Cseh Roni a négynapos Four Peaks maratonon
Dr. Cseh Veronika az Alpinbike Team Endura Giant High5 színeiben az ausztriai Four Peaks maratonon vett részt, a négy nap eseményeiről számol be az alábbiakban:
Valahogy úgy vagyok ezzel a versennyel még 3 nappal utána is, ahogy annak idején az R-GO megénekelte…szeretlek is meg nem is…
Kicsit még mindig le vagyok csapva, azért 4 nap erősebb testedzés sorozatban már talán enyhe túlzás nekem ebben a korban, s olyan, mint államvizsga után, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy de akkor most mit kell várni? Valahogy idén ezt vártam úgy igazán, de persze azért csak megadtam magamnak az esélyt, hogy ennek ellenére minél nehezebb legyen, mert a rajt előtt 2 nappal még elugrottam Kolozsvárra egy C2-es xco versenyre, ahol 35 fokban, kegyetlen pályán a lelkem majd kileheltem. Onnan egy gyors éjszakai hazaérkezés, másnap mosás, pakolás, s indulás Ausztriába.
Négyen vágtunk neki a közel 6 órás útnak, Ördög Dani, felbujtónk Wouter Cleppe , bolgár barátunk Bojko s jómagam. Útközben kiképeztem mindenkit a napi penzumok, a szállások és az időjárás előrejelzés tekintetében, ami persze nem sok jót ígért.
A jelentkezés zárása előtt éppen odaértünk, az eső szakadt, ahogy ígérték, a becsekkolást 10 perc alatt letudtuk, kaptunk mindenféle kártyinkákat a versenyen és a szálláson igazolni magunkat, illetve a reggeli és vacsora vételezéséhez, valamint egy nagyobb méretű sporttáskát is, amibe minden cuccunkat át kellett pakolni… de erről később. Gyorsan megkerestük az első két napi szállásunkul szolgáló helyi sportcsarnokot, ahol egy jógateremben kaptak helyet kis matracaink és hálózsákjaink, tudniillik mi a kempingező megoldást választottuk. Arra is hamar rájöttünk, hogy az ezen a versenyen induló 800 ember nem bízza a véletlenre a dolgot, mert mindösszesen talán 30-an kempingeztünk, a többiek népes kísérőseregükkel együtt a környék szállodáit és apartmanjait foglalták el. Kis szállásunkról beballagtunk Bad Kleinkirchen városka főterére, a sípálya aljánál felállított óriási sátorba, ahol pasta party és „briefing” volt a program. Meghallgattuk, hogy nagyon esik az eső- bár a szemünknek is hittünk, de így még hatásosabb volt- ezért aztán másnap minden vizes lesz és csúszós, nagyon vigyázzunk, mert mindenkit szeretnének a célban látni épségben. Ez aztán a szlogenünkké is vált, ugyanis minden este a partyn és reggel a rajt előtt elismételgették ezeket. 9-kor már a szállásunkon sürgölődtünk, kis barizás a lakótársakkal, akik között volt 60 éves bácsi Trans Alp finisher mezben és 23 éves egyetemista fiú, aki élete első monti versenyének találta ki a Four Peakset. Megállapítottuk, hogy én vagyok az egyetlen lány, aki a kalandosabb szállásformát választotta, aztán szépen megágyaztunk, előkészítettük reggelre a mezeket, géleket, banánokat, szerszámokat, cipőt, majd kezdődhetett a gyors elalvás még a horkolósok előtt. Ebben most az egyszer nagy szerencsém volt, mert csak egy diszkréten horkolós bácsink volt, meg egy fura alak, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva reggel 5.00-re állította be az ébresztőjét, így aztán a Rammstein szofisztikált zenéjére mindenki felébredt, csak ő nem, pfff.
- nap: Bad Kleinkirchem-Bad Kleinkirchem 49 km 2350 méter szint
Rammstein után már csak nindzsa alvást mutattam be, aztán 6:30-kor irány a terem melletti étkező, ahol egész klassz reggeli és rendes kávé fogadott minket. Miután rajt 9-kor, próbáltam azért még sokat enni, ami egy zsemlét és egy adag müzlit jelentett egy banán kíséretében. Még egy kis heverészés, hiszen a rajt közel van, az idő pedig nagyon barátságtalan, de legalább nem esik. Rajt előtt 40 perccel aztán elgurultunk megnézni, mi a helyzet, hát elég tekintélyes tömeg álldogált már a kordonok között, de annyira hideg volt, hogy nekünk Danival nem volt kedvünk még ott toporogni 40 percet. Ennek folyománya lett aztán, hogy bár első nap rajtszám alapján az előkelő 3. blokkból indulhattunk, azért inkább a mezőny második feléből vágtunk neki az aznapi kis 49 km-ünknek 2400 szinttel. Dani iszonyatos lovagiasságról tett tanúbizonyságot, mert közölte, hogy ő jön velem végig, s adjak csak neki esőgatyát, kamáslit meg egyéb ruhadarabokat, mert ő úgyis hoz hátizsákot. Ezzel aztán egészen gyorsan el is vérzett szegény, mert rajt után azonnal elkezdtük az első 1100 méter szint egyben leküzdését, ahol a termetes és nehéz zsák hamar húzta visszafelé. Én balga, ezt nem is vettem észre, mert egészen jól forogtak a lábaim, csak mentem szépen felfelé, élveztem, hogy előzgetem az embereket, aztán, amikor pár kanyar után nézegettem vissza, már nem láttam Danit. Nem volt mit tenni, mentem tovább, gondoltam, lefelé úgyis olyan gyors, hamar utol fog érni. Az első hosszú mászás után jött az első fura dolog, mert sorban kellett állni, hogy egy kerítésen átvezető kis falépcsőn át tudjunk mászni, szépen kivártam a soromat, aztán kezdtem a hülyén nézést, mert a kis ösvényen, ami ezután jött, gyakorlatilag alig tudtak az emberek- néhány kivételtől eltekintve – bringán lejönni. Szerencsére pár helyen ki lehetett kerülni őket, de többnyire arra kényszerült az ember, hogy leugorjon, s tolja bringát, mindegy, nem tartott túl sokáig, s lehetett megint száguldozni a füves legelőkön meg a schotteres utakon. Aztán jött a minden napra beiktatott Maxxis enduro szakasz, ahol az előző ismétlődött, annyi változattal, hogy még több lefelé tologató bácsi volt, akik még csak félrehúzódni sem akartak. Ezzel aztán tudatosult bennem, hogy itt ez lesz a menet, hacsak nem tud az ember Sauserral felmenni az első hegyre minden nap. Közben vártam Danit, hogy utolér, de tudtam, hogy ezzel a tötyörgéssel, amit lefelé bemutatnak páran, esélytelen lesz még az ő gyorsaságával is. Így aztán a következő 1100 méteres mászást is egyedül tettem meg, itt a kezdeténél megláttam egy csudajó narancs bringán narancs cuccban tekerő lánykát, így aztán megvolt a cél is, ő a célig már ne érjen utol. Ez így is lett, a cél előtti meredek füves lefelé azért vicces volt, de szerencsére bringán tudtam abszolválni, így 4 órán belül a célban voltam, megcéloztam a kajapultot, s leteszteltem az összes sütit, dinnyét, ananászt, majd lemostam gyors a bringámat is. Dani 20 perccel később jött, addigra én már nagyon fáztam, de hősiesen megvártam, hiszen végigcipelte a sok cuccot a hátán, azonnal meg is beszéltük, hogy másnaptól semmiféle hátizsákot nem hoz magával, mert meggebedt szegény. A szálláson szuper meleg zuhany, egy kis tespedés Cleppiékkel, akik már sokkal előttünk beértek persze. Utána irány egy kis ejtőzés, de előbb még megnézzük a mini expót, ahol a DT sátorban nagy örömmel kezdek nyomogatni egy cuki lockout kart, mire a csávó közli, hogy szívesen kicseréli az enyémet is ilyenre. Hát én menten elolvadtam a gyönyörtől, mondjuk beletelt vagy 30 percbe, mire sikerül szegényeknek megoldani, végül új rugót és mindenféle spéci cuccokat is tettek bele, de kicsi bringám teleszkópja immáron egy tökéletesen működő karocskával van ellátva, amit mentem ki is kellett próbálnom. Na jó, a fiúk már elég béndzsán néznek, mert mindenki sósra meg sörre vágyik, így a legközelebbi vendéglátóipari egységet vesszük célba, ahol „természetesen” magyar a pincérlány. Azonnal kapjuk is levest, meg a sört, mert megérdemeljük, aztán átlépünk a nagysátorba a tésztapartira, tapsolunk a napi helyezetteknek, meghallgatjuk mennyire csúszós lesz minden másnap és mindenkit szeretnének látni a célban.
Itt hadd ejtsek szót a verseny szervezéséről. Éppen azért mentünk ide, mert Cleppi azt mondta még tavaly, hogy a szervezők ugyanazok, akik a Trans Alpot csinálják, tehát tapasztalat van bőven, itt pedig az előzetes tájékoztatás szerint szuper tájak és utak is lesznek, ráadásul idén újult meg a verseny teljes útvonala. A szervezés tényleg vérprofi, elképesztő mennyiségű segítő a rajtban, célban és a frissítőkön. Mindenki kedves, mosolygós, segítőkész, a tájékoztatás gyors, a tésztaparti előtt már kategóriánként külön fakkokból elvihetőek az eredmények és a másnapi rajtbesorolások. A frissítőkből ugyan csak kettő van minden nap, legyen az 50 vagy 90 km, de ott 30 másodpercnél többet nem kell eltölteni, s ezalatt nemcsak a kulacsodat töltik meg, hanem banánt és gélt nyomnak a kezedbe és még a hátadat is megpaskolják. Útközben 3-4 motoros cirkál folyamatosan le-fel, hátukon óriási elsősegély felszereléssel, így egy percig nem kell úgy érezned, hogy bármi bajod eshet. A jelölések mindenütt jól láthatóak, előre kitáblázva minden kanyar, kereszteződés, veszélyes hely. A rajt- és célterületek jól megközelíthetőek, a városkákban abszolút kitáblázva, mi merre van, s persze az emberek mindenütt halál cukin szurkolnak, legyen az egy hegyi kisvendéglő vagy valakinek az eldugott kis farmja a 2000 méteres csúcson.
- nap: Bad Kleinkirchheim – Hermagor 91 km 2000 méter szint
Második nap reggelre át kell pakolnunk az összes cuccunkat a szervezők által adott táskákba, hát azért okoz némi fejtörést, mit hagyjuk az autóban. Nagypumpa, cserekerék, csecsebecsék maradnak, minimalizáljuk a cuccokat, saját bőröndök az autóba, ami a végéig szépen ott marad a kisvárosban, a táskák pedig elindulnak az egyenautókban, beszámozva, mértani pontossággal összerakva.
Mi szépen elindulunk az előző napi rajtba, aznap már Hermagorba érkezünk meg, búcsút veszünk a jógateremtől. Előző napi egész jó eredményemnek köszönhetően ma a második rajtblokkba állhatok be, így nem kell fagyoskodnom túl sokat, persze ennek a legutolsó emberkéje vagyok, de miután megtudom, hogy un.”neutrális” a rajt az első 10 km-en, mivel lejtő lesz, nem sokáig örülhetek. Eldördül a rajtpisztoly, s 10 másodpercen belül özönlenek mögöttem a vadnál vadabb emberek. Nem hiszek a szememnek, keresztülmennek mindenen, kerteken, mezőkön, a járdán ugratnak, szerencsétlen szemből félreálló autósokat minden irányból kerülik, s közben nyomulnak és üvöltöznek, ”achtung, vorsicht”, én pedig szó szerint rettegek. Szerencsére Dani egész hamar utolér, s nyugtatgat, menjek a szélén, s ne izguljak.
Ó, nem izgulok, a markolatomon még jobban látszik a körmeim lenyomata, mint eddig. De eltelik a 10 km betonos lejtő, s felkanyarodunk egy nagyon vékony kis aszfaltos emelkedőre. Na, itt kezdődik csak az igazi vicceskedés, a neutrális rajban tülekedő emberek legnagyobb része gyök kettővel kezd haladni, többen az első kicsit emelkedő részen elkezdenek leszállni a bringáról. Előzni esélytelen, de azért próbálok a szélén elslisszolgatni, ami megy is darabig, megelőzök pár nénit, akik az országúton igen jól haladtak, Dani is jön, aztán egyszer csak 15 km-nél valami történik. A kis erdei singletrailen lelassulunk, majd mindenki leszáll a bringáról s elkezdik tolni, én meg nem tudom értelmezni, hiszen simán lehet tekerni, még csak nem is meredek. Nem tudunk mit tenni, toljuk mi is, de nekem persze hamar elszakad a cérna, felszállok a bringára, s a sor mellett – mivel akár 3 ember is elfér – elkezdek eltekerni. Ezt nem kellett volna…. a tömeg gyakorlatilag lincshangulatban kezd el üvölteni, hogy mit csinálok, mire én halál nyugalommal közlöm, hogy hát tekerek, mert simán lehet, nem értem miért tolják a bringát. erre páran kiabálnak, hogy „Stau” van, hát azért. Na, itt elkészülök, megállok, leveszem a szemüvegem, törölgetem, s kiabálok én is, hogy miféle „stau bazze”, itt tekerek. De mivel aggódom a testi épségemért, feladom a küzdelmet. Félreállok, bevárom Danit, elvékonyodó hangom közlöm, hogy nekem itt most elegem van, ezek b@ßki tolják a bringát az ösvényen, mert valami balfék elöl nem tud tekerni. Mire Dani haláli nyugalommal közli, hogy nem láttam a napi útvonaltervet, meg volt írva, hogy itt valahol lesz 120 méter tolós szakasz, ők meg betartják, ami ki van írva a penzumban….na persze, de ezek már 1 km óta tolják, köztük mi is, úgy nézünk ki, mint akiket munkatáborba hajtanak a zordon motoros felügyelők. . Közben mintegy 15 perc alatt odaérünk a valóban tolós részhez, ami kb. 50 méter, s innen végre széles út jön, lehet tekerni megint.
Sajnos nekem addigra elvész a lelkesedésem, szerencsére Dani nem hagy ott, pedig megérdemelném, mert csak mondom a magamét. A nap egyébként is ilyen, a 90 km 65 %-a aszfalt, benne néhány olyan nyomatós sík és emelkedős résszel is, hogy a szemem kigúvad. Dani nagyon sokat áll előre nekem vezetni, amit a sorba gyorsan beálló menőmanók azzal hálálnak meg, hogy szépen lobognak mögöttünk. Párszor próbálkozom én előreállni, szerencsére így akad néhány jobb érzésű bácsi, aki levált, s nem Daninak kell mindig elől menni. A vicces az, hogy amint jön egy kis emelkedő, a bácsik valahogy gőzvonat funkcióra váltanak, szuszogva maradoznak le, s ketten maradunk Danival. Közben persze kialakul egy kisebb csoport, akikkel aztán ezen a napon többé-kevésbé végig együtt haladunk, kis kempingünkből is hozzánk csapódik egyik fiú, aki kicsit már fáradt, próbáljuk is felváltva bíztatni. Egészen döbbenetes ezen a napon látni, hogy a 800 fős mezőny legnagyobb része segítővel van a versenyen, vannak emberkék az út szélén, akiket legalább 20 alkalommal látunk felbukkanni, vannak versenyzők, akiket egyszerre 5-en frissítenek. Az utolsó betonos emelkedő aztán végképp elveti a sulykot nálam, a jó meredek emelkedőt gyakorlatilag folyamatosan végig morgom, Dani kicsit lehagy, tudom, ez az a pont, amikor nem akarja hallani, ami jön… Két fiút megelőzök közben, ők vissza, ezt párszor megismételjük, majd odamennek Dani mellé magyarázni röhögve. Gondolom, mindjárt még hátba is veregetik, te szegény, elhoztad a lökött csajt, az meg itt megtanított minket gyorstalpalón magyarul káromkodni.
Ezen a napon viszont legalább van egy olyan szép kis erdőrész, amit megelőz egy városka, az út szélén tomboló, pacsizó gyerekekkel, hogy a végére egészen felvidulok. Mondjuk 85 km-nél még emelkedik kicsit, ami nem esik igazán jól, utána viszont jön az enduro szakasz, ahol Dani végre tömeg nélkül leszáguldozhat, úgy halad, hogy 4 perccel előttem ér be a célba. Végre én is beérek, elég morcos vagyok, még enni sem akarok, iszok egy almalevet, aztán elhúzok bringát mosni.
Cleppiék is megvannak, gyors tanakodás, mi legyen, mert a szállás 10 km-re van, viszont a másnapi rajt megint itt, ha itt hagyjuk a bringákat, olyan béna reggel a shuttle busszal jönni-menni. Akkor tekerjünk még egy kicsit, legalább megnézzük a holnapi neutrális rajtot visszafelé. Hát boldog nem leszek tőle, az tuti, de legalább gyorsan megtaláljuk az újabb kétéjszakás szállásunkat Tröpolach falucska youth hostelében. Ez már kicsit kevésbé komfortos, mint az előző, Bojko (Bulgáriából) konkrétan közli, hogy ez balkán. Mit sem érdekel, meleg vizet, gumicukrot és egy kis nyugalmat akarok. Hát izé, meleg víz az nincs, mert éppen felújítanak, s a bácsik mára elzárták a vizet, sőt a női vécét is, de a szauna hideg vizes zuhanyzóját használhatjuk. Király….a fiúk kicsit hülyén néznek, amikor megjelenek a zuhanyzóban, de aggodalomra semmi ok, éppen csak lefröcskölöm magam ezzel a béna hideg vízzel s itt sem vagyok. Az alvóhely egy három részre osztott óriási sportcsarnok, kicsit hideg, kicsit rideg, de a miénk. A táskáink nem csak hogy kipakolva szépen, hanem egy asztalra helyszínrajz készítve, kinek a táskáját hol helyezte ez a szállító bácsi körben a csarnokban, mindenkinek tisztes élőhelyet biztosítva a másik mellett., hihetetlenek ezek a németek. Mi azért Danival és Cleppiékkel közelebb húzódunk egymáshoz, mindenki bebújik a hálózsákjába, szuszogunk kicsit, aztán megkeressük a helyi cukrászdát és a kisboltot. Addigra már az én kedvem is jobb, süti, kávé, aztán a kisboltban röhögve nézzük, ahogy jönnek szépen sorban a versenyzők, s vásárolják fel a chipseket. Úgy tűnik, most már mindenki sósat akar, de azért a tésztapartit is megcélozzuk, a menetrend a szokásos, evés-ivás, tapsikolás, másnapi rajt csekkolása. Még gyorsan szemügyre vesszük a másnapi célt, ami egy sípálya jó kis meredek vége, elég fura lesz az esőben. Másnapra ugyanis kiadós esőt jósolnak egész napra, ami már csak azért is béna, mert egész nap 2000 méteren fogunk fent bolyongani, a télen besízett pályákat fogjuk keresztül-kasul bejárni. Vicces azon gondolkodni, hogy télen mennyire más volt behavazva a táj, most vajon milyen lesz, de az eső miatt tényleg aggódom, bénán is alszok, meg valami a gyomromban sem jó, csak forgolódok egész éjjel.
- nap: Hermagor – Nassfeld Tröpolach 60 km 2500 szinttel
Reggel aztán Cleppi nagyon cuki, ágyba hozza a kávét, ettől fel is vidulok. Kimászok időjárást ellenőrizni, egyelőre nem esik, bár nem túl bíztató az ég. Reggeli, aztán kezdődik a tollászkodás, mit vegyek fel. Danival mindketten úgy döntünk, hogy rövidgatya- szélálló térd kombó, aláöltöző, mez, mellény és kamásli lesz a vétel, zsebekbe pedig cserekesztyű és esőkabát, simán beférnek a szokásos gél, banán, szerszám, pumpa mellé, mert itt legalább nem kötelező a síp a medvék ellen, meg a mobiltelefon helikoptert hívni, ha megmar a kígyó J
Szépen áttekerünk Hermagorba, a rajt most már szokásosnak mondható, megmaradt a 2.rajtblokkos helyem, de a 10 km neutrális rajt ugyanolyan hajmeresztő, mint előző nap, a szuperrakéták gázolnak át mindenen, aztán az emelkedőn kezdődik a lassulás. Valahogy már kicsit fáradtak a lábaim, ami nem csoda, de azért foroghatnának jobban, meg a kedvem sem az igazi, de legalább az eső nem esik. Az előző napokról ismert arcok hamar a közelünkben tekernek, a 2-3 néni, akik összetettben a közelemben vannak, szintén itt. Aztán hamar rájövök, hogy ma én nem fogok tudni annyira küzdeni, mint szeretnék, de legalább az előző napon előttem beért nénit megelőzöm, virul a fejem, pörgetgetek szépen felfelé. Azért az emelkedők emberesek ezen a napon, nem elég, hogy iszonyú meredek némelyik, de ezt gyakran olyan kövek is megspékelik, hogy még Dani is szóvá teszi. Aztán az általam utolsónak vélt emelkedőn detektálom, hogy ez most tényleg az, amelyiken télen lefelé is alig mertem jönni, és most így akkor nekünk azon felfelé kell tekerni…..
Na, ott kicsit elhagy a küzdőszellemem, konkrétan megelőz egy csiga is, a derekam annyira fáj, hogy csillagokat látok, meg is állok kicsit és igen, elkezdek nyafogni Daninak, hogy akkor ez itt most miért, és különben is mit keresek én itt, és miért nem maradtunk otthon, milyen hülye nyaralás már ez, stb.
És akkor ráadásul egyszer csak a semmiből elhalad mellettem a néni, akit még az elején jól lehagytam s azóta sem láttuk, de olyan sebességgel, hogy nem hiszek a szememnek. Itt elér a vég, Dani bíztat, hogy mindjárt fent vagyunk, aztán csak lefelé kell menni, de tényleg azt hiszem, hogy soha nem érek fel. Aztán végre elindulunk lefelé, de azért még hipp-hopp ott egy kis emelkedő, amit berajzoltam magamnak, de annyira elenyészőnek, hogy szinte nem is létezik….de bizony létezik, ez még egy hegy vagy mi. Itt már nyomogatom az órát is, hogy a gps-en megnézzem, mikor kereszteződünk valamerre, s ez tartja bennem a lelket, aztán végre tényleg elindulunk végleg lefelé. Az a vicces, hogy közben az ég minden irányból iszonyat szürke, többször mutatja Dani, hogy a mellettünk lévő völgyben iszonyatosan szakad az eső, minket viszont éppen elkerül végig. Iszonyat mázlink van, mert megússzuk az egész napot eső nélkül. A legutolsó lefelén érezni, hogy ott előtte esett, mert nagyon vizes és csúszós minden, de hát a szervezők látni akarnak bennünket a célban…így épségben leérünk a Harakiri nevű sípályán is, s ott a cél. Ismét 4 óra az időnk, boldog vagyok, hogy beértünk, nem esett az eső, nekiesek a süti-dinnye-szendvicskék halmazának. Dani felfedez valami zölddel megkent kenyeret, meg valamit, ami szerintem tuti töpörtyű krémmel van megkenve, de annyira jó sós, hogy csak faljuk. Program a szokásos, fürdés a fiúkkal – jéé van melegvíz- kis szuszogás a hálózsákban, majd cukrászda, kisbolt, sétálgatás, pasta party.
Este aztán érzem, hogy a hasam sztrájkol az ismeretlen kencék miatt, de nem érdekel, mert akkor és ott elképesztően jól estek. Estére viszont már annyira fáradt vagyok, szerintem mindenkivel egyetemben, hogy 9 körül már csak halk szuszogás hallatszik az egész csarnokban, s engem sem kell sokáig álomba ringatni.
- nap: Nassfeld Tröpolach – Weissensee 72 km 2100 méter szint
Reggel 6-kor már a reggelizőben a kempingező társaság, én valamiért alig bírom legyűrni a reggelit, pedig már egy jó ideje nagyon strammul csinálom ezt a verseny előtt muszáj enni mutatványt. Kicsit izgulok is, hogy azért hosszú nap lesz, lenyomok még egy banánt is, azt valahogy mindig sikerül. Ma is pakolnunk kell, mert a cél már máshol lesz, de már nagyon rutinosan megy minden, 15 perc alatt kész a kis csomag, van még egy csomó idő elindulni, de minden eddiginél hidegebb van kint. Valahogy a többieknek sem akaródzik kimenni, full beöltözve az egész banda a reggelizőben üldögél a csomagok leadása után még majdnem egy órát, aztán szépen lassan kiszállingózunk a rajthoz. Menetrend ugyanaz, 2. blokk, neutrális rajt vissza az előző napi rajtig és még tovább, mint megtudom 20 km lesz a felvezetés. Ezen eleve eldobom az agyam, 10 km sík, másik 10 km kicsit emelkedik, mi lesz ebből. Hát pont az, amire számítottam, számomra értelmezhetetlen sebességgel száguldozunk, ugyanazok az arcok lökdösőnek, üvöltöznek, nyomják, majd hirtelen fékeznek és ezt így 20 km-en keresztül. Aztán elkezdődik az emelkedő, először egy kis aszfalt, majd be az erdőbe. A koreográfia természetesen a már megszokott, amint emelkedik, a többség leszáll és tolja, nem szoktam magyarázni versenyen igazán, de most udvariasan próbálkozom, hogy menjenek arrébb, feltekernék, aztán van, akinek konkrétan kiabálni kell, hogy könyörgöm, menj arrébb, ha már leszállsz a sima úton, csak azért mert emelkedik. Itt nagy meglepődésemre durva agresszív fejjel megelőz egy néni, aki abszolútban 20 perccel mögöttem van, de már reggel olyan fura fejjel közlekedett a rajt előtt, hogy még Dani is mondta, hogy vajon a néninek mi baja lehet. Amikor visszaelőzöm még lökdösődni is kezd kicsit a könyökével, ez persze nem tetszik, de olyan hosszú még a nap, s van itt elég fura népség, nem foglalkozom vele. Egyszer csak jön egy kis ösvény lefelé, s egy kék-fehér ruhás csávó olyan sebességgel bukdácsol lefelé, hogy többen kiabálnak a háta mögött. Látszik, hogy annyira retteg, remeg a kezében a kormány, én egyik kezemmel elkezdem befonni a hajam, másikkal szemöldököm. Dani a mázlista egy kicsit szélesebb helyen elmegy mellette, amitől aztán vérszemet kapok, s addig üldözöm szerencsétlent, amíg egyszerűen nem tud mit tenni, engem is elenged inkább. Jön az enduro szakasz, a 4 nap alatt először élvezem is, innen pedig mászás fel a Weissensee Panoramaweg-re. Ez nem esik jól, pedig látom, hogy még utána is mászunk eleget, meg fent sem kirándulás lesz és tavacska nézegetés, hanem jó kis hullámvasutazás. Viszont a tavat szinte végig látjuk alant, és tényleg elképesztően gyönyörű színe van a halványzöldtől az egészen méregzöldig váltakozik. Közben elkezd szemeregni az eső, oké, ez még semmi, úgyis mászunk, aztán meg egyszer fent, egyszer lent, de akkor már elég rendesen esik. Felhúzom a karszárat, mellényt nyakig, 2. frissítő, de innen meg mászunk, Dani szerint még ne most vegyük fel az esőkabátot. Hát jó, felfelé nem annyira gáz az érzés úgysem, de a lábaim már olyan furán mozognak, vagy nem mozognak, a kezem is fázik. Na jó, most meg csak kicsit megyünk lefelé, majd az utolsó csúcs után vegyünk fel meleg cuccot. Mire oda felérünk, már hiába eszek, iszok, semmi hatás, nincs kedvünk megállni egy pillanatra sem. Egyre több ember előz meg, néha olyan érzésem van, nem is haladunk, hihetetlen, de mindkettő egyébként 20 perccel mögöttem lévő néni is szinte elszáguld, de nincs semmi lelkierőm akár csak egy métert is menni mögöttük, nem úgy, mint máskor. Eljött a tisztán túlélés ideje, de látom Dani is nagyon küzd, mondom, hogy álljunk meg öltözni, most már mindjárt itt a teteje. Mire felérünk, szerintem beszélni sem tudunk, csak megyünk mint két világtalan lefelé, én semmit nem érzek a kezeimből, azt sem, hogy a féket és a kormányt fogom-e, ez a szokásos sípályás lefelén igen fura és félelmetes érzés. Egyszerűen nem is emlékszem, hogyan érek be a célba, kapok egy célbaérős érmet, Dani ölelget, én meg sírok.
Odajön egy tévés csávó, hogy mosolyogjak a kamerába, hát azt a fejet nem fogja egy darabig elfelejteni, amit erre vágok, de annyira kész vagyok, hogy még mosolyogni is elkezdek, mire instruál, hogy jobban és a kamerába nézzek, erre megint bőgök, aztán megint nevetek. Itt a vég… nem, nem még nincs itt. Odabotorkálok az autóhoz, ami mellett látom a táskáinkat, hozza a csávó, kérdezem, ezzel most mit csináljak, azt mondja, menjek a zuhanyzóba, ami izé… hát ott feljebb van 500 méterre. Na, akkor kitör belőlem a négynapi fáradtság, vacogva, sárosan, egyik kezemben a bringával, másikban a 20 kilós táskával zokogva bandukolok az úton. És utána adok egy fekete pontot a rendezőknek, a zuhanyzóban ugyanis nincs meleg víz. Sebaj lefröcskölöm magam hideg vízzel, csak úgy a látvány kedvéért, magamra öltöm a létező összes meleg ruhámat, sapka a fejbe, s irány a főtér, ahol legalább császármorzsát és sört osztanak, na meg egy finisher mezt. Még csak 2 óra, s mi úgy szerveztük, hogy egy emberünk megy vissza az autóért, majd innen indulunk utána haza. A visszaszállítós busz csak 6-kor indul, addigra azért kivirul a fejünk, megnézzük a tavat, bevásárolunk a boltban, kapok fagyit, kávét, csokit, és ismét a régi vagyok, csak egy kicsit fáradtabb kiadásban. Mire Bojko visszaér az autóval már majdnem 9 óra, addigra a rendezőkkel még befalunk pár pizzát és legurítunk pár sört is, s irány haza. Hajnal 5-re érünk haza, ez elég nyomasztó vasárnapot eredményez, de ma már kezd visszatérni az életkedvem is.
Hm, azt mondtam, soha többet nem megyek ide… majd még meglátjuk.
Honlap, eredmények, képek, videók:
http://bike-fourpeaks.de/en/news/
