Ajtók nyílnak, csapódnak, de sohasem látni senkit. Az ember lépte visszhangzik a folyosón, aztán amikor megáll, ismét síri csend, amelyet azonosíthatatlan távoli halk zajok törnek meg néha. Az egészben van valami megfoghatatlan, időtlen. Mintha az épület élne, mozogna lélegezne. Tíz éve hosszabb-rövidebb időközönként kijárok ide, talán azért, hogy erre a megmagyarázhatatlan jelenségre választ kapjak. Megint itt állok a folyosón, a letűnt korok dicsőségéről mesélő tablók fotóit nézegetem. Mélázásomból léptek zaja riaszt fel, ez az első alkalom, hogy a zajjal ténylegesen érkezik is valaki. Nyugdíjas házaspár ballag a lépcsőház irányába, talán valamelyik szolgálati lakás felé. Köszöntjük egymást, majd ismét elmerülök az egyik fotó tanulmányozásában. Gondolataimba az idős néni mondatai hasítanak bele: „Akkor még volt sport. Az már elmúlt, sajnos…”
Hírtelen nem jutok szóhoz, és mire bármiféle reakció megfogalmazódhatna bennem már el is tűnik a lépcsőfordulóban. Tömör nyers, megtámadhatatlan mondatok. Egyszerre van benne a dicső múlt és a szomorú jelen. A pálya felé fordulok, hírtelen elsötétedik minden, kigyúlnak a reflektorok és kisodor a tömeg a lelátóra. Teltház a stadionban, az emberek között perecárus próbál utat törni magának, a célegyenesben négy versenyző készülődik a rajthoz. Egyikükön szivárványszínű trikó. A motorvezetéses világbajnok Möller, aki még nem tudja, hogy ma este veszíteni fog. Senki sem tudja, Szekeres Béla sem. Felbőgnek a motorok, tombol a tízezres embertömeg…
…nappali fény támad, megváltoznak körülöttem az arcok, a lelátó romos, a tribünépület megrogyott. Ismét vezetőmotorok moraja hallatszik, rázendít a hangosbemondó. „A Garai-téri piac hentese öt kiló kolbászt ajánlott fel fődíjként a negyven kilométeres motorvezetéses főverseny győztesének.” Beugrik, hogy ez éppen az a piac, amelynek a helyén most épül valami lakókomplexum. Na de milyen hentesről beszélnek ezek???
…elvakít az egyik ikerlámpa, egyszerre csak lehűl a levegő. Négytagú üldöző csapat robog el előttem nemzeti trikolorban a tükörsima cementburkolaton. Nem egyszerű ilyen tömegben lehajolni egy elejtett újságért, de nagy nehezen sikerül. Valami világbajnokságról írnak benne. A hangzavar lassan elviselhetetlenné válik, majd elcsendesül a lelátó és a Himnuszt játsszák…
Ismét síri csend, sehol senki. A tribünön állok, fejemben régi arcok, nevek, történetek kavarognak. Egyvalami köti össze őket, ez a valami az, ami soha nem engedi, hogy ténylegesen a feledés homálya boruljon rájuk. Ez a valami nem más, mint maga hely, ahol az események megtörténtek, ahol ha kinyitjuk a fülünket talán egészen halkan még mindig hallhatjuk letűnt korok nézőseregeinek tapsviharát. A hely, amelyet sokan csak úgy neveztek, és neveznek ma is „A kerékpárosok fellegvára, a jó öreg Millenáris…” A hely, amely egyben a magyar sport bölcsője is, ha lerombolják, vele együtt lesz semmivé száztíz év öröme, bánata és dicsősége. Ez a hely csak arra vár, hogy újra felébresszék csipkerózsika álmából, hiszen lélegzik, mozog, lelke van, nem lehet megölni…
Megjelent a Bikemag 2006. júniusi számában. A pálya helyzete megnyugtatóan azóta sem rendeződött, a bontócsákány árnyéka viszont pillanatnyilag más célpontokat keres rávetülés céljából. A Millenáris Sporttelep idén újabb funkcióval bővült, jelenleg ideiglenes jégpálya épül a pálya közepén, mely várhatóan szeptember közepe és március vége között fog üzemelni.
Szöveg: HBalage
Fotó: HBalage
