Van egy lány, aki nem riad meg semmilyen távtól, sem egy 200 km-es alpesi maratontól, sem pedig egy 12 vagy éppen 24 órás egyéni teljesítésétől. Amit elhatároz, azt végigcsinálja. Ha valami megakadályozná ebben, akkor legközelebb megint nekifut, és akkor már biztosan sikerül is neki…
Több hazai maraton elsőség, 12 órás és 24 órás egyéni dobogós helyek, a salzkammerguti 200-as táv ezüstje, hogy csak néhány fontosabbat villantsak fel eddigi teljesítményei közül. Egy igazi hosszútávú specialista: ő lenne Nagy Hédi…
– Kezdjünk mindjárt egy olyan kérdéssel, amit szinte mindig feltesznek egy ilyen interjúban: Mikor kezdtél bringázni, és mi volt az a momentum, aminek a hatására úgy döntöttél, hogy versenyezni is fogsz?
– Kettőezer-háromban kezdtem, de mondhatni, rögtön belecseppentem a sűrűjébe. Az állóképességi alapokkal nem volt gond, de technikailag sokat kellett/kell tanulni. A versenyzés gondolata rögtön elkezdett foglalkoztatni, mert célt kellett adni az edzéseknek. Amikor már nem volt annyi spinning óra az edzőteremben, ami elég lett volna, vettem egy jó nehéz montit, és irány a HHH meg a Pilis, az akkor még kb. 10 fő alatti létszámú Bringabanda „kezdeményezéssel”. Jókat szórakoztak rajtam, mert eleinte estem-keltem, de lelkes voltam. A Bükk Maratont szemeltem ki elsőnek, mivel Egerben születtem, és imádom a környéket. Néhány bordám bánta ezt a korai akciót, ennek ellenére elhatároztam, hogy életem végéig montizni akarok!
– Milyen érzés volt a Salzkammergut Trophy 200 kilométeres távjának dobogóján állni azok után, hogy előző évben rajtad kívül álló okok miatt nem tudtad befejezni a versenyt? Éreztél valamiféle elégtételt?
– Igazából nem a dobogón volt jó, hanem egy hosszú küzdelem után célba érni. A mai napig kiráz a hideg attól az eufórikus érzéstől, amit az utolsó kilométereken átéltem. A könnyeim potyogtak, és hangosan nevettem egyszerre. Annyira összetett egy ilyen verseny, annyi tényező befolyásolja egy ekkora távon a végkimenetelt, hogy bármennyire is felkészült az ember, nem lehet tudni, hogy hajnal 5-től estig mivel kell megküzdeni, ugyanakkor a limiteket elég szigorúan határozzák meg. Fontos a jó erőbeosztás, a helyes frissítés, viszont pl. amikor a rövidebb távok csúcsforgalmával azonos szakaszra értünk, hirtelen veszélyben éreztem az egészet. Egyrészt nem tudtam frissítőt felvenni több alkalommal, másrészt forgalmi dugó volt olyan részeken, ahol nekem nagyon mennem kellett volna. Szerencsére a leghosszabb mászáshoz összeszedtem magam. Itt viszont drámai volt látni, hogy a hőség és az emelkedő kombinációja hogy szedi az áldozatait. Nem éreztem elégtételt az előző évi miatt, hisz ha a technika adja meg magát, akkor azt kénytelen az ember elfogadni. Akkor még bennem maradt a kérdőjel, hogy vajon elég vagyok-e én ehhez. Egy évre rá jó volt bebizonyítani magamnak, hogy igen.
Nagy Hédivel magazinunk nemsokára megjelenő 2008. májusi számában Gajdov Géza beszélget.
