A 2013-as Tour de France különös jelentőséggel bír, hiszen a világ legnehezebb kerékpárversenyének tartott francia „nagy kör”, azaz Grand Boucle idén 100. alkalommal kerül megrendezésre. A verseny főszervezője, Christian Prudhomme számos újdonsággal készült a jubileumi kiadásra: ilyen például a korzikai látogatás, a l’Alpe d’Huez kétszeri megmászása, illetve zárszónak az éjszakai, villanyfényes körözés a Champs Elyseén. A régmúltra visszanyúló történelme és hagyományai mellett a Tournak különös atmoszférája van: a jelen írásban összegyűjtöttük, miként jellemzik az ismert profi versenyzők a „Tour-érzést”.
Akik tudják, hogy milyen érzés sárga mezben hajtani a Tour 200-fős mezőnyében
Cedric Vasseur
„Amikor felöltöd a sárga mezt, szavamra mondom, soha nem akarod többé levenni! A francia nemzeti ünnepen sikerült megszereznem az összetett vezetést, kevesebb, mint 15 másodperces előnnyel, de fogadalmat tettem magamnak, hogy amíg erőmből telik, a trikót át nem adom senkinek. De amikor a Tour Andorrába érkezett, az Arcalis hegyi befutón a remény hamar elszállt. A hegy alsó szakaszán fogcsikorgatva tartottam a tempót a legjobb hegyi menőkkel, folyamatosan, a nyeregből kiállva, újból és újból felzárkóztam a sor végére, de egyszer eljött a pillanat, amikor már nem értem fel: lábaim irgalmatlanul tiltakoztak, hiába próbáltam elnyomni a fájdalmat, nem engedelmeskedtek. „Au revoir-t” kellett intenem szurkolóimnak, csalódottan vettem tudomásul, hogy ez a feladat már messze túlmutat képességeimen. Fizikailag és lélekben „meghaltam” az Arcalison, tetemes időhátrányba kerülve az utolsó néhány kilométereken. De egyben meg is könnyebbültem, mert már nem volt ott vállamon a sárga trikó megtartásának terhe, nem nyomta hátam annak képzeletbeli súlya. Ez nem tréfa: amikor Te vagy az utolsó, aki az interjúk után a szállodába érsz, utolsónak ülsz le a vacsorához, az utolsó vagy a masszőr asztalán, az valóban fizikailag és lelkileg megterhelő, több energiát szív le, mint a mindennapos rutin követése.”
Cedric Vasseur francia kerekes, aki az 1997-es kiadáson az 5.-től a 10. szakaszig viselte a sárga mezt.
Frankie Andreu
…milyen érzés áthajtani a 25 km-es kapu alatt
„Minden szakasz során ez az a pont, ahonnan a verseny halálosan komolyra fordul – főképp, ha valaki a győzelemre hajt. A tempó érezhetően megugrik, a sprinterek megkezdik a helyezkedést, csapataik versengnek, hogy a lehető legjobb helyzetben tartsák esélyeseiket. Bármit megtesznek a pozícióért, illetve azért, hogy a mezőny az ő taktikájuk szerint hajtsa végig az utolsó 25 km-t. Ez a fergeteges lökdösődés általában fél óráig tart, de legalább annyi energiát emészt fel, mint egyórányi tekerés a szakasz bármely ezt megelőző részében. Ha pedig hegyi befutó van a szakasz végén, a csapatok nem a sprinterüknek, hanem mászóspecialistájuknak, az összetett versenyben érdekelt csapatvezetőjüknek dolgoznak, őket hozzák helyzetbe. Ilyenkor az utolsó 25 akár egy óra is lehet, a tempódiktálók a cél előtt néhány kilométerig hajtanak úgy, mintha ott lenne a célszalag, majd teljesen kimerülve, szabályosan csigatempóban pedáloznak fel a hegy tetejére. Az 25 km-es kapun való áthaladás számomra mindig azt jelentette, hogy még képes vagyok segíteni a csapatot, hasznos vagyok, és a következő nap is számítanak rám.”
Frankie Andreu amerikai versenyző, Lance Armstrong fő segítője az US Postal Service Team csapatban
Jens Voigt
…milyen érzés egy hosszú szökésben rész venni
„A hosszú szökések még délelőtt, a rajt után kialakulnak. A startvonalon el kell dönteni, hogy a versenyző képesnek érzi-e magát aznap egy ilyen hatalmas erőpróbára, így a többi, bolyban hajtó versenyzőhöz képest jóval nagyobb terhelést elviselni. Amikor elkezdődnek az első akciók, meg kell találni azt, amelyik várhatóan sikeres lesz. Ehhez ismerni kell a versenyzőket, illetve az összetettben elfoglalt pozíciójukat: azaz a mezőny várhatóan elengedi a szökésüket vagy sem. Ha a helyzet kedvező, dönteni kell, és menni, ahogy a csövön kifér. Ilyenkor a boly még nem diktál túl nagy tempót, mindenki ekkor melegít be, sem az esélyesek, sem segítőik nem akarnak a szakasz elején túl sok energiát elpazarolni, amit később pótolni kell. Ha összeállt a szökevénycsoport, akkor szövetségre kell lépni: elengedhetetlen a folyamatos kommunikáció, mindent meg kell osztani a vetélytársakkal, lévén csak így sikerülhet a mezőny előtti célba érkezés. Ha a másik éhes, adsz neki egy energiaszeletet, ha szomjas, övé a másik kulacsod, ha fázik, és a te csapatautód van közelebb, hozol neki egy széldzsekit. Ez így megy, másképpen esélytelenek lennénk. A testesebb versenyzők felajánlják szélárnyékukat, a kisebb termetűek az emelkedőkön diktálják a tempót. Kb. 25 km-rel a cél előtt kezd felbomlani a szövetség: ilyenkor mindig valaki önhatalmúlag megtöri azt, majd a többiek követik példáját, és visszatámadnak. Teljes erőbedobásra lenne szükség ezen a ponton, de ez nehéz, mivel a kis számú kerekesnek több energiájába került a bolynál fokozottabb tempó tartása. A végjátékban – ha sikerül a mezőny támadását kivédeni – végletekig elcsigázott versenyzők küzdenek egymással, gyakran felborítva a papírformát, és valamelyik talál még magában egy kis erőtartalékot a szakaszgyőzelemhez.”
Jens Voigt, a Radio Shack 42 éves veterán német kerekese, szökésspecialista
Bernhard Eisel
…milyen érzés a „grupetto-főnöknek” lenni
„Meglepően körültekintő, sok odafigyelést igényel a grupetto irányítása, a hegyeken leszakadt versenyzők csoportjának vezetése. Igen, kell egy főnök, mivel az időlimit túllépésének veszélye minden körversenyen ott lebeg a sprinterek és aznap kevésbé erős versenyzők feje felett. Ismerni kell a versenyzőtársakat, tudni, kinek mi a gyengéje, ki miben tudja segíteni a leszakadt boly munkáját. Továbbá a vezetőnek tökéletesen ismernie kell az adott szakasz útvonalát, az emelkedők helyét és hosszát. Csekély a játéktér, mivel hegyi szakaszokon az időkorlát általában a szakaszgyőztes ideje plusz 11%, amelyből ugyebár a képlet első eleme nem ismert. Kell egy kis rátartást hagyni arra az esetre, ha az összetettben érdekelt vetélytársak elöl ádáz küzdelmet folytatnak, ami a tempó gyorsulásához vezet. Az emelkedőkön – amelyet vagy még a Tour előtt be kell járni, vagy a szakasz előtt videón megtekinteni – mindenki számára teljesíthető tempót kell diktálni, a lejtmenetekben pedig a legjobb ereszkedőknek kell átadni a vezetést, akik keréknyomán, az ideális íveken, a többiek is le tudnak menni hasonló tempóban. Meglepő módon ilyenkor a grupetto gyakran hoz a nagymenőkön: a testesebb, nehezebb fiúk, a sprinterek, akik fenomenális kerékpár-irányítási technikával rendelkeznek, a tapasztalt öreg rókák, hihetetlen tempót képesek diktálni a lejtmenetben. A két hegymenet közti sík szakaszon pedig az időfutam-specialistáké a fő szerep, húzzák a grupettót, ugyancsak fontos perceket visszanyerve az emelkedőkön elszenvedett veszteségekből. Ha minden jól megy, akkor a csapatmunka és a jó irányítás meghozza gyümölcsét: nem sokkal az időkorlát előtt beérkezünk, versenyben tartva sprintereinket, akik egy következő szakaszon fergeteges hajrában ismét összemérhetik gyorsaságukat.”
Bernard Eisel, osztrák sprinter, Mark Cavendish egykori segítője, a Sky kerekese
Rolf Aldag
…milyen érzés a csapatfőnök első tisztjének lenni
„Az első számú segítő fő szerepe, hogy a csapat esélyesét a lehető legjobb pozícióban tartsa, lehetővé tegye, hogy annak ne kelljen semmilyen felesleges erőfeszítést tennie. A Telekomnál két olyan versenyzőnk volt, akiért a csapat dolgozott: Jan Ullrich az összetett elsőségre pályázott, míg Erik Zabel a sík szakaszon próbált szakaszt nyerni, összetettben pedig pontverseny zöld mezét megszerezni. Rajtuk kívül minden csapatban kell valaki, aki a többi segítő munkáját összehangolja, folyamatosan azt lesve, hogy Jan vagy Erik a bolyban éppen hol helyezkedik, van-e elég inni vagy ennivalója, fázik-e vagy éppen melege van. Az első tisztnek olyan jó formában, kell lenni, hogy saját esélyeit feláldozva a győzelemre esélyes csapatfőnök sikerét képes legyen elősegíteni. Nekem nem volt különösebben nehéz feladatom Jannal és Erikkel, mivel ők mindig okosan helyezkedtek, nem kellett őket ebben irányítani. Ellenpéldaként ott van ifjú versenyzői pályafutásom egyik nagy sztárja, Gianni Bugno, aki borzalmasan erős volt, de képtelen volt a megfelelő helyen lenni a megfelelő időben, így csapata folyamatosan azon dolgozott, hogy a szökevényekre felvigye, vagy éppen ellentámadással hiúsítsa meg az „elmenéseket”. Apró dolgokon múlnak az ilyenek: a bolynak jó oldalán kell lenni, mindig benne az első 30-ban, nem szabad a vetélytársak csapattársai mögé beállni, és így tovább.”
Rolf Aldag, a Telekom 10 Tour-t teljesítő, hórihorgas német versenyzője
- Forrás: Bicycling South Africa
- Szerk.: Németh Balázs
Tour de France híreink idén külön rovatban jelennek meg, amely a főoldalról a menüsorból és a jobb oldali képváltóból is elérhető!
.
