont Blanc környékén, átszeltük a Galibiert, majd Embrun felé vettük az irányt, ahol másnap a Tour de France egyenkénti időfutama várt bennünket. A város előtti autós pihenőben aludtunk. Másnap azonban nem ébresztett a telefon, így bár pihenten ébredtünk, de annál nagyobb késésbe kerültünk, ugyanis korán kezdődött a verseny. Megtaláltuk a pályát, bár igazából a rajt helyszínét kerestük. A verseny teljes útvonalán a versenyzők előtt 1-2 órával végighalad egy karneváli hangulatú karaván. Mindenféle hóbortos külsejű autókból dobálnak apróságokat a nézőknek, a gyerek és mi is nagyon élveztük. Nem tudtuk miket dobálnak, csak pakoltuk a hátizsákokba, mert újabb és újabb autók érkeztek, újabb ajándékokkal.
Hamarosan a verseny is kezdetét vette, és érkeztek a résztvevők. Körülvett bennünket néhány francia gyerkőc, akik társulni próbáltak a mi fiainkhoz, de egy szót sem értettek egymásból. Ez egyáltalán nem zavarta őket, mert a következő három órát együtt töltötték, folyamatos csevegéssel. Mi jól szórakoztunk rajtuk. Azután előkerültek a csokik, sütik, végül megajándékoztak Tour de France-os szuvenírekkel.
Ahogy közeledtek az élenjáró versenyzők, úgy kaptak kedvet a fiúk a szurkoláshoz. Már itthon az adásokon keresztül feltűnt egy kis kolumbiai versenyző, aki hamarosan Gyöngyi kedvence lett. Őt nagyon vártuk. A srácok át is mentek a szemközti oldalra, hogy együtt legyenek a képeken a bringásokkal. Időközben esőfelhők is gyülekeztek, és kezdtem komolyan aggódni, hogy bőrig fogunk ázni, ráadásul fotózni sem tudok majd. Érkeztek a nagyok, Puritó, Valverde és a kis kolumbiai Quintana. Majd Contador és végül Froome.
A világ legjobb kerekesei egy képen Dáviddal és Benivel. Az eső nem ért el bennünket, így szárazon megúsztuk. A verseny végével torlódás nélkül sikerült kijutnunk a városból, pedig tartottam tőle, hogy velünk együtt sokan indulnak majd az Alpe d’Huez irányába. Volt egy kis aggódás bennem ezen az útszakaszon, ugyanis 700 m-ről ismét fel kellett kapaszkodni a col de Lautaret 2050m magas hágójára, immár hűtő ventillátor nélkül, mert az a Galibieren leégett.
Isteni gondviselésnek tartottam, hogy az eső, ami a versenyen még szorongatott, most a motort hűtve áztatott bennünket, így gond nélkül és jó időben érkeztünk az Alpe d’Huez-hez. Hányszor, de hányszor gondoltam már rá, hogy de jó lenne eljutni ide, amikor verseny van. Ilyenkor több százezer ember van kint a 21 hajtűkanyarral tűzdelt, 14 km hosszú és 9%-os emelkedőn. Tartottam tőle, hogy a hegy környéke már messziről le lesz zárva, ugyanis a tavaszi Giro d’Italia látogatásunkkor egy hasonló hegyhez vezető utat már 8 km-rel korábban zártak. Akkor nekünk nem jelentett gondot, de most családdal más volt a helyzet.
Meglepő módon nem volt lezárás, viszont a várakozásnak megfelelően elképesztő tömeg gyülekezett, az utak mentén végig lakóautók sorakoztak. Mi is megtaláltuk a helyünket. Az eső elcsendesedett, de csütörtökre további folytatást ígértek. Telefonon azt a hírt kaptuk, hogy nagy esély lesz esőre, és akkor csak egyszer tekernek fel a versenyzők, a tervezett két alkalom helyett. A verseny történetében idén először kétszer mentek volna fel a hegyre. Az első alkalommal a col de Sarenne oldalában ereszkedtek volna le, majd újra fel, ha az időjárás engedné.
Eljött a várva várt reggel, felhős időre és szitáló esőre ébredtünk. Összepakoltuk amire csak szükségünk lehetett aznap, és elindultunk az Alpe d’Huez-re. A várakozásnak megfelelően hatalmas tömeg vonult felfelé, sokan bicajjal és sokan gyalog. Úgy gondoltam, hogy felmegyünk pár kanyart, utána a fiúkkal tovább a tetőig és vissza, majd várjuk a karavánt és a versenyzőket. Sok volt az a 10% és a feleségem jelezte, hogy ne is menjünk tovább. Ez volt a fentről számított 19-es kanyar, ami még Lance Armstrong nevét viselte. Jónak tűnt a hely, így a legkisebb fiammal Danival(6) ott maradt foglalni, Dáviddal(12) és Benivel(9) pedig elindultunk felfelé.
A versenyig még hátra volt öt óránk. Egy srác rögtön az alsó kanyarok egyikében egy információs táblát tartott kézben a következő felirattal: “Summit 500 m”. Bátor volt, hogy ezt így bevállalta. Benit gumipókkal húztam, Dávid saját erőből tekert. Jól haladtunk, és sokan bíztattak minket. A gyerekeket külön megtapsolták, és „alé alé” bíztatással buzdították őket a további tekerésre. Feljebb érve megjelentek a furcsa jelmezbe öltözött drukkerek, a gyerek is csodálkoztak rajtuk.
Elértünk a legzsúfoltabb részhez, az úgynevezett holland kanyarhoz. A tömeg még a csapat autókat is elakasztotta, itt a sör diktált minden szabályt. Nekünk is sok időbe telt, mire átjutottunk rajtuk. Otthon visszanézve a versenyt, ezen a ponton a versenyzők is szűkösen fértek el. Dávid elképesztően jól bírta, és már 1500 m felett jártunk, amikor szólt, hogy elfáradt. A hátizsákom pántját ajánlottam fel segítségül, hogy abba kapaszkodjon, így őt is húztam. Óriási buzdítást kaptunk, sok bicajos a hüvelykujjával mutatta, hogy jól nyomjuk.
Sok magyarral találkoztunk, a zászlók elárulták hova tartozásunkat. Sokat készültem, hogy mire kell számítani egy ekkora szabású rendezvényen. Györgyi Gáborral többször leveleztem, aki az Alpok és a Pireneusok összes magashegyi hágóját végigtekerte kerékpáron, és többször volt kint a Tour de France-on is. A beszámolóiból minden információ a birtokomban volt, így amikor az időnk fogytán volt, nehéz szívvel, de a visszafordulás mellett döntöttem. A hármas kanyarig 1640 méter magasságig jutottunk fel. Gábor beszámolóiból már tudtam, hogy a karaván előtt lezárják a pályát, és csak gyalogosan engedik az embereket. A francia rendőrség is támogatója a versenynek, így nem spóroltak az egyenruhásokkal.
Még több mint másfél óránk volt a karavánig, amikor ereszkedni kezdtünk. Innen szlalom verseny volt az út, a felfelé igyekvőkre kellett nagyon figyelnünk. A lefelé ereszkedés olyan volt, mint a hullámvasút. A kanyarok vízszintesre vannak dolgozva, így minden kijáratból meredeken húzott az út lefelé. A srácoknak tetszett, csak gurulni kellett. A holland kanyar ismét megállított minket.
Ereszkedés közben későn vettem észre, hogy a pettyes trikót osztogató autó jött felfelé. Visszafordultam, de már nem tudtam utolérni, pedig bőkezűen dobálták a piros pöttyös pólókat. Bíztam benne, hogy Gyöngyi esetleg tudott szerezni párat. A Vittel-es pólókból viszont már jutott nekünk is. Sokat jöttünk le, mire sípolt a rendőr, hogy szálljunk le a kerékpárról. Mindenkit leszállítottak, aki felfelé tekert azt is. Pont a legjobbkor, mert a sok egyforma kanyarban fel sem tűnt, hogy megérkeztünk anyáékhoz.
Egész komoly nemzetközi szurkolótábor verbuválódott össze. Jobbra tőlünk Új-Zélandról érkeztek, balra amerikaiak, angolok és németek voltak, verseny közben pedig egy orosz zászlós drukker is itt állt meg. Minden kontinensről jöttek emberek, egy kolumbiai csoport pedig 5 m-es zászlóval kígyózott felfelé. Eltelt az idő, és érkezett a karaván. Az előző nap átnézve az ajándékokat, most a fényképezést inkább mellőztem. A Festina esőkabát és PMU zöld trikó mellett számos Tour-os sapka is a birtokunkban volt, ez nyomós okot adott arra, hogy a “lepattanókra” tegyük a hangsúlyt.
Ismét fergeteges volt hangulat, a nagy tömeg ellenére egészen sok mindent sikerült összegyűjteni, ez is mutatja a szponzorok bőkezűségét. A karaván után újabb csend és várakozás következett, sokan visszafeküdtek az aszfaltra, és várták az idő múlását. Időközben kisütött a nap, és örültünk a szép időnek. Már tudtuk, hogy ma itt nagy verseny lesz. Az első helikopter érkezése megpezsdítette az embereket. Ez azt jelentette, hogy közel a mezőny.
Hamarosan kettő, három, majd végül hat helikopter körözött felettünk, úgy mint a cápák a tengerben. Vibrált a levegő, érezni lehetett a feszültséget. Jött a sárga motor, aki a versenyzőket és nézőket tájékoztatta a verseny pillanatnyi állásáról. A pillanatnyit szó szerint kell érteni. Abban a pillanatban, amikor krétával felírták a táblájukra, még az volt az állás, mire hozzánk ért a mezőny, már semmi nem volt igaz belőle.
Mint a visszaszámlálás olyan volt az utolsó pár pillanat, amikor felbukkantak az első versenyzők. Egy kis csoport jött elöl, elképesztő tempóval. Itt senkinek nem jutott eszébe szaladni velük. Pár perc szünettel jöttek a többiek, majd folyamatosan szállingóztak felfelé, kisebb nagyobb csoportokban. Nyomtam a fényképező gombját, az emberek hangos bíztatásától zengett a hegy. Alé alé alé, kiabálták. Mi is bekapcsolódtunk, Danikát nem is lehetett leállítani, ő volt a legnagyobb hangadó.
Újabb pihenő következett, újabb aszfaltra fekvéssel. Kb egy és negyed óra múlva vártuk vissza a versenyzőket, akik érkezését ismét a helikopterek zúgása jelezte. Újra itt voltak, elöl Riblon és Garderen. Semmihez sem volt hasonlítható a hangulat, mindenki kiabált, a mellettünk álló BMC mezbe öltözött amerikai srác pedig a kezében go-pro kamerával szaladni kezdett Garderen mellett. Hamarosan jöttek Froome-ék. Jól elkapott kép készült a top 5-ös csoportról. Elöl Valverde, utána Froome, Quintana, Purito és végül Condador. Később már úgy fotóztam, hogy bele sem néztem a gépbe, így tudtam szemezgetni a versenyzők között. Sokakat felismertem, Tony Martinnak oda kiáltottam, aki vissza is pillantott rám. Felért az utolsó versenyző is az Argos Shimano csapatából.
Emelkedett hangulatban, nyugodtan összepakolva kapcsolódtunk az ereszkedő tömeghez. Néhány lakóautónál ahol ment a közvetítés, óriási sorok sorakoztak, hogy láthassák a befutót, miközben több ezer ember sétált és gurult lefelé. Nem volt könnyű kerülgetni a gyalogosokat, de Gyöngyi és a fiúk is ügyesen megoldották a feladatot. Danit azután én fékeztem mert szólt, hogy már nem bírja húzni a fékkart. A hajtűkanyarokban bevártuk egymást, de a végén már nem volt több belőlük, leértünk a nagy körforgalomhoz.
Dani, Dávid és Gyöngyi megvan rendben, de hol van Benike? Benike hol van? Hol van Benike? Ezek volt a fő kérdések. Elindultam vissza, szembe a tömeggel, nem is voltam normális többek szemében. Visszamentem addig ahol utoljára még láttuk, de Benike sehol. Gondoltam, mire visszaérek ott lesz anyáékkal, de nem így történt. Már több mint húsz perce kerestük, amikor láttuk, hogy a közelben már szakad az eső. Elhatároztuk, hogy Dávid a körforgalomban marad egy esőkabát társaságában, mi pedig tekerünk az autóhoz, mielőtt megázunk, és hátha ott vár minket Beni, aminek a valószínűsége elég csekély volt.
Hol lehet Beni, járt a gondolataimban, és most olyan hosszúnak tűnt az út a parkolóig. Az autót megpillantva fogott el a pánik, hogy nincs itt Benike. Miért is lenne, gondoltam, hisz azon a nagy körforgalmon nem jött volna át egyedül. Utána még 2 km-t kellett egyedül tekernie végig a parkoló és a főúton haladó autók között, nem beszélve arról, hogy egyáltalán a helyes irányba indul. Több százezer ember között az Alpe d’Huez-en elvesztettük Benikét.
Közelebb érve azonban az autó mögött megpillantottam két bicaj kereket. Az a megkönnyebbülés de csodás érzés volt. Örültem, hogy megvan és tekertem is vissza Dávidért, számoltam vele, hogy alaposan meg fogunk ázni, de az eső még mindig csak szitált. Kiáltok Dávidnak, hogy mehetünk, erre egy francia rendőr is kiabál nekem valamit. Intettem neki, hogy minden oké, de a rendőr csak a karját tárta szét. Dávid mesélte el útközben amíg tekertünk az eső elől menekülve, hogy őt meg körbe vették a rendőrök, mert látták, hogy egyedül van és keres valakit.
Kapott telefont, hogy hívja fel apáékat, de a számot nem ismerte, nem beszélve a plusz 36-os kezdésről. Amikor megtudták, hogy magyar, akkor kaptak a fejükhöz és estek kétségbe. Mission impossible, gondolták. Itt nem lesz magyar tolmács. Folyamatosan telefonáltak, amíg én megérkeztem. Nagyon figyelmesek és segítőkészek voltak, jár a piros pont a francia rendőrségnek. A parkolóban most már ismerősként köszöntöttem a szomszédunkat, egy osztrák férfit. Ő egyedül jött lakókocsival és elismerését fejezte ki, hogy mi egy kicsit többen vagyunk. Pár szót váltottunk az élményekről. Elmesélte, hogy felért a tetőre, és mutatta, hogy már délelőtt 10-kor tele voltak a kordon melletti szakasz. Voltak akik a lakóautókkal már egy hete fent várták a versenyt.
A másik éjszakát is ott töltöttük a parkolóban, jót tudtuk pihenni a fárasztó de élményekkel teli nap után. Este még belenéztem a képekbe, és örültem pár jól elkapott pillanatnak. Másnap reggel már napsütésre ébredtünk, a verseny pedig a hegy lábánál lévő Burg d’ Oisansból indult. Itt terveztük a délelőttünket eltölteni, hátha közelebbről is találkozunk a versenyzőkkel. Nagy volt a nyüzsgés, szólt a zene. A bicajokat lepakoltuk, és gyalogosan folytattuk az utunkat. Néhány szponzor képviselője apróságért fejében próbált hangulatot teremteni. Próbát tett, hogy az út jobb vagy bal oldala tud hangosabban kiabálni. Egy másik figura pedig tollas ütővel gumicukros tasakokat passzolgatott, és nem rajta múlt, hogy nem verte ki valakinek a szemét. Jó mókának tűnt, hogy ütővel osztja ki a kis csomagokat, de hogy az utána hol és miként landolt, az már nem rajta múlott. A szerencsésebbeket mellkason találta.
Azután más valaki BMX kerékpárral trükközött, és egy menyasszonyi jelmez is feltűnt. Egyszer csak hangos éljenzésre lettem figyelmes, az úton pedig Richard Virenque-et pillantottam meg. Korábban hétszer szerezte meg a pöttyös trikót, és kedvenc versenyzőim közé tartozott. Nagy meglepetés volt őt is látni. Nem sokkal később pedig a korábbi ötszörös győztes, Bernard Hinault sétált elegánsan öltözve. Hamarosan érkezett a karaván, ami most csalódást okozott, mert a rajtnál lévő tömegbe szinte semmit sem dobáltak. A karaván után jött a várakozás, mert a kordon mellől nem volt szabad elmozdulni. Akkora volt az érdeklődés, hogy minden talpalatnyi hely foglalt volt, ahonnan bármi is látni lehetett. Az előre jelzett időpont előtt negyed órával megjelentek az első versenyzők az Oricától, majd Cadel Evans és hamarosan kezdett megtelni a rajthely. Előre hozták Sagant és Quintanát is. Sok fotó készült, annyira közel voltak a versenyzők, hogy részleteket is volt lehetőségem fotózni. Azután vezényszóra mindenki előrébb állt, így aki eddig hátul volt, most ők kerültek elénk.
Greipel és Pierre Rolland álltak a legközelebb, Contadort és Andy Schleck-et sajnos nem láttam sehol. De még nem volt itt a pöttyös és a sárga trikós. Hamarosan hozták az Euskaltel versenyzőjét, Nievét, és legnagyobb örömünkre a mi oldalunkon a kordon mentén érkezett Froome. Amikor elénk ért, alkalmunk nyílt megveregetni a vállát. A rajtvonalon ezután már nem sokat időztek, elindult a mezőny. Kattogtak a stoplik, ahogy beakadtak a pedálokba, Jens Voigt egy kicsit lemaradva igyekezett a sereg után.
Elköszöntünk a Tour de France-tól, pedig annyira jó volt ez a pár nap velük. De vártak még Provence levendulái és a tenger habjai, és folytattuk az utazásunkat…
Szöveg és fotók: Nehézy László
.
