Újabb érdekes programot sikerült szervezni a Lampre-Merida csapatával, ami egy vadonatúj kerékpár bemutatásához kapcsolódott: Teszteljük az új Merida Scultura Disc-et a vasárnapi Párizs-Roubaix kockaköves szektoraiban!
Indulás előtt egyeztetés a kerékpár főkonstruktőrével
Azonban téved aki azt hiszi, hogy a mai írás főleg a kerékpárról fog szólni, a bővebb bringateszttel jelentkezünk még! Persze megér egy misét a tárcsafékes csodafegyver, már csak azért is, mert kitérhetünk pár technikai érdekességre, melyek a kockaköves versenyekhez kapcsolódnak.
A Merida Scultura Disc bevetésével a Lampre-Merida történelmet ír, hiszen az első WorldTour csapat, melynek minden tagja tárcsafékes kerékpárral áll rajthoz egy versenyen. Ha rosszmájúak akarnánk lenni, mondhatnánk, hogy nem sokat kockáztatnak, hiszen örülnek, ha minél többen tisztességgel befejezik közülük a Roubaix-t, nem törnek top10-es babérokra, amit a csapatvezető Brent Copeland is megerősítette.
Bevetésre várnak a Lampre-Merida Scultura Disc kerékpárjai
Mint ahogy azt is, hogy a versenyzők körében mindig van egy kis idegenkedés az újtól, így a tárcsafékektől is, de szerencsére miután kipróbálták, pozitívak a visszajelzések. A pályabejárás közben beszélgetve sem hangzottak el negatívumok a tárcsafékkel kapcsolatban, de túl sok pozitív sem. Nevetve konstatáltuk, hogy ezeken a pavékon, meg verseny közben túl sokat nem kell használni a féket, tehát kb. tökmindegy mit szerelnek a kerékpárra.
A pavés szektorok teljesítése tehát nem feltétlenül a legideálisabb tárcsafék-tesztelés volt, ellenben életre szóló élmény. Akik ismernek, tudják, hogy finoman szólva sem keresem a kényelmetlenségeket, így amikor megtudtam milyen program vár rám, inkább arra gondoltam, hogy milyen jó lesz majd élőben meglátni mondjuk Cancellarát, Sagant, Boonent is a kockaköveken. Nem feltétlenül lelkesedtem, hogy majd én is szétrázhatom a tagjaimat.
Fontosak a részletek, a Prologo és az FSA logót is utólag, kézzel ragasztják fel, hátha látszik majd a fotókon…
Aztán más fordulatot vettek a dolgok, vétek lett volna nem megismerni a pavék világát. Kb. 70 kilométert mentünk a Lampre-Merida csapatával, az Arenberg erdőtől kezdve abszolváltunk tucatnyi kockaköves szektort (a 27-ből). Az Arenberg erdő sokkoló volt elsőre. Ne macskaköveket képzeljen el senki, mint néhány budapesti utcában… Különböző formájú, összevissza álló kövek, hullámos felület, aminek közepéről, tetejéről ha lecsúszol, nehéz visszakormányozni…
Az Arenberget tessék-lássék végignyomtam, bár a vége felé kezdtem érezni, hogy ha terhelem a pedált, mintha könnyebb lenne. Aztán megálltam kicsit beszélgetni, hogy van-e olyan ép elméjű versenyző, aki ezt „szereti”, s közben továbbment a Lampre-sor, meg még úgy mindenki. Na, ekkor fel kellett zárkózni. Véletlenül a következő szektort – ami egyébként messze nem volt olyan rázós, mint az Arenberg – kénytelen voltam izomból végignyomni, ekkor figyeltem fel a lényegre.
28-as szingók a pavékra 5-5,5 bar nyomással
A pavékon kemény áttételt erőltetve lendületesen kell haladni, úgy tekerve, hogy lehetőleg sehol se veszíts a fordulatból. A legtöbb pavéra igaz, hogy a közepén van egy sík felület, ahol a legbiztonságosabb, ettől oldalra dől, vagyis ha lejössz középről, nehéz visszakormányozni, könnyen megakad valamiben a kerék. Utóbbi jelenséget el sem merem képzelni nedves körülmények között, esőben sárban… A mai nap alapján azt biztosan kijelentem, sárban, teljesen nedvesen sose fogok nekimenni egy 4-5 csillagos kockaköves szektornak (a csillagok a nehézségi szintet jelölik).
Nekünk egy ilyen bringa jutott, peremes 28-as Contikkal
Nagy szerencse, hogy pár szektort követően elfogytak az újságíró kollégák és nem kellett félni, hogy fejre állít valaki, a profikban azért meg lehet bízni ilyen téren. Bár a tajvani versenyző kanyartechnikája azért hagyott kívánnivalót maga után. A kanyarokban egyébként jól látható, hogy mennyit számít, mennyire ismeri valaki ezeket a szektorokat. Nem véletlen, hogy a Roubaix-t nem szokták megnyerni első áldozók, inkább olyanok, akik kőről kőre ismerik a kritikus részeket.
Nagyon kell figyelni, és ez nem egyszerű, mert vagy pont a közepén mész valaki mögött közvetlenül (és megbízol benne), vagy a szélén a kockakövek melletti földsávon. Kanyaroknál innen kell meglátni az ideális ívet, általában keresni kell valami mandinerfélét a belső ívben, ahol végig lehet vezetni úgy a kereket, hogy nem akasztja meg extra nagy kő. Innen aztán ha nincs melletted senki, akár átsodródhatsz a túloldali földsávba. Közben néha csúszkálás, de lényeg, hogy nem kell fékezni, a kanyarban, a köveken már semmiképp.
Ma nagyjából egyes sorban haladtunk a Lampréval, de el bírom képzelni, mi lehet versenyen, és azt is, miért szaggatják már szét olyan hamar a sort a legjobbak csapatai, hogy szakadjon le, aki nem oda való. Szóval ha nem egyes sorban halad a mezőny, itt bármi megtörténhet, ha valaki megcsúszik melletted, előtted, sokkal nehezebb korrigálni, mint rendes aszfalton. Talán csak az igazán kivételes képességű versenyzők tudnak kivédeni hibákat, pláne nedves kockaköveken, ami még őrültebbé teszi ezt az egész cirkuszt.
Lampre-Merida edzés a pavékon
Az előzgetés, helyezkedés sem egyszerű… Nyilván egy alkalom után fenntartással kell kezelni, amit itt hablatyolok, de nekem nem ment egyszerűen az irányváltoztatás. Nagyjából úgy tudtam előzni, hogy ha éppen középen szakadozott le valaki, akkor lementem teljesen az oldalsó földsávba és úgy kerültem. Innen aztán figyelni kellett arra is, amikor visszahúztam a bringát, mert oldalt bizony nem ritkák a 10 centi magasan kiálló kövek sem. Egyébként a végére ez kezdett kicsit már ösztönből menni, kezdtem élvezni, hogy tudom kicsit normálisabban tenni-venni a bringát a pavén.
Ahogy haladtunk az újabb és újabb pavékon, növekedett kicsit a tempó is, a Lampre sor is szét-szétszakadozott, láthatóan Roberto Ferrari mozgott a legotthonosabban itt, hiába, a sprinterek ügyesek, s mint később kiderült, ő abszolválta a legtöbb Roubaix-t a csapatból. Amikor emelkedett a tempó érdekes módon – ok, kicsit túlzok – elkezdett repülni a bringa a kockakövek fölött. Ha kis időre is, de megértettem, hogy mehetnek Boonenék olyan elképesztő tempót. Akinek van kellő ereje és állóképessége, az a legjobb, ha kihasználja képességeit és minél gyorsabban túl van rajtuk.
A Lamprés srácok is feküdtek már a kockaköveken, látható a fékváltókaron
A túlélő technikák közül fontos még megemlíteni a középen fogott kormányt, máshogy szinte nem is érdemes próbálkozni. Ugye nyilván ilyenkor nem húzogatja az ember a féket (még ha tárcsás, akkor se), „vagy megbízol az előtted haladóban, vagy megbízol benne”… Érdekes, hogy a Lampre csapata Di2 Dura Ace-szel megy mégsem láttam a bringákon a kiegészítő váltógombot, pedig nekem jól jött volna amikor sebességet kapcsoltam. Olyan hihetetlenül ráznak a kövek, hogy még azt a mozdulatot is meggondoltam, hogy előrenyúljak.
Markánsan kijött amúgy a tárcsafékek talán legnagyobb közvetett előnye, hogy nem a szűk patkófékekhez kell tervezni a vázat. Bőven van hely a kerekek mellett, így simán elfért a 28 mm-es gumi, ami életet mentett. Enélkül a lelket is kirázta volna belőlem a gép. A profik természetesen a szingós változatot használják, még alacsonyabb nyomáson. A Roubaix-ra 5-5,5 bart fújnak ezekbe a kerekekbe, a versenyző súlyától és az időtől függően, ha esik az eső 5 bar körül van a nyomás. Így nő a defekt kockázata, de keményebb gumival a bukás kockázata nőne.
A defekttel, illetve a kerékcserével kapcsolatos finomság a bringán a 12 mm-es gyorszáras átmenőtengely. A licencet a Focustól vették, a Bikemagon már bemutattuk korábban, milyen gyorsan lehet elvégezni a műveletet. A szerelők szépen megtanulták, hogy hamar menjen a mutatvány. Nem bonyolult: Kinyit, 90 fokkal elfordít, kihúz, betételkor pedig helyére illeszt, 90 fokkal ráfordít és lezár. Ugyanannyi idő, mint a hagyományos kerék esetében.
Az apró technikai finomságok közül értelmet nyert még a hagyományos kulacstartó, amit szorosra lehet „alakformálni”, a profik bringáin ilyen volt. A miénken nem, az Arenbergen rögtön ki is rázódott a kulacs. Jót röhögtem, hogy a többiek hagyják el a sajátjukat, majd mikor nyúltam volna le a végén kulacsért, az enyémnek is hűlt helye volt. Jó tanács volt, amit hálásan köszönök a Merida német sportmarketing főnökének, hogy vegyek fel gél-betétes hosszú ujjú kesztyűt. Ez ugyanis sokat tompít a rázkódáson.
A hagyományos kulacstartóknak több jelentőségük van, mint sokan gondolnák…
Most amikor ezeket a sorokat írom éppen 2 órát esett az eső, mondhatom áldom a Jóistent, hogy megúsztuk… Ma szinte tökéletesen szárazok voltak a kockakövek, de nagyon bizonytalan az időjárás-előrejelzés. Bele sem merek gondolni, hogy milyen lehet ezen a talajon versenyezni esőben, sárban… Mindenesetre drukkoljunk, ki-ki az izgalmas versenyért, vagy a bringások biztonságáért!
A következő bónusz fotót pedig reméljük nem látják a szuper traffipaxok – a hotel felé a híres Paris-Roubaix-s sorompóátkelést is gyakoroltuk:
