Felfüggesztés-rendszerek fejlődéstörténete: második epizód, a furcsa megoldások
Kétrészes RetroBlog cikkünk apropója, hogy a motorkerékpár-ménök Brian Skinner pontosan 30 évvel ezelőtt dobta piacra az első kerékpárra alkalmazott felfüggesztés-rendszert, az MRC Descender-t.
Az első részben a sete-suta próbálkozásokkal, illetve a korai korszak meghatározó fejlesztésekkel foglalkoztunk, most pedig a csodabogár megoldások közül szemezgetünk, majd megmutatjuk a mai korszerű felfüggesztésekhez vezető utat.
A Whyte innovatív rendszere kétségtelenül túlbonyolította a kérdést…
Az MRC Descender, vagy mondjuk a Cannondale népszerű első felfüggesztés-rendszere a hátsó kerék „akadálymenetesítését” célozta meg, míg az első kerék esetében a MTB pionírok megelégedtek a rugózást biztosító kormányszárak enyhe fájdalomcsillapító hatásával. Később megtörtént a felismerés, hogy az első kerék pontos irányítása a kulcs a hatékonyabb és kellemesebb montizáshoz. A kezdetleges első villákat a motorkerékpárokhoz hasonlóan légrugóval és olajcsillapítással látták el a tervezők, majd a magas bekerülési költségek láttán elbizonytalanodtak, és új megoldásokat kerestek. Az egyik kezdeményezés az elasztomer-rugó alkalmazása és a csillapítás megspórolása volt, a másik a villaváll egy darabból való gyártása, a becsúszó szárakkal történő összepréseléssel, ragasztással. Mindkettő a RockShox Indy (később Judy) sorozattal mutatkozott be, az előző „skót” megoldás egy évtized múlva már teljesen kikopott a kínálatból, az utóbbi viszont a mai napig a leggyakrabban alkalmazott technika a villagyártásban. Ez jó példa arra, hogy a költségkímélő megoldások egy része beválhat, tehát érdemes volt a felfüggesztés-gyártónak szokatlan megoldásokkal kísérletezni: a korpa pedig előbb vagy utóbb kihullik a rostán…
A Mantra klasszikus, mondhatni a mai áruházi bicajok őse…
Jöjjön az egyik híres „felfüggesztés-kakukktojás” a Klein Mantra. A korai megoldások szellemében egy „mindentudó” hátsó felfüggesztésről van szó, az ú.n. URT-ről, azaz egyesített hátsó háromszögről. A tervezők szerint akár az első felfüggesztést is kiválthatja, hisz működésének köszönhetően a váz két fele majdnem szimmetrikusan rugózik. Az ötlet tényleg kézenfekvő: ha a hátsó felfüggesztés a középcsapágyat egy egységként magába foglalja, forgáspontja pedig az első vázelemhez a lehető legmagasabb ponton csatlakozik, azzal a hajtás erőhatásai függetleníthetők a felfüggesztéstől, mozog a váz első fele, és mozog a hátsó is, attól függően, hogy súlypontunk hol található. Kiállva a nyeregből a bicaj merevfarúként viselkedik, visszaülve pedig aktív és kellemesen finom rugózásba kezd. A rugózás mértékének csak a csillagos ég szab határt: a Klein Mantra simán kimozgott 180 mm-t. Mi a rendszer hátulütője? Például nem célszerű erősen fékezni, mivel az komolyan beindítja a felfüggesztésmozgást, illetve a működés jelentős tengelytáv-változást eredményez, amely rendkívül bizonytalanná teszi az irányítást. Egyszerűen nincs az a csillapítás, amely egy ilyen kialakítású URT-rendszert rendesen megregulázna. Tehát a Klein megoldása az új évezreddel együtt kikopott a minőségi bicajkínálatból – a hangsúly persze az árfekvésen van, hisz az áruházi mountain bike-nak látszó bicajok jelentős része a mai napig alkalmazza az URT felfüggesztéselvet. Ezek szerint Kínában népszerű a rodeó!
Nem szép, nem működik megfelelően és nagyon drága – de high tech!
A brit Whyte mérnökeit nem a költségcsökkentés vezérelte, amikor megalkották a legendás PRST-1 modellt, sokak szerint a legcsúnyább montit, amit valaha sorozatgyártásba adtak. Hasonlóan az előző részben taglalt Muddy Fox Interactive-hoz, a 90-es évek végén gyártott telók igen gyenge teljesítménye sarkallta fejlesztőmunkára a Forma 1-ből leigazolt mérnökpárost. Megalkottak egy rendkívül bonyolult vázba integrált rendszert, amely sokkal finomabban, érzékenyebb működött, mint a hagyományos becsúszószárakkal üzemelő villák, ellenben az egyenetlen terepen történő fékezéskor már-már veszélyesen „bólintott”. Nem kis bólintásról beszélünk, hanem a rugóút akár 100%-át kitevő „fejesugrásról”. A Whyte rendszeréhez a Fox szállította a speciális első rugóstagot, és a kis darabszám, illetve a bonyolult gyártás miatt a PRST nem volt éppen „belépő szintű” modell. Mivel a montisok nem szeretik a felfüggesztés kiszámíthatatlan mozdulatait, testi épségüket pedig annál jobban (főleg ha ez egy prémium árszinten valósul meg) így a gyártás 2 év után abbamaradt, és a Forma 1-ben edződött mérnökök szép lassan elfogadták az akkor már egyre jobb teljesítményt nyújtó hagyományos telókat. A brit márka a mai napig kiváló egészségnek örvend, a szigetországi bicajos magazinok számos kedvenc kerékpárját kínálják, de merész megoldásokat mostanság már ne keressünk!
A képen a szörnyeteg egy másik változata látható: Marzocchi Supermonster dogozik benne, amely gyárilag 300-as…
A Klein Mantra 180 mm-es rugóútja soknak tűnik? Akkoriban mindenképpen az volt, de lazán megvalósítottak ennél lényegesen hosszabb rugóúttal rendelkező felfüggesztés-rendszert is. A Karpiel Apocalypse, amely a freeride-pionír Josh Bender alatt vált híressé, ennek több, mint duplájával bírt: akár 380 mm-t kimozgott. Elől egy tuningolt Risse Racing villával (később gyárilag 300-at mozgó Marzocchi Supermonsterrel) egészítették ki a gépszörnyeteget, amely még mai szemmel is ésszerűtlen 300 mm berugózást biztosított. Ráadásul a DH-sok akkoriban általában 120-140 millis felfüggesztéseket használtak! Sokak szerint jobban járt volna Bender, ha megtanul az ugratásokból finoman érkezni, mivel az Apocalypse működése távolról sincs azon a szinten, mint egy mai freeride bringán található, egyébként jól megtervezett 180-200 mm bemozdulást biztosító rendszer. Az ugratásokon kívül egyéb célra a Karpiel Apocalypse használhatatlan volt, ma pedig az extrém felhasználásra készült masináktól is elvárható, hogy képesek legyenek változatos terepen teljesíteni.
A legendás Maverick rendszer már sokkal előremutatóbb, mint az előzők, megalkotója a RockShox-ok szülőatyja, Paul Turner. Miután a „piros-fekete logós” cég a 1998-ban a SRAM-hoz került, a főmérnök nekiállt megtervezni azt a megoldást, amiről mindig álmodott, de a RockShox marketingeseivel soha nem tudott lenyeletni.
A Monolink7 számos újítást vezetett be: a hajtómű egy magnéziumöntvény-forgáspontelemben lett elhelyezve, amely mind a váz első felétől, mind a hátsó háromszögtől függetlenített, maga a váz az egyik első hidroform alakítással készült darab (az amerikai Klein terméke, akik a felfüggesztés-rendszert is licencelték), a hátsó rugóstag a váz integráns eleme, a fordított működésű (UD, azaz upside down) első villa pedig ismét speciálisan a vázhoz és a hátsó felfüggesztéshez tervezett darab. A működés az URT főbb előnyeit nyújtotta: a pedálozás független a rugózástól, viszont az alul elhelyezett többforgáspontos megoldás a fékezés hatásait kiiktatta, továbbá a spéci rugóstag a csillapításról is gondoskodott. Tehát papíron a Maverick a tökéletes rendszer.
[divider scroll_text=”Maverick”]
Sajnos a sorozatgyártás nem sikerül ilyen tökéletesen: a hátsó tag notóriusan eresztette a levegőt és az olajat, a vázanyag hamar kifáradt, elrepedt, a bonyolult forgáspont-kialakítás pedig ipari méretekben fogyasztotta a csapágyakat. Gyaníthatóan egy átgondoltabb gyártástechnológiával a hibák nagy része orvosolható lenne, de a Maverick így is egy túlzottan költséges út lenne a kiváló felfüggesztés-működés elérésére, ami manapság töredék ráfordítással megvalósítható. Ellenben a Mavericken látható integráció egyes elemei mai felfüggesztés-rendszerekben is visszaköszön, így van mit csodálni benne. Említettem, hogy a Maverick volt az első kereskedelemben kapható gép, amely távirányítású nyeregmagasság-állítással bírt?
A BikeMag is bemutatta anno!
A német Bionicon hazánkban is népszerű volt egy évtizeddel ezelőtt, köszönhetően a magas technikai színvonalnak és a hazai forgalmazásnak. A Golden Willow modelljük az egyik első távirányítható felfüggesztés-rendszer, ráadásul pneumatikus vezérléssel működött, egy gombnyomásra megváltoztatta mind a vázgeometriát, mind a rugókarakterisztikát. Volt mászó és lejtőző üzemmód, amely valóban eltalált beállításokat nyújtott. A Bionicon sajnos a gyártásköltségek csökkentése érdekében a X-Fusiontól szerezte be a villát és a hátsó tagot, amely nem tudta kiaknázni a rendszer által nyújtott lehetőségeket, és a megbízhatóságukkal is komoly gondok voltak. Mindenesetre a kerékpáripar sokat tanult a Bionicon merész kezdeményezéséből, és a koncepció egyes elemei mai kerékpárokon is fellelhetők.
Bionicon sajnos a gyártásköltségek csökkentése érdekében a SunTourtól szerezte be a villát és a hátsó tagot…
Természetesen számos egyéb érdekes megoldás került a piacra a 30 év során, érdekes lenne az összeset elemezni, bár ez már nem egy RetroBlog cikk, hanem egy képes könyv témája lehetne. Esetleg valaki közületek rendelkezik időkapacitással és kellő tudással egy ilyen grandiózus feladathoz?
Az imént taglalt innovatív de általában tökéletlen felfüggesztés-megoldások vakvágánynak bizonyultak, viszont az 1990-es végétől kirajzolódik egy olyan trend, amely a mai fejlett megoldásokhoz vezet. 1994-ben a GT kihozta a múltkori részben említett RTS utódját az LTS-t, a Specialized megvásárolja Horst Leitner felfüggesztés-rendszerét (ugyebár a HorstLinkről van szó), a Santa Cruz megalkotja a legjobban működő egyforgáspontost, amely utat nyit a ma leginkább elterjedt VPP, azaz virtuális forgáspont-rendszerek felé. A villák világában a Marzocchi mutatja meg, hogy a súlynál lényegesen fontosabb a finom működés, a stabilitás, az állítható csillapítás, illetve a rugóút mértékek állítása és a blokkolás lehetősége. A legtöbb ma kínált teló ilyen paraméterekkel bír, továbbá egyéb hasznos funkciókkal, mint például távirányítóval is rendelkezik, a felhasznált alapanyagoknak és légrugónak köszönhetően könnyű, mindemellett működés alig hagy kívánnivalót maga után.
A VPP forradalmasította az MTB-k felfüggesztésrendszerét…
Még egy apró megjegyzés: azért nem minden „különutas” megoldás kárhoztatott természetes szelekción alapuló kihalásra: a Cannondale a mai napig kínálja a „féllábú” Lefty villát, amely versenyképes alternatívája az elterjedt és bevált felső becsúszószáras rendszernek.
A cikk alapjául a What Mountain Bike 2015 januári számában megjelent írás szolgált.
A 2000-2010-es korszak sztárja Horst Link rendszer volt, ma is egész jó egészségnek örvend…
