A szezon-záró franciaországi maratont követően a pihenőidőszak gyorsan eltelt, s már 2 cyclocross-futamon is tiszteletem tettem. Habár korántsem voltam-vagyok erőm és technikai tudásom teljében, jó volt újra bringás esemény részese lenni.
Ez az utóbbi pár hét nagy horderejű változásokat hozott magával, s rá kellett jönnöm, nem attól válik valaki felnőtté, ha betölti a 18-at vagy akár a 30-at. De még attól sem, ha felelősségteljes munkát végez. Attól sem, ha kellően műveli az elméjét. Attól talán, ha családot alapít… de leginkább attól, ha visszafordíthatatlan veszteség éri: ha elveszít valakit, akit nagyon szeret.
A Roc d’Azurról hazaérve áramütésként fogadott a hír: egy fantasztikus emberrel, érzékeny lelkű baráttal, s nagyszerű bringással lettünk szegényebbek pár héttel ezelőtt Havasréti Bence halálával.
Igazából azóta egyszerűen nem voltam képes leülni, s rendezni a gondolataimat – ezt a bejegyzést is negyedik verzióban írom már… Persze azt is tudom, ez a kettőnk ügye, s ha nem tanulom meg elfogadni azt, amin nem változtathatok, büntetem őt, magamat, s még inkább azokat, akik itt vannak körülöttem.
Szóval nagy levegő, s igyekezni nem “befordulni”…
Az pedig valahol a sors fintora talán, hogy éppen most, ebben az időszakban véglegesedtek a megbeszélések, s Blazsó és Dina Marci mellett engem ért a megtiszteltetés, hogy új színekben, új nyeregben kezdhetem meg a jövő évi szezont a lengyel Kross kerékpárokat hajtva. De erről részletesebben egy külön bejegyzésben mesélek majd…
A SuperCross első, kazincbarcikai futamát kihagytam, azonban hosszas dilemmázás után Ózdon azért csak elindultam. A kábé “gyök nulla” edzéssel kimagasló eredményt nem vártam magamtól, sokkal inkább a lelkemnek volt szüksége rá. Itt hagy köszönjem gyorsan meg Szabolcsik Janiéknak ill. a kazincbarcikai stábnak, hogy ismervén szimmetrikus rajtszám-béli becsípődésemet, félretették nekem a 333-as rajtszámot! Nagyot dobbant a szívem. 
Mit mondjak, nem is bántam meg, hogy végül csak elmentem Ózdra, ugyanis egy vérbeli cyclocross pályán kezdhettem meg a visszarázódást: a jól ismert dupla palánk, felfutás, buckák, s változatos talaj fogadott minket a tavalyihoz képest előnyére igazított pályán. Igaz, a talaj szilárdságát lehetőségem adódott közelről is megvizsgálni, ugyanis a nem megfelelő guminyomás végett az egyik kanyarban kiterültem, mint egy béka.
Sebaj, tartalék energiáimat mozgósítva sikerült visszakapaszkodnom az élre, s habár az utolsó körökben az eső miatt óvatosabbra vettem a figurát, elsőként haladhattam át a célvonalon Rozsnyai Manka és Cséri Szilvi előtt 50 perc versenyidő elteltével. A fiúknál a belga Cleppe bírta legjobban a sarat és a szakadó esőt, őt Buzsó és Szilárd követte.
Amit majdnem kifelejtettem: a versenyt megelőző napon pedig a 30. szülinapomat ünnepeltük, s régi nagy álmom vált valóra: felmentünk Pestre a Planetáriumba! A Csodálatos Univerzum című filmjüket néztük meg – csak ajánlani tudom, még így “felnőtt fejjel” is!
Közben pedig igyekszem minél több időt fordítani legújabb hobbimra, az olasz-tanulásra. Mert ugye ahány nyelvet beszélsz… Na jó, az olasz inkább énekel, semmint beszél. 
Az elmúlt hétvégén pedig újfent rezgett a léc a SuperCross indulásomat illetően, egyik cicusunk betegsége végett, de végül csak sikerült. A pálya izgalmas volt, bár igencsak féltettem a köveken a szép kis fehér szingós kerekeimet. A rajt előtt ugyan kissé lelombozódtam, ugyanis sokan nem veszik figyelembe a beszólítási sorrendet, ezáltal jogosulatlan előnyt szerezve rajtoláskor. Igazából ez azokkal kiszúrás, akik rendszeres résztvevői a futamoknak (nem magamra értve, hisz én sem voltam Barcikán). Ráadásul olyan érzésem volt, mint középsuliban a buszra szálláskor… Mire ez a tülekedés? Most komolyan, tényleg annyira fontos? Persze nincs bíró, aki erre ügyelne, ha mi magunk sokszor már nem is tudunk a nagy izgalomban…
Na de nem zsémbelek, csak picit talán jobban odafigyelhetnénk egymásra…
A verseny maga, úgy érzem, egész jól ment, persze még mindig én vagyok szerintem az egész mezőnyben az, aki a legalacsonyabb pedálfordulattal teker…
A rajt első pillanatai a legfontosabbak, hiszen ha 120%-on tudsz kezdeni, kevesebb energiát kell majd az előzésbe fektetned.
A lassítónál természetesen beállt a sor, így több mint határozottnak kellett lenned, hogy mihamarabb túljuss rajta. Így sikerült (Barbin kívül) a lányokat utolérnem, s Manka elé becsusszanva átvenni a második pozíciót.
Persze ekkor még koránt sem volt minden “rendben”, Manka és Király Móni a nyakamban, a master 2-es fiúk pedig mindenfelé. Hihetetlen, milyen népes ez a mezőny! Szóval jól tudtam, habár nem Barbival fogok meccselni, kábé egy perc nyugalmam sem lesz, hiszen ha nem meccselek a srácokkal, még a végén utolérnek a csajok! És egyébként is: aki előtted van, azt meg kell előzni! Nincs más feladat!
Igazából ezért a “játékért” is szerettem bele a cyclocrossba. Arról nem is beszélve, milyen jó móka a “lépcsőzz a bringával” vagy a “száguldj át a homoktengeren” kihívásainak megvalósítása. És persze a palánkok! A mostani verseny – remélem a jövőben is megmaradó – állandó kedvenc eleme pedig a kamion-átkelés, aminek ötletéért hatalmas gratula illeti a Szervezőket!
De picit még visszakanyarodva a versenyhez: a legnagyobb kihívást a “hegymászás” okozta. Igazából két dologra kellett odafigyelni: az áttételre és a súlypont helyezésére. A brinyó ugyan nem muzsikált tökéletesen (váltás-probléma és középrész-haldoklás ténye forgott fenn), azonban 50%-ra csak sikerült feljavítanom a hegymászó-teljesítményemet – köszönet érte a sok-sok szurkolónak! Illetve bocsi a mögöttem lévőknek, ha nem jött ki a lépés. Igazából úgy voltam vele, ha törik, ha szakad, akkor is megpróbálkozom vele, hisz nem attól fogom érezni a bringát, ha csak a fotókat nézegetem. Bár Viktor sem csinálta rosszul, ha mindig kitekert…
Egy szó mint száz, jó, ha van erőd, de nem árt az ügyesség sem!
A mi futamuk számára 8 kör volt az előírt penzum, ami a körök rövidsége miatt hamar letelt: az előző futam 50 percéhez képest a mostani 37 igencsak soványka volt. Igaz, most utolért a junior győztes fiú, Dina kolléga, így nem adatott meg az utolsó – 25 mp hiányzott. Persze kilométer hiányomat Béla Dávid szabadgörgőjén enyhíthettem, míg az Elit és Master 1 kategóriás fiúk versengtek – köszönet érte!
Nálunk a végső sorrend Barbi-jómagam-Király Móni lett, míg a fiúknál Fejes Gabi aratott újabb sikert Cleppe és Szilárd előtt.
A fotókat Czibulya Rolandnak, Káldi Tomiéknak és Molnár Tibornak köszönöm! Csapatom nevében pedig Balassagyarmat Önkormányzatának is szeretném megköszönni, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a mikrobuszt, anyagi és logisztikai terheinken is könnyítve ezáltal.
Most hétvégén Salgótarjánban folytatjuk!
