Retroblog: Magyar veterán „olasz” színekben

2015.11.03.

Retroblogunk tér/időbeli ugrándozásainak keretein belül most hazánkban maradva a múlt század negyvenes éveinek elején landol időgépünk. Ekkor praktizált egy bizonyos Varga vezetéknevű fővárosi vázépítő…

A mesterre mindenki Varga Misaként emlékezik, egy gyűjtő információja szerint azonban a Varga valódi keresztneve Dezső volt. Lényeg, hogy Varga mester gépeit két jellegzetességéről messziről fel lehet ismerni: a különös megoldású nyeregvázcső-bilincsről, valamint a filigrán lemezzel erősített, muffok nélküli fejcsőről. Ezeket a jellemzőket bemutatónk mostani alanya is magán hordozza. Előbbinek lényege inkább az egyediségében rejlett, hiszen mechanikai előnye nincsen, sőt, indokolatlanul gyengíti a felsőcsövet. A fejcső esetében viszont a muffok elhagyása akár 60 gramm előnyt is jelenthetett (egy fejcsőmuff 20-30 gramm körüli súlyban van), ez persze viccesen hangzik egy 2,5 kg feletti tömeggel bíró váz esetében. Persze ezen furcsa megoldások nélkül talán nem is lenne olyan érdekes a váz…

“Érdekesség, hogy a kijavított fényezésre az a mester varázsolta vissza az eredeti sablonnal a feliratot, aki a gép készítése idején inasként ugyanezt a munkát végezte a vázépítő mellett.”

A továbbá egy igen érdekes régi országúti vázépítési trendet is megfigyelhetünk, mégpedig a középcsapágyház extrém mélyre helyezésének gyakorlatát. Ez esetünkben 25,0 cm, amely manapság legfeljebb már csak időfutamgépeken köszön vissza. A kialakítás előnye, hogy a bringa stabilitása nő, emellett pedig az átlépési magasság a vázmérethez képest jóval alacsonyabb lesz. Hátránya, hogy már 170-es hajtókar esetén sem nehéz különböző manővereknél lekoppantani a pedált, ehhez elegendő akár egy közepes méretű nyomvályú is. Nem feltétlenül ebből a megfontolásból került 165-ös hajtókar a gépre, sokkal inkább arról van szó, hogy a géphez korban hozzáillő Magistroni hajtókar (mely esetében az egysebességes kialakítás miatt ekkor még nem volt különbség pálya- és országúti kar között) a restaurálás során ebben a hosszban állt rendelkezésre. Érdekes adalék, hogy a régi idők kerékpárműszerészei nemcsak vázépítéssel foglalkoztak, hanem mindennel, ami csőből készült. Így különféle egyedi hajlításokkal kormányokat és készítettek, illetve a hozzá passzoló stucnit is legyártották. Az itt bemutatott bringán ezek az alkatrészek is a Varga műhelyben készültek.

A kerékpár amúgy funkcióját tekintve országúti versenygép a harmincas-negyvenes évek fordulójáról, amikor a láncváltó még egyáltalán nem volt mindennapos a versenysportban, illetve a közutak minősége sem volt tökéletes. Ebben az időszakban még a szabadonfutó sem volt feltétlen egyeduralkodó az országutakon, így előfordult, hogy fix áttétellel közlekedtek a versenyzők. Ennek a korszaknak emblematikus alkatrésze a fordítós hátsóagy, melynek mindkét oldalára felszerelhető egy-egy szabadonfutó, vagy lánckerék. Ehhez a típushoz a könnyű kerék ki- és beszerelés érdekében az itt látható „szakállas” hátsó papucs volt használatos. A fokozatváltás megállással kezdődött és a kerék átfordításával fejeződött be. Gyakori az itt is látható felállás, amely esetében az egyik oldalon szabadonfutót, míg a másikon fix lánckereket találunk. Az agyszett Fichtel & Sachs típusú, mely a húszastól egészen a negyvenes évekig az egyik legkedveltebb márka volt a versenysportban. Érdekesség, hogy ilyen agyakkal nyerték az 1928-as budapesti világbajnokság országúti futamát is.

Az olykor csapnivaló minőségű korabeli utakon történő haladást a vázépítők hosszú tengelytávval és villaszárhosszal, valamint nagy utánfutású első villával próbálták kényelmesebbé tenni. Így történt ez esetünkben is, erre a masinára még sárvédőket is szerelhetnénk, még a korabeli vaskos szingók mellett is jut nekik hely. Ezek persze nem feltétlenül úgy néztek ki, mint az itt látható bütykös kialakítású darabok, bár valószínű, hogy az ötvenes években már hazánkban is népszerű terepversenyek során került olykor ilyesmi az országúti gépekre. Itt jegyzendő meg, hogy a bringa eredeti tulajdonosa – Szívós Károly – éppen terep szakágban lett magyar bajnok 1950-ben, talán éppen ezzel a géppel.

Állítólag ez az erősen Bianchira hajazó szín a Fradi csapatszíne volt egykoron. Az ülőcsövön látható világbajnoki csíkozás gyakran került fel magyar építésű gépekre, bár sajnos sem annak idején, sem azóta nem gyűjtöttünk világbajnoki trófeát az országúti/pályasportban. A bringára tulajdonosa később váltót szerelt, ennek érdekében utólagosan vezetőszemeket forrasztottak a vázra. Bár a restaurálás során az eredeti felállás került helyreállításra, az utólag felhelyezett szemek is a helyükön maradtak. A helyreállítás folyamatának érdekessége amúgy, hogy a fényezés és a feliratok restaurálását Id. Boór Zoltán végezte 1999-ben, aki a gép készítése idején zománcozó inasként tevékenykedett Varga Misa/Dezső mellett. Az ő keze munkáját dicséri a kézi csíkozás is, amely kitakarás/maszkolás nélkül leheletvékony ecsettel készül. Ilyen értelemben tehát ennél hitelesebb nem is lehetne egy restaurálás, mi pedig annak örülünk, hogy ismét egy darabkát adhattunk közre a magyar kerékpársport tárgyi emlékeiből.