fbpx

Dósa Eszter blogja: a kieső futam

Van úgy, hogy nem előny a hazai pálya, pláne ha a hazai versenyző egy órával rajt előtt még szervezői feladatokat lát el… Dósa Eszter szerencséjére idén eddig remekelt a SuperCross sorozatban, így belefér egy kieső futam is. A Vitalitás SE-Scott-Nutrixxion versenyzője erről ír legfrissebb blogjában:

Hát… azt azért nem gondoltam volna, hogy szó szerint “kieső” lesz, s segítségre lesz szükségem még ahhoz is, hogy egyáltalán lábra tudjak állni. Ráadásul éppen (vagy szerencsére?) hazai pályán, a balassagyarmati Palóc Crosson.

Azonban igyekszem megragadni a helyzet pozitív oldalát, s gőzerővel dolgozni azon, hogy mihamarabb bringára ülhessek!

Elhasalásom története inkább volt rossz döntések sorozata, semmint a “véletlen” műve. Mondjuk a kiindulási helyzet sem volt ideális, ugyanis a verseny előkészítésére-lebonyolítására nagyobb hangsúlyt fektettem, mint a hóban történő technikai edzésre. Finoman fogalmazva… Szóval egy fenékkel két lovat próbáltam újfent megülni.

Csupán egyetlen dolgot figyelmen kívül hagyva: a tavalyi esztendővel ellentétben, most a hó, a jég és a fagyott föld is nehezíti majd a dolgom. Szóval a hazai pálya előnye, ami valamelyest kompenzálhatná a dekoncentráltságom, gyorsan köddé is vált…

A kezdeti nehézségek után a fiúk-lányok szépen belejöttek a nevezés lebonyolításába, így nem volt más dolgom, mint kipróbálni a bringákat a “téliesített” pályán. Egy-egy kört tudtam megtenni a crossbringával és a montimmal, ebben a sorrendben.

Habár a cyclocross szezonra a Ridleymmel készültem, a havas-jeges pályán mégis a Scottie-val éreztem magam nagyobb biztonságban. Egyszerűen nem bírtam kanyarodni, úgy éreztem, mintha slick gumival tekernék, iszonyat nehéz volt kordában tartani a crossgépet. A montira ráülve, habár az első pár perc picit fura volt a geometriai különbözőség végett, viszont azonnal bevillantak a téli triatlonos emlékek (futás-montizás-sífutás, szuper jó!). Hát igen, több időt töltöttem hóban monti nyergében, mint crossbringáéban…

Persze így jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mi a csudáért nem a Scottie-val álltam rajthoz? Hát… ez volt a második nagy baklövésem. Úgy voltam vele, hogy az OB-n már nem lesz választási lehetőségem, ideje elkezdeni hóban crossozni. Erre most már én sem tudok jobbat mondani: no comment!

Habár a beszólítási rend kedvező volt számomra, a rajt elhangzása után, már az első egyenesben azt éreztem, mintha az életben nem ültem volna még a Ridleymen. Na nem a beállításokkal volt a gond, hanem a tapadással, az irányíthatósággal. Nyomban vissza is csúsztam (szó szerint) a középmezőny végébe. Ekkor jött a harmadik rossz döntés.

Úgy voltam vele, természetesen, hogy első az óvatosság, pláne, hogy a legtöbb kanyarban összecsúszást, kisebb-nagyobb koccanást láttam, illetve jómagam is kiviteleztem. Ennek ellenére abban bíztam, hogy ahogyan múlnak a körök, úgy kezdem majd megszokni a pályát, amely itt-ott már gyönyörűen csillogott a jegesre fékezés miatt. Tehát nem cserélek bringát a technikai zónában, kivéve, ha gondom adódik. Ez már a “makacsság kategória” volt, a józan belátás határát már régen átléptem.

Így ért el a “vég” a verseny távjának felénél. A pálya legmagasabb pontját elhagyva a technikai zóna előtt, az első erdei csiki-csukit követő egyenesben egy pillanatra a figyelmem az előttem haladó Livia Hanesovára került, ugyanis erőteljes lassításba kezdett, amint meglepődtem, azt hittem, valaki a földre került a kanyarban. Ez a félre pillantás éppen elegendő volt ahhoz, hogy megcsússzak egy fagyott nyomvályún, s már láttam is magamat, amint “lassított felvételen” vágódok el. Tulajdonképpen szegény bal térdem csillapította a becsapódást, amit, mint utólag kiderült, egy kisebb fatuskó állított meg.

Ezt követte a gyors helyzetfelismerés: nem vagyok a pálya közepén, így nem gázolnak át rajtam, viszont bibi van, nem bírom megmozdítani a bal térdem. Nyomban megállt vagy lassított mindenki, aki odaért, s kérdezték, minden oké-e. Kínomban mi mást is mondhattam volna, minthogy “persze, nincs nagy vész, csak kellene két markos legény a technikai zónából, vagy valahonnan, aki segít majd felállni”. Ezúton is köszönöm, fiúk-lányok, a segítséget!

A földön elheveredve egyébként még nem is éreztem különösebb fájdalmat, csak kezdett az agyamba kúszni a gondolat, hogy ezt a versenyt már nem fejezem be. EZ akkor jobban fájt, mint a térdem. Persze még most is… Igazából lehet, az egómat érte a nagyobb kár – nagyon rosszul élem meg, ha nem tudok befejezni egy versenyt (vagy bármi mást).

De nincs mit tenni, mint szépen átgondolni a dolgokat, pihenni, s mihamarabb összekapni magam, hogy a Kiskun Crosson ne a pályával, hanem az ellenfelekkel küzdhessek!

Ami a futamunkat illeti, Barbi hozta a kötelezőt; számomra a meglepetést sokkal inkább Orosz Anita okozta, aki Zuzka kolleginánkat is megszorongatva ezüstérmes pozícióban ért célba! Szuper! Arról nem is beszélve, hogy egyre duzzad fel a női mezőny is, hihetetlen szoros meccseket vívva.

Örömre “hazai berkekben” is volt bőven ok: Reitinger Gabi arany-, szülinapos Vanesszánk ezüst-, Béla Dávid pedig bronzérmet hozott, míg Panna egy 6., majd Gombi, Patrik, Szabina és Goni rendre egy 8., 9., 10. és 11. kategóriabeli helyezéssel zárt. Viktor a versenyigazgatói teendőket látta el, így nem állhatott rajthoz.

Szóval, ha minden jól megy – és miért is ne menne jól?!? – folytatás 30-án Kerekegyházán!

A fotókért köszönet Sáska Zolinak és Káldi Tominak!

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.