Elkezdődött a szezon, méghozzá az ausztriai C1-es minősítésű Kamptal Klassik XCO versenyen. Annak ellenére, hogy a felkészülésemet a baleset és folyományai alaposan átírták, s fogalmam sem volt arról, hogy egy jó edzésen kívül egyéb haszna is lesz-e az ausztriai hétvégének, magamat is meglepve pontszerző helyen érkeztem, 13-adikként! S nem ám a “virágszagolgatós” mezőnyben… Amikor megláttam az eredménylistán a nevemet, a 10 perces időhátrányomat, és persze a helyezésemet, alig akartam elhinni! Ez több, mint nagyszerű szezonkezdés!
Az igazat megvallva, vonakodtam indulni a versenyen. Túl kemény (erőben, nem technikailag) szezonkezdés tekintetében, pláne úgy hogy az XCO válogatott számára szervezett kanári edzőtábor helyett a műtét utáni lábadozás jutott osztályrészemül. Eléggé magamba zuhantam, úgy érzetem, az egész szezonomnak annyi… 
Majd Viktor “beültette a bogarat a fülembe”, s kis morfondírozás után mégis a rajthoz állás mellett döntöttem. A motivációt a 13-án esedékes Roc Laissac UCI Marathon Series versenyre való készülés adta, ott ugyanis 2400m szintet kell majd abszolválnom, s ez a langenloisi pálya kemény hegymeneteket tartalmazott. Max. a célba érkezés után bebarangolom a környező szőlődombokat a maguk tizenszázalékos emelkedőivel… 
Péntek este Reitinger Gabi, alias Bringa Doki, menetkésszé tette a kis fürge gyíkocskámat, a 27,5-es Kross Level B+-t, majd szombaton reggel elindultunk az ausztriai kis faluba. Mivel pályát csak az aznapi futamok után tudtunk hivatalosan járni, du. 3 óra után elgurultunk a szállásunktól mintegy 5 km-re lévő versenyközponthoz. Ekkor még javában zajlottak a gyerekfutamok, de nem voltunk szívbajosak, 2 futam között gyorsan feltekertünk Brigivel a pálya kicsik által már nem kijelölt részére, számunkra úgyis az tartogatott izgalmakat.
Szerencsére a pálya nyomvonala nem változott utolsó ittlétem óta, így gyorsan beugrottak az emlékképek, ahogy kaptattunk felfelé. A lejtmenet meredek volt, de gyors, olyasmi, mint az Ebike pályánk terminátor szekciója, csak épp fordított irányban.
2 lépcsőben ereszkedtünk le, kb. … m szintesést produkálva. Majd ugyanennyi mászás következett. A lejtőt élveztem, a hegymeneteket meg mindig is imádtam. Ez az én pályám, gondoltam, csak lenne egy kicsit több kraft a lábaimban… Közben pedig arra gondoltam, a pálya egy-egy szakasza melyik, általam jól ismert hazai pályára emlékeztet. Azt vettem észre, sokkal hamarabb megbarátkozom így az “idegen” tereppel, azt gondolva, hogy “de hisz ez meg ez a szakasz pont olyan, így minden frankó lesz”. Ez most is működött.
Fél 6 körül visszatekertünk a szállásra, majd a szokásos teendők következtek. Azaz majdnem, mert a nyújtást elfelejtettem… Ekkora luxust nem engedhetek meg magamnak, hisz nem vagyok már gyerek. Másnap, persze, éreztem is a hiányát….
Az óraállítás nem érintett túl jól, bírtam volna még aludni, de a finom reggeli beindította a “motort”.
A rajtunk előtt 1 órával kitekertünk, majd melegítés gyanánt a pálya utolsó, a gyerekverseny miatt előző nap lezárt részét próbálgattam: milyen áttételben, milyen tempóval lesz a legoptimálisabb.
A rajt előtt 20 perccel már megkezdődött a beszólítás: junior fiúk, elit nők, junior lányok sorrendben. A fiúk után 1 perces ráindítással startoltunk, ami nem is esett annyira rosszul, mint gondoltam. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy még a melegítés előtt rákészítettem a lábaimat és a derekamat egy kis rózsaszín Emspomával, és 10 perccel a rajt előtt lecsusszant az “agydurrantó” XX-Force gél is. Én süsű, az XX-izót otthon hagytam, de talán nem is baj, mert túl sok lett volna a szezon elején még. Így maradt a narancsos Endurance.
A rajtot fél kulaccsal kezdtem csak meg, ugyanis a terv szerint az 1+4 körös versenyen (már a kiengednek az utolsóra) az 1.s 3. kör végén kapok izót, közte pedig egy újabb agydurrantó gélt. Hát ez a terv borult, mert az első kör végeztével se Tibit, se Lacit nem láttam a depóban, s hiába kiabáltam, hogy Tibi, kulacs, sajna nem hallották meg. Mint utólag kiderült, Atkónak technikai gondja akadt, s mindketten abban segédkeztek. Én meg, úgy látszik, túl hamar érkeztem…
Kicsit be is paráztam, mert nem sok izó lötyögött a kulacsom alján, de nem volt mit tenni, menni kellett tovább. Ekkor persze szlovák kolleginám, Michaela Maláriková hátba is csapott, így üldözéssel kezdhettem meg a második köröm. Gyorsan vérszemet is kaptam (imádom ezt az érzést: teljesen fókuszált vagyok, nyoma sincs hátráltató gondolatoknak!), s nem tellett bele sok, az emelkedőn magam mögé is utasítottam. Igen ám, de a lejtő 2 szakaszában úgy száguldott el mellettem, mintha aszfalton tekerne. Ennyit számít egy 29-es össztelós gép, vagy nekem van még nagyon tavasz?
Ezt játszottuk a negyedik kör végéig, azzal a kivétellel, hogy az utolsó lejtőn, egy életem-egy halálom, nem engedem, hogy utolérjen. Ekkor már 40km/h-val száguldottam lefelé az egynyomos köves ösvényen – persze nem csörtetve, nehogy a végén még összeszedjek egy defektet!
A frissítő előtt még visszanéztem egyszer, nincs-e vész lekörözés ügyben, de tiszta volt a levegő, így kicsit szusszanva, immár tele kulaccsal kezdhettem meg az utolsó kört. Az a bizonyos szusszanás kábé 10 mp-ig tarthatott, amikor egy újabb kategóriám béli leányzót pillantottam meg. Akkor őt még megfogom, az utolsó körben biztosan nagyon fáradt már, nekem meg jól mennek az emelkedők, a nagy maratonokon 3-4 óránál is találkozok ilyenekkel. Szóval hajrá!
A leányzót megfogni nem volt könnyű, de korántsem az ereje miatt. Nem találnátok ki,, mi történt. A jó öreg (tényleg az) kis kulacsom szopókáját sikerült foggal kirántanom frissítés közben, s a számban maradt. Hát nem volt mit tenni, kiöntöttem az izóm felét, annyit hagyva benne, ami szükséges még az utolsó körre. Nem voltam mérge emiatt, inkább arra gondoltam, de jó, egy kis súlycsökkentés nem jön rosszul, hisz én sem vagyok azért gép…
A második technikai zóna után indítottam támadást, az utolsó gyilkos emelkedőn. Hiszen csak itt tudok előnyt összeszedni, az átvezető szakaszon még esetleg, a lejtőn viszont nem, ahogy elnéztem, hogyan előzött meg lefelé.
A terv nagyszerűen sikerült, s habár csak 4 mp-es előnnyel értem célba, de kit érdekel?
A versenyről a szervezők készítettek egy kis videós összeállítást, íme:
A célban, egyébként, még nem tudtam a helyezésemről. Brigivel visszatekertünk a szállásra, kis szusszanás, majd Viktorral egyeztetek, hogyan tovább. Mert nem volt vicc, amit fent írtam, tényleg várt még rám egy 1,5-2 órás tekerés, jó sok szinttel. A terv az volt, hogy a mai nap legyen meg a 2400m, hagy szokják a lábaim.
Az edző szava szent, s egyébként is jól éreztem magam, így bebarangoltam a környező dombokat. Végül 2 órát tekertem még, s a nap summája szintgyűjtés terén majdnem meg is lett 2400m ? 15 m híján.
Így hazaúton, amikor épp ezeket írom, nagyon le is voltam-vagyok fáradva, szóval bocs, ha nem túl összeszedett.
De egy szó mint száz, ezzel a versennyel hatalmas kő gördült le a szívemről az állapotomat illetően, az pedig, hogy … UCI pontot begyűjtöttem XCO-ban is, csak hab a tortán.
Hamarosan az elmúlt heti horvátországi C1-es XCO futamról is mesélek, bőven van miről!
Fotók: Poór Brigi, Silvia Krautgartner
