Kerékpártúrázni csapatosan élvezet, egymást segíteni, noszogatni, a közösség biztonságot nyújtó langyos fészkében feloldódni, osztozni jóban-rosszban. De mi van, ha épp senki nem ér rá, az Adrián nyaral, fesztiválon bulizik, a maradék meg lusta? – Lányok egyedül ne vagánykodjanak! Meg mi lesz, ha eladnak prostituáltnak? És ha eltévedsz, elfogy a pénzed, és sorozatbordatöréssel kúszol majd a susnyásban, ahol vaddisznónak néznek a hobbyvadászok? – Ilyen, és ehhez hasonló lelkesítő gondolatokkal biztatott környezetem, hogy éljek az álmaimnak. Vajon érdemes egyedül külföldi kerékpártúrába vágni a fejszénket? Miért ne!
Bár mindig is bringával jártam mindenhova Pesten, később a Dunakanyarban, de egy naposnál hosszabb cangás vándorlásra nem sikerült a környezetemből senkit rávenni. (Kivéve egyszer egy brazil srácot, akivel majdnem letekertünk a Plitvicei tavakig, de annyira ramaty állapotban volt a gépe, meg a fizikuma, hogy egy kínszenvedés volt neki minden méter. Kábé egész nap nem láttam, olyan 50 km-es lemaradással küszködött naphosszat, és mire Barcsra értünk, annyira kikészült, hogy busszal akart továbbmenni, a bicajt meg elajándékozni. Végül fogtam magam és eltekertem a Rockmaratonra, ő pedig azóta iskolabusz-vezetőként éli boldog, sao pauloi életét. Tanulság: Ne induljunk több napos bringatúrára hátizsákkal, megéri egy biciklis táskát beszerezni, és edzeni egy picit előtte.) Ja meg egyszer hatan körbetekertük a Balatont a haverokkal. Szóval a kalandvágy továbbra is ott szunnyadt bennem, de hát ha nincs egy tökös cimbora sem a gáton, aki szép kis hazánk határain túlra is kimerészkedne, egyedül kő menni.
Felkészülés
Életem első, többnapos solo bringatúrájának célpontjául egy erdélyi falut, pontosabban egy attól nem messze található művész rezidenciát tűztem ki, a Havasrekettye fölött a hegyen elterülő Organic Art Ranchot. Vagyis ennyire magabiztos nem voltam, gondoltam, ha egyben odaérek, az maga lesz a csoda, szóval nem szóltam szinte senkinek, hogy ha esetleg megszégyenülve haza kell kullogjak, akkor elsumákolhassam az egészet. Szárnypróbálgatás, titokban. A kiindulópont Karcag, egy nagyon jó barátomat és családját útba tudtam így ejteni, akik az indulás előtti este szorgosan öntötték belém a bátorságot és a házikosztot. Romániába megyek egyedül bicajjal, sátorral, juj.
Mivel napi szinten 30-40 km-tt tekertem úgy általában, különösebb fizikai felkészülést nem terveztem, nem úgy a pszichés ráhangolódás, egy jó kis öröklött és hozzászerzett pánikbetegséggel a tarsolyomban (most ne pislogjatok, ki nem szorong a nyugati világban manapság?) vadul takarítgattam az elmémből előtörő irracionális félelmeket, amiket valljuk be, főleg a média kreált bennem. Nyugaton már sokfelé utaztam, de kelet irányába még sosem merészkedtem, így kizárólag a töriórákon tanultak, pár népmese medvékről és farkasokról, illetve a román-magyar focimeccs közvetítések fantasztikus hangulata nyújtotta a túrához a kulturális hátteret.
Kelet- Magyarország, búzatáblák, akácosok, szevasztok! – naplórészletek
“Kőbánya-Kispest vasútállomás. A karcagi vonatot várom. Nem, nem a tarcalit, az most ment el 4 perce, a pénztárosnő kissé süket, én meg lerohantam az egyes vágányhoz, hiába. Szóval a karcagit. A váróterem ugyanolyan, mint húsz éve. A még a Kádár-rendszerben pirosra festett vascsövekről a földig lógnak a redvás vezetékek. Édesanyám kölcsönkapott közalkalmazotti félárújával ezen a vonalon nem vagyok valami hiteles, személyit kérnek hozzá. Hosszan nézi a kaller a papíron és a kártyán szereplő két teljesen különböző nevet. Én csendben várom az ítéletet. Legközelebb, ha megházasodik a hölgy, írassa át a nevét a papíron is! Szóhoz se jutok, csak konstatálom, hogy végül is ha egyszer férjhez megyek, miért ne változtatnám meg az utónevemet is, hát hogyne. Másfél órája nem változott a táj.
1. nap: Karcag- Püspökladány- Biharszentjános – 81 km
Lassan oldódik a kezdeti pánik, ahogy besettenkedik tudatomba az észlelés: a pesti elidegenedésnek errefelé nyoma sincs. Parkosított Tiszántúl. Berettyóújfalutól bicikliút is van. Rekkenő hőség, ebéd után elszundítok egy padon. Kétszáz a gömb fagyi, töpörtyű és pörc érkezett. Tényleg bunkó pesti vagyok, szégyellem is magam: Kelet-Magyarország csuda vidám, színes egy világ errefelé! Alföld, könnyű tekerni, vidáman dalolva suhanok a napsütésben, késő délutánra elérem az utolsó magyarországi települést. Ahogy átértem a határon, egy másik országba és egy másik évtizedbe, fáradtan kutatok sátorhely után. Tehéncsorda csörtet az úton, megkérdezem a pásztort, tud-e egy biztonságos, nyugis helyet. A falu játszóterét javasolja, de előbb beinvitál a portájára, biztos szeretnék kezet mosni és budira menni, és a jószágot is mindenképpen meg kell néznem! A középkorú József és idős anyukája büszkén mutatja be nekem a harmadik családtagot, a vaskos igáslovat. Egy lavór meleg vízzel és frissen fejt tehéntejjel kínálnak, szívem olvadozik. “A Ceausescu időkben mi is átjártunk biciklivel, de ma már itt is minden van!” -mondja a néni, fia pedig biztat, ha bármire szükségem van, csak keressem a Diszkós Józsit. A játszótéren két hétéves kislány segít felállítani a sátrat. “Észrevetted, hogy átjöttél Romániába?”
Biharszentjános – Nagyvárad – Körösrév /Vadu Crisului 69 km
Hajnal fél hatkor zörgeti a sátorvasat Diszkós Józsi, egy befőttesüvegben forró kávét hozott, egy flakonban másfél liter tejet. Jó reggelt, bocsánat, hogy ilyen korán, de tudja a jószágot ki kell hajtani, nincs mese. Jó utat, igyon sok tejet, az erőt ad! – búcsúzik, és én meghatottan pakolom össze a túlélő-szettet. Nem is kávézom. De ma reggel jól esik az a korty. Összeöntöm a két üveg tartalmát, egész napra elég latte. Gyorsan betekerek Nagyváradra, várost nézek, indulok tovább az E60-ason, fülem mellett egy centire húznak el a kamionok. Szerencsére hamarosan felbukkan egy alternatív útvonal, nem kell az egyes főúton szerencsétlenkednem. Egymást érik a román falvak, kicsit béna a román nyelvtudásom, gyakorlatilag három mondatban ki is merül, viszont a boltokban a kínálat gyerekkori emlékeket idéz bennem, tiszta kilencvenes évek. Délután lecsattogok a Sebes Körös partjára, be a dzsungelbe, lélegzetelállító, császkálok a smaragdzöld erdőben a sziklák és barlangszájak közt, felbukkan egy kemping is, 10 lei egy éjszaka, 700 Ft. Óriási! Miután otthon már előrevetítették nekem, hogy medvék fognak majd széttépni, kirabolni és ami a legrosszabb, a mákos pitémet jóízűen elfogyasztani, kicsit relaxálok. Amúgy erre nincsenek is medvék – mondja a szintén ott nyaraló kolozsvári apuka, így az este hátralévő részében maximálisan tudom neurózisomat a vérfarkasokra, vámpírokra és viperákra fókuszálni. Mellém szegődik egy fekete kutya, nem tágít a sátram mellől, fejét az ölembe fúrja. Éjjel a Sebes-Körös és a tücskök muzsikája ringat álomba.
3. nap, Körösrév- Havasrekettye, 68 km
Reggel indulok a faluba, a kutya fut utánam. Megreggelizünk, indulok tovább, még mindig jön. Nem lesz így jó, mindjárt újra az egyes főúton visz majd az út a kamionok közt, kell egy terv. Kitekerek a vonatállomásra, na te kutya, ha felszállsz velem a vonatra 3 megállóra, örökké egymáséi lehetünk, feltuszkolom a tonnás bringát a szerelvényre, hívom kis barátomat, ő vacillál vagy 10 méterről, a helyiek ordítva hadonásznak, zavarják a kutyát el, a vonat már elindult, ő fut vissza az úton ahol jöttünk, én zokogva kiabálok utána. “Ne sírj, gyorsan el fog téged felejteni”- mondja Manuela, a román regényírónő és megpaskolja a hátam. Igaza van. Nem épp kutyabarát a jelenlegi életmódom. De azért sírok tovább. A fenntartható életformák után kutató biciklis utazó élete nem csak játék és mese. Leszállok és tekerek tova. Fel és még feljebb.
4. nap, Organic Art Ranch
A meseszép tájban idilli faházak, veteményeskert, melegház, baromfiudvar, kiskecskék, egy tündéri magyar lány és egy tökös mexikói fotográfus birodalma. Vidáman gazolgatunk, mennyei lakomák, gintonic party, Zsuzsi mintha egy mesekönyvből lépett volna elő, úgy énekli a Piramis számokat angyali hangján gitárkísérettel, hogy könny szökik még a naposcsibék szemébe is. Egy hétig velük élek, dolgozom, tanulok, bejárom a környéket. Menyasszonyfátyol vízesés, falusi kisbolt előtt a padon csevegés a román lakosokkal, egy mukkot nem értek, akkor inkább leírják, de úgy sem értem, azért jól mulatunk. A falusi nők kendőben, a férfiak kalapban járnak, lovaskocsin, csak a városi turistákon van a szokásos unalmas ruha. Rogerrel elmegyünk tejért, pár dombbal odébb, a bácsi leültet minket a kunyhójában, tölt egy pálinkát, lehúzzuk, tölt még egyet, legyen mit inni amíg fej. Visszajön egy vödör meleg tejjel, tölt egy harmadik kupicával is, én már szédelgek, hú de meg kell itt ünnepelni azt a tehenet. Helyi népszokások. Ha sok tejet veszünk, mehetek a detoxba. Pirospozsgásan, nagy lendülettel visszük a tejet a puliszkának.
Utolsó nap
Rogerrel lemegyünk a faluba egy angol önkéntes lány elé, Zsuzsi Kolozsváron az egyetemen. A település legelegánsabb kocsmájában várjuk, hogy befusson a busz, két asztal van, egyiknél a férfiak, másiknál a nők ülnek. Mi a férfiasztalhoz ülünk. Senki nem beszél más nyelvet a románon kívül, Roger fordít. A kisgyerekek a tetoválásaimat dörzsölgetik, azt hiszik kosz. A férfiak úgy merednek rám egytől-egyig, mintha a szűzanya jelent volna meg. Mindezt másfél órán keresztül. A feszültséget oldandó, megkérdezem, miért ülnek külön asztalnál a nők és a férfiak. Hát, mert mindig így ülünk- válaszolja egyikük, és leteszi elém az asztalra a nyolcszáz ötvenedik korsó sört. Igaz, hogy már a harmadikat is alig bírom legyűrni, de minden egyes férfi vesz nekem egyet, ott sorakoznak előttem az asztalon. Mindig ez a szokás?- kérdezem Rogert, aki mosolyogva suttogja, megvan ennek a maga racionális oka. Itt vannak ezek a fiatal külföldiek a hegyen, hetente jönnek új fiatal külföldiek, és hát a faluban őróla mindenki tudja, hogy kamerával dolgozik, vajon mit csinálhatnak ezek ott azon az eldugott telken, kamerával? Na? Ez a pletyka járja. Zsuzsi reggel bemegy a városba, Roger délután már egy tetovált csajjal jön a kocsmába, viszik fel az új angol babát. Milyen mókás ez a hely!
Hazaút
Reggel 4:40-kor nyekereg az ébresztő, süvítek le a hegyről, el kell érjem a 8:30-as vonatot Bánffyhunyadról Nagyváradra, még ma Pesten kell lennem. Korán érkezem, csak 28km, van idő megtekinteni az égig érő cifra cigánypalotákat és a kisboltot. Egyedül vagyok az egész kerékpáros vagonban, majszolom a geil bolti édességeket. Felszáll egy népes cigány család, hosszú színes szoknyákban, kendőkben, a lányok hajába font színes szalagok csak úgy repkednek, lerúgják a műanyag papucsot, úgy kergetőznek mezítláb. Csak a szemüveges öregúr ül csendben a botjára támaszkodva. Megkínálom őket csokis keksztekerccsel. Egész úton így ülünk egymással szemben, kérdeznek valamit, én nem értem, kérdezek valamit, ők nem értik. Kuncogunk. Nagyváradon leszállok, áttekerek a határon, vonatra fel és irány haza.”
No hát eddig az easy rider naplórészlet.
Nőként egyedül bringatúrázni nem is volt olyan rémes, sőt, igazán szórakoztató, és sokkal inkább lehet a pillanatra és a helyiekre fókuszálni, mintha a barátokkal mókáztam volna. Nem oszlik a figyelem, csak te vagy és az út, a táj, a pillanat. A saját kalandregényed hőse. Természetesen nagyon körültekintően kell az utat megtervezni és ügyelni a biztonságra, a forgalmas főutakat elkerülni. Mindent összevetve annyit mondhatok, hölgyeim és uraim, bringatúrára fel!
