A sport megszűnt sportnak lenni, legalábbis ami a profi szintet illeti. Itt már nem (csak) a versenyzésről szól minden, hanem a hírértékről, az országimázsról, de leginkább rólunk, szurkolókról. Rajtunk keresztül pedig a pénzről, hiszen ez az, amit mi, egyszerű emberek ellenszolgáltatásként nyújtani tudunk a show-ért cserébe. Ha mi élvezzük, ha nekünk kényelmes, akkor fizetni is hajlandóak vagyunk érte, és most nem feltétlenül a belépőjegyekre gondolunk, hiszen egy országúti verseny tekintetében ilyenről szó sincs. Pontosan tudják ezt a versenyszervezők is, nem véletlen, hogy megannyi sportágban divattá vált egy-egy eseményt az anyaországon kívül megrendezni. Nincs ez máshogy a kerékpársportban sem, lássuk, hogy mely listára kerül fel Budapest a héten megrendezésre kerülő Grande Partenzának köszönhetően!
A fentebb lefutott gondolatmenet elég korán nyilvánvalóvá vált a verseny lebonyolításáért felelős irodák számára is. Még alig léptünk át a század felén, amikor 1954-ben a legnívósabb kerékpáros-körverseny, a Tour de France résztvevői Amszterdam városából vágtak neki a több ezer kilométeres távnak. Mondanunk sem kell, hogy a “nagytestvér” mintáját hamarosan követték a taljánok is, igaz, csak óvatosan: 1965-ben az Olaszországba ágyazott törpeállamból, San Marinóból startolt a Giro, így a harmincezres lélekszámú kis ország vált Grande Partenza első külföldi állomáshelyévé. (Ezt akár tekinthetnénk belföldnek is, lévén, hogy San Marino egyetlen szomszédja Olaszország, de mivel hivatalosan különálló államról van szó, így a statisztikákban is külföldként szerepel.)
Michele Dancelli rózsaszínben a perugiai befutót követően – a 23 éves kerekes nyerte az első szakaszt, amelyet Olaszországon kívülről indítottak. Fotó: bikeraceinfo.com
San Marinóval nem vágták túl nagy fába a fejszéjüket a rendezők, de a körverseny sikere csak felbátorította őket, így a rákövetkező évben is egy törpeállamra esett a választásuk – most azonban kicsit messzebb mentek. Az 1966-os Giro első állomáshelye a Franciaországba ékelődő hercegség fővárosa, Monte Carlo volt. Az egymás utáni két külföldi rajt egy időre visszavetette a verseny országhatáron túli népszerűsítését, és egészen 1973-ig kellett várni, hogy a résztvevők újra más ország útjain koptassák gumijaikat – sorozatban kétszer. Először Belgium mellett tették le voksukat a La Gazetta emberei, nem véletlenül: ez egyfajta tisztelgés volt a történelem egyik legnagyobb kerékpárosa, Eddy Merckx, becenevén a “Kannibál” előtt, aki korábban már három ízben is megnyerte a Corsa Rosát, legutóbb épp a verviers-i startot megelőző esztendőben. Merckx nem hagyta cserben nemzetét, és a felvezető prológon – amelyen két versenyzőből álló csapatok versenyeztek a rózsaszín és a ciklámen trikóért – Roger Swerts-szel karöltve győzött, és mivel övé volt a gyorsabb idő, a másnapi, szintén Verviers-ből rajtoló első szakaszon ő ölthette magára a rózsaszín trikót. Amit aztán le sem vett (!) a trieszti fináléig, és sorozatban másodszor hódította el a Trofeo Senza Finét. (Érdekességképp: a verseny Belgiumból Nyugat-Németországon, Luxemburgon, Franciaországon és Svájcon keresztül jutott el Észak-Olaszországba, ezzel öt európai országot is érintett.)
Merckx és Swerts a verviers-i duó-időfutamon. Fotó: flickr.com
1974-ben következett a másik, Olaszországban – pontosabban Rómában – fekvő miniállam, a Vatikán. Az igencsak vallásos nemzet hírében álló olaszok imái nem hallgattattak meg – jóllehet, még a pápa is közben járt, hogy újra hazai kerékpárost ünnepelhessen az ország -, és a belga óriás zsinórban harmadszor vitte haza a maglia rosát. Merckx ezzel csatlakozott a Fausto Coppi-Alfredo Binda duóhoz: a mai napig ők hárman azok, akik öt alkalommal is megnyerték a körversenyt.
Eddy Merckx fog kezet VI. Pál pápával a vatikánvárosi rajt előtt. Fotó: Getty Images
A pápai áldás után ismét hosszú időre búcsút intett a körverseny külföldnek, és kizárólag a félszigeten belül maradt. Majd következett 1996, és egy görög álom összeomlása. Történt ugyanis, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem Athénnak, hanem Atlantának ítélte a nyári olimpia rendezési jogát, amely a centenáriumra (az első újkori, 1896-os athéni játékokra) való tekintettel igencsak fontos lett volna a görögöknek. Ezt hivatott kárpótolni az olasz körverseny Görögországba exportálása ’96 májusában. A Balkán-félszigeten három etapot teljesített a mezőny, ezzel Görögország vált az első idegen országgá, ahol kettőnél több napot töltöttek a versenyzők. Két év múlva következett a verseny történetének legnagyobb dobása: az örök rivális franciákhoz került a Grande Partenza. Nagy szó volt, hogy a Giro a háromhetesek őshazájába látogat, még akkor is, ha az Olaszországhoz közel fekvő tengerparti városból, Nizzából startolt a mezőny. A versenyt az olaszok legendája, Marco Pantani nyerte, aki meg sem állt a rózsaszín trikónál, és néhány hét múlva a sárgát is véglegesen magára ölthette – Párizsban. Pantani vált a hatodik kerékpárossá (Coppi után a második olasszá), aki véghezvitte a Giro-Tour győzelmet egy szezonon belül. Ez azóta sem sikerült senkinek, és vélhetően idén sem fog, mivel a Tour legnagyobb esélyese, Tadej Pogačar nem lesz ott május 6-án a budapesti Nagy Rajton.
Pantani olyat tett ’98-ban, ami nagyon keveseknek sikerült – duplázott a háromheteseken! Fotó: bikeraceinfo.com
2000 előtt hat alkalommal került sor a verseny megrendezésére Olaszország határain kívül. Budapest a 14. lesz a sorban, amint május 6-án elstartol a mezőny a Hősök teréről. Sorozatunk második részében az ezredforduló utáni évekre teszünk kitekintést. Addig is jó hangolódást kívánunk minden olvasónknak!
