Fetter Erik, az EOLO-Kometa Cycling Team bringása mögött mozgalmas év van. Tavaly nyáron edzés közben elütötte egy kisbusz, a kulcscsontját majdnem műteni is kellett. Közel 3 hétig feküdt, a szezonjának annyi lett. Idén a koronavírus miatt bizonytalanságok közt indultak be a versenyek, állandósult a tesztelés, nem voltak nézők. De Erik lelkesedése töretlen maradt, és ez meghozta gyümölcsét. Júniusban megnyerte a hazai időfutambajnokságot, augusztusban a Tour du Limousin 4 napos francia körverseny záróetapján a dobogó legfelső fokára állhatott, szeptemberben pedig az országúti kerékpáros EB U23-as mezőnyversenyében 4. lett! A szezonjának ugyan még nincs vége, hiszen VB is vár rá, és több olasz egynapos is a csapata színeiben, de megkértük arra, hogy értékelje nekünk az elmúlt időszakot.
Fotó: Halmágyi Zsolt / tdh.hu
Interjúnkból kiderül többek közt, hogy milyen volt az edzés nélküli időszaka, mennyi idő telt el két versenye között, hogy miért kapott privát WhatsApp üzenetet a csapat sportigazgatójától, Ivan Bassótól, és még a közlekedésbiztonságról is szó esik.
-Tavaly augusztus elején, a Tour de l’Ain háromnapos verseny első szakaszán 5. lettél. Ezután gőzerővel, nagy várakozásokkal készültél a szeptemberi Tour de Hongrie-ra, de 2,5 héttel a start előtt elütött egy kisbusz. Mi történt pontosan, kellett műteni, mennyi ideig tartott a gyógyulás, mikor szálltál újra nyeregbe?
-Igen, ez elég kemény volt tavaly. Úgy éreztem, hogy csúcsformában vagyok, életem addigi legnagyobb sikerét értem el az 5. hellyel, ahol világklasszisokkal tekertem együtt. Épp kezdtem volna a felkészülést a hazai körversenyre, amit nagyon vártam, amikor edzés közben hirtelen elém hajtott egy kisbusz, esélyem sem volt lassítani, így beleszálltam. A sofőr hibázott, de mindent egyből megtett, hogy a lehető leggyorsabban ellássanak. Eltört a kulcscsontom, három csigolyám, megrepedtek a bordáim. Így utólag visszanézve jól megúsztam, mert műteni végül nem kellett szerencsére, és viszonylag gyors volt a rehabilitációm is. Úgy volt, hogy a kulcscsontomat operálják, de aztán több specialista is megnézett, és végül úgy döntöttek, hogy nem kell. Körülbelül 3 hétig feküdtem, utána először szobabiciklire ültem fel, és onnantól kezdtem szépen lassan tekerni, mert nekem már nagyon hiányzott. Mióta kerékpározom, ez a három hét volt a leghosszabb idő, amit bicózás nélkül töltöttem. Egyébként minden évben szokott lenni 2-3 hét teljes leállás az off szezonban, de ennél többet nem töltök kerékpározás nélkül.
-Mire emlékszel, hogy telt ez az időszak? Az étkezésre pl. tudatosan figyeltél a kényszerpihenő alatt?
-Arra emlékszem, hogy a csapatnak kellett visszafognia, hogy még ne szálljak nyeregbe, mert minél előbb el akartam kezdeni az edzést, hogy ne épüljek le. Hiszen minél többet nem edz az ember, annál előbb lesz rossz a formája, emiatt egyből, ahogy tudtam, bringára ültem, és kezdtem tekerni. Eléggé motivált voltam, és vagyok is. Figyeltem a táplálkozásra, fehérjedúsan étkeztem, és egyeztettem dietetikussal is, hogy minél kevesebb izmot veszítsek. De azért nem mondtam le semmilyen ételről, mert tudtam, hogy sok tétje nincs, hiszen nagyjából fél évre rá jöhet az első versenyem. A hirtelen jött szabadidőmben pedig, amikor már tudtam rendesen jönni-menni, azokat csináltam, amiket egy rendes fiatal is szokott, sokat mászkáltam, a barátaimmal és a családommal voltam. Kihasználtam ezt az időt.
-Egy ilyen komoly baleset kapcsán felvetődik a kérdés: megfordult már a fejedben, hogy abbahagyd a versenyzést? Mit szól egyébként a családod ahhoz, hogy profi kerékpáros vagy?
-Nemcsak edzés közben, hanem versenyeken is vannak komoly balesetek. Persze a baleset után megfordult a fejemben, hogy milyen veszélyei vannak ennek a sportágnak, de komolyan egyáltalán nem gondolkoztam el azon, hogy abbahagyjam. A családban egyébként a balesettől függetlenül szoktak arra utalni, hogy ez egy veszélyes sport. Érzem, hogy izgulnak értem, de mindig humorosan fejezik ki aggodalmukat, és szerencsére nagyon támogatnak!
-Tavaly, a Tour de Hongrie első szakasz előtti sajtótájékoztatón még bekötött karral a közlekedésbiztonságról beszéltetek Eisenkrammer Károllyal. Máshogy ülsz kerékpárra a baleset óta?
-Amit én megtanultam az az, hogy én legyek 100%-ig elővigyázatos, és inkább ne menjek bele olyan helyzetekbe, amik különösen veszélyesek, mert annak semmi értelme, hogy spóroljak 3 másodpercet. Azóta jobban lassítok minden kereszteződés előtt, minden utcába nagyon benézek. Eléggé elővigyázatos vagyok, szerencsére nem történt semmi az utóbbi időben, és remélem, hogy ez így is marad.
-Kanyarodjunk vissza a versenyzéshez. Ha jól számolok, akkor majdnem napra pontosan 7 hónap telt el két versenyed között. 2020. augusztus elején a már említett Tour de l’Ain 3 napos versenyen még Kometa-Xstra Cycling Team színeiben tekertél, majd 2021. március 6-án az egyik legszebb toszkán viadalon, a Strade Bianche egynaposon debütáltál a szintet lépő, pro team EOLO-Kometa Cycling Team-ben, ahol rögtön a csapatod legjobbjaként értél célba. Ezt követte a Coppi e Bartali, majd a Tour of the Alps. Mesélj kérlek kicsit ezekről a versenyekről.
-Igen, izgalmas kezdés volt a fehér, finom murvás részeket is tartalmazó Strade Bianche. Szerintem ez egy nagyon különleges verseny, meglehetősen nehéz is, nem véletlen, hogy a 6. Monumentumként tartják számon. Terepkerékpározásból érkeztem az aszfaltra, és ez szinte az egyetlen olyan verseny, amiben földutas szakaszok vannak. Emlékszem, gyerekként ezt mindig megnéztem a tévében, jó érzés volt ott tekerni. Ez volt az első World Tour versenyem, a 100. helyen értem célba. Nem voltam teljesen elégedett a teljesítményemmel, de miután verseny közben eltört a nyergem, és a cél előtt egy komolyabb combgörcs is elkapott, azért nem olyan rossz. Utána a Coppi e Bartali 5 napos verseny jött, ahol sajnos nem voltam olyan jó formában, mint szerettem volna. A 4. szakaszon még a 65. helyen végeztem, de az utolsót már nem tudtam befejezni. Ez volt az a verseny egyébként, ahol a magyar csapattársammal, Dina Mártonnal először tekertünk együtt pro team kategóriában. Marci 3 napon át viselte a hegyi trikót, ami óriási eredmény, nagyon büszke voltam rá. Innen együtt mentünk Sierra Nevadába, a magaslati edzőtáborunkba. Áprilisban, a Tour of the Alps-on is együtt versenyeztünk Marcival. Mindketten meg tudtuk mutatni magunkat: Marci itt is viselhette a hegyi trikót, én pedig az összesített 25. helyén végeztem.
-Ezután pedig jött a május, a Giro d’Italia és a Tour de Hongrie. Két olyan verseny, ami esetében felvetődött a kérdés: vajon melyikre mész te, melyikre Marci. Ha jól tudom, sokáig szerepelt a neved a Giro d’Italia keretben, de végül te a hazai körversenyen indultál.
-Igen, és ezt egyáltalán nem bánom. Az, hogy tavaly ki kellett hagynom a baleset miatt, elég rosszul érintett. Örültem, hogy lehetőséget kaptam. Nagyon készültem a királyetapra, látványos befutót szerettem volna a Kékestetőre. Ehhez képest előtte lévő nap bekerültem egy nagy bukásba, az éjszakát kórházban töltöttem, kétséges volt, hogy egyáltalán rajthoz állok-e. Én nagyon szerettem volna, és szerencsére a CT-m is jó lett, így végül engedtek az orvosok, és a 11. helyen zártam ezt a napot. Kis öröm a csalódottságomban, hogy az utolsó, sík, budapesti szakaszon tudtam szökni, így jó érzés volt tekerni a család, barátok előtt.
Fotó: Vanik Zoltán / tdh.hu
-A hazai körverseny után nem sokkal pedig ismét magyar, majd pedig francia megmérettetések vártak. Mindenhol sikerült bizonyítanod. Júniusban megnyerted a magyar időfutambajnokságot, júliusban pedig a 3 többnapos francia körversenyek sorában, a Tour du Limousin-on szakaszt is nyertél. Ez már magában is óriási dolog, hiszen ezzel megszerezted életed első UCI szakaszgyőzelmét, de megfázás miatt elég rosszul érezted magad pont ezen a versenyen. Írtad is a Facebook oldaladon, hogy „Egyik nap a padlón, a másikon a dobogó tetején. Nincs lehetetlen, csak hinni kell benne”. Jól gondolom, hogy utólag ez a verseny a legmeghatározóbb a francia versenyek közül?
-Igen, ezen a versenyen tanultam a legtöbbet, részben saját magamról, részben magáról a kerékpársportról. Ez a verseny indult a legnehezebben, és végződött a legszebben. Néha tényleg azt éreztem, hogy a pokolban járok, annyira nehéz volt, de mindig kitartottam és minden tőlem telhetőt megtettem minden pillanatban. A legvégén pedig kisebb csoda folytán ez kifizetődött. Mindenkit megleptem, még saját magamat is. Ez a verseny egyébként nagyon jól sikerült a csapatnak is, a csapattársam, Albanese a második lett, amikor én első, Bais pedig másnap felvehette a hegyi trikót. Nagyot ünnepeltünk utána. Basso személyesen írt nekem, Contador pedig az Instámon gratulált.
-A szakaszgyőzelem mellett az összesített eredmények is szépek: a Tour de L’Ain 57., a Tour du Limousin 58., a Tour Poitou 14. helyét szerezted meg. És ezek után el is érkeztünk az EB 4. helyéig.
-Huh, igen, ez elképesztő volt. A hangulat Trentóban végig nagyon jó volt az EB alatt, az egész magyar csapat együtt lakott, szurkoltunk egymásnak. Az időfutam nem ment olyan jól, a vége nagyon kemény volt, hibáztam párat, nem tudtam bevenni a kanyarokat, a 21. helyen értem be. Szerencsére ezután volt pár napom még a mezőnyversenyig, ahol minden összeállt: jól mentem, jól éreztem magam, jól taktikáztam.
-Említettük már, hogy a csapatod szintet lépett, te mit tapasztalsz ebből?
-Egy új szponzor érkezésével változott a csapatnevünk, és kategóriát léptünk. Jóval nagyobb személyzet segíti a munkánkat, és minden verseny nagyon nehéz és nagyon rangos. Viszonylag fiatalon csak felnőtt profi versenyeken indulok, pedig még U23-as vagyok, akár ebben a kategóriában is versenyezhetnék. De hosszú távon az a jó, ha minél előbb felveszem a ritmust a világelittel, szóval emiatt nem bánkódom, inkább hálás vagyok, hogy ilyen lehetőségem van.
-Az őszi szezon zárásaként pedig még a Világbajnokság is vár Belgiumban, valamint több olaszországi egynapos versenyek. Sok sikert kívánunk!
