A Fehérvár Cycling Team tagjai rendszeresen blogolnak magazinunkban, ezúttal Péteri Niké mesél a Dubaji Körversenyről, mely a csapat szempontjából jól sikerült, számára viszont maga volt a pokol ez a verseny.
A Dubaji Körverseny volt számunkra a 2020-as országúti szezon első versenye, ahol részemről nagyon sok minden történt: kínlódás, csalódás, feladás, önismeret és nagyon sok sírás… A következő sorokban a személyesen megélt „élményeimet” szeretném elmesélni, hogy milyen volt az az egy hét a sivatagi börtönben.
Decemberben merült fel a gondolata a versenyre való utazásnak, ugyanis ekkor kaptunk meghívást a rendezvényre. Nagyon csábító ajánlatnak hangzott, hiszen a szervezők fizettek és intéztek szinte mindent, nekünk csak a repülőjegyet kellett fizetni. Ráadásul UCI versenyről volt szó, ami jó lehetőség volt kipróbálni magunkat erősebb mezőnyben. A téli alapozás után pedig először tekerhettünk meleg időjárási körülmények között.
Amint hallottam a hírt a versenyről, egyből visszautasítottam, nem akartam menni. Az edzőm és egyben csapatvezetőnk januárig adott döntési lehetőséget, hogy ki szeretne menni. Én januárig kitartottam a döntésem mellett. Mikor már egyre jobban körvonalazódott a verseny szervezése, nekem is leesett, hogy ebből tényleg lesz utazás, csak nélkülem. Nehezen viselem, ha kimaradok versenyekből, de ezt egyáltalán nem bántam volna. Leginkább a repülővel való utazás tartott vissza, voltak rossz élményeim, amikor 10 éve repülővel utaztam. Nem szerettem volna ha bármi is megismétlődne abból…
Azt tudni kell ezekről a hetekről, hogy minden a verseny köré szerveződött, még akkor is, amikor elutasítottam. Értem ezalatt az edzéseimet, edzések típusát és a mezek gyártását. Körülbelül egy héttel indulás előtt hitte el az edzőm, hogy én tényleg félek menni. Ez az egy hét csak a győzködésről szólt, a sok sírásról, amikor elmondtam minden bajomat az utazással kapcsolatban, hogy rettentően félek az egésztől. A családom minden egyes tagja meg akart győzni, ami nehezen de végül sikerült is nekik. Egy nappal utazás előtt este pakoltunk is. Pakolás elején még én is elhittem, hogy menni szeretnék, aztán pakoltam, telt-múlt az idő és meggondoltam magam. Azt mondtam, hogy mégse tudok menni, egyszerűen nem megy. Lefekvés előtt az utolsó kérés felém a csapatvezetőmnek, hogy a döntésemről tájékoztassam a többieket is. Mondtam „OK” és meg is írtam az üzenetet a közös chat csoportba és jó versenyzést kívántam nekik.
Másnap reggel a telefonom tele volt biztató üzenetekkel a csapattársaimtól, és még az utolsó pillanatban sikerült meggyőzniük, arról, hogy mégis utazzak. Én pedig utaztam. Mivel tegnap este 90%-ra sikerült összepakolnom, így csak be kellett dobálni a cuccokat a kerékpár szállító dobozba.
Reptér, utazás, találkozás, sok-sok várakozás és még több izgulás… Én az a típusú ember vagyok, aki mindentől előre retteg, majd rájön, hogy nem is volt, olyan vészes. Pont így történt a repüléssel is. Az út viszonylag hosszú volt, úgy éreztük, hogy soha nem akarunk már odaérni… Késő este le is szálltunk és vártak már minket a szervezőktől, hogy elvigyenek a hotelünkbe. Viszonylag sokat utaztunk, de végül odaértünk.
Másnap egy átmozgató edzésre vitték ki a versenyzőket kisbuszokkal. Szerintem minden versenyző másra számított. Egy körpályára vittek ki minket, amit mindenhonnan homok vett körbe és az épülő felhőkarcolók látványa. Az útminőségre nem volt gond, elsőosztályú volt, ráadásul szinte végig kisebb bokrok vették körbe. Aznap este került sor a csapatbemutatásra is. Nekem megvolt erről a véleményem… A program késő este zajlott, amikor inkább pihennénk a versenyt megelőző napon, nem üldögélnénk meg tapsolnánk órákig. A sok-sok tranzitról pedig nem is beszélve: olyan 40-45 perc volt odautazni és természetesen vissza is a hotelbe, kényelmetlen, zsúfolt kisbuszokon. Ez a szakaszokon is, (amiken én már nem vettem részt) is így volt, sőt sokszor többet is kellett utazni a versenyzőknek.
Következett az első szakasz napja. Azt az ígéretet kaptam, hogy körülbelül 20 fokban kell versenyeznem. Érdemes tudni rólam, hogy rettentően rosszul viselem a meleget, ráadásul én előtte 3-5 fokban edzettem órákat, nem voltam hozzászokva az ilyen hőmérséklethez. Az időjárás előrejelzés hibázott: a 20 fokból 40 fok lett, hőérzetre pedig közelített az 50-hez a sivatagban… Rajt előtt még optimista voltam, bennem volt a „hátha sikerül” gondolat. Már rajtnál éreztem, hogy bárhogy is próbálok kiállni a nyeregből, gyorsítani, egyszerűen nem megy. Még ezt is annak a számlájára írtam, hogy lehet nem melegítettem be rendesen. Amikor már haladtunk egy ideje csak a mezőny végén tudtam menni, kapaszkodtam csak. Ott volt magam előtt a norvég bajnok, gondoltam magamban, ő sem azért van itt, mert itt akar kullogni a mezőny végén… szerintem neki se esett jól, az a hőmérséklet… 1,5 óra után végleg leszakadtam a mezőnyről és a kocsisoron a kísérő autónkhoz értem, ahol kiordítottam magam, hogy mégis miért kellett ide eljönnöm szenvednem, amikor esélyem se lett volna végig menni ilyen körülmények között. El is sírtam magam, hogy már megint megtörténik velem az, amit egyáltalán nem akartam: harmadjára feladni egy versenyt, amiért sok száz, de jelen esetben sok ezer kilométert utaztam a világ másik végére. Egy darabig még egyedül haladtam, majd beültem a „söprögető” kocsiba. Viszonyításképpen megemlíteném, hogy annyira megsültem, hogy regeneráló tempóban nem bírtam haladni és a pulzusom az egekben volt. Ez az a tempó számomra, amivel edzettem sok-sok órát 3-5 fokban (csak itt nem 3-5 fokról volt szó…).
Rettentően csalódott voltam, azután, hogy beültem a kisbuszba, minden percét gyűlöltem a versenynek és az utazásnak. Alig vártam, hogy hazamehessek és vége legyen ennek a rémálomnak. Miután megérkeztünk a cél területre láttam a többieket és az edzőmet is, de senkivel nem akartam találkozni, beszélni. Ráültem a bringámra és csak sírtam, arcba temetett kézzel.
Visszaértünk a hotelbe és nagyon rosszul éreztem magam. Szó szerint megsültem, napszúrást kaptam, fáztam, amikor volt vagy 30 fok. Haragudtam mindenkire, aki csak belerángatott ebbe az egészbe, a családomra, a csapattársaimra, tényleg mindenkire. Csak ordítani és sírni tudtam, és azt kérdezni, hogy „ezért jöttem el, ezért”?
Később megnyugodtam, de hátra volt jó pár nap a versenyből. A többiekkel egyáltalán nem akartam beszélni, nem akartam hallani, ahogy a versenyről beszélnek. Egyik vacsora közben fel kellett mennem a hotel szobába, hogy kisírhassam magam. Azt tudni kell Dubajról, hogy normális utak, amik nem autópályák vagy többsávos utak nincsenek. Nincsenek járdák sem. Nem tudtam elmenni edzeni sem, csak a hotelben tudtam bezárva lenni. Eléggé unatkoztam a sok unalmas órától, az egyedüli kimozdulási lehetőségem az volt, hogy átmentünk a szomszédos plázába. Hatalmas volt, mint minden a városban. Sok boltot végig jártam, bementünk egy sport boltba, ahol egy ritka cipőt tudtam felpróbálni, amire itthon nem lett volna lehetőségem, ráadásul, pont ilyet akartam venni. Talán ez volt az egyetlen dolog, amiért kicsit is érdemes volt elutazni…
Elérkezett a hazautazás napja. Elég hosszúra sikerült, a gépünk leszállt Cipruson tankolni. Így az öt és fél órás útból lett 8 óra… Amikor leszálltunk nem akartam elhinni, hogy végre itthon vagyunk, olyan lehetetlennek és távolinak tűnt számomra még pár nappal ezelőtt. Szerintem soha nem örültem ennyire annak, hogy itthon vagyok és másnap (de az inkább aznap, mivel hajnalban értünk haza) mehetek edzeni.
Nem szeretem kimondani, de a sors akarta így, hogy megint pofára essek és csak azért se tudjak befejezni egy fontos versenyt. Akkor, azt mondtam, hogy abbahagyom a kerékpározást. Előtte is sokat agyaltam, hogy minek csinálom , viszont most megkaptam, azt a választ a folytatás mellett, hogy valószínűleg nem azért bántott annyira a verseny feladása, mert utálom vagy mert nem szeretem csinálni. A verseny feladása, az élet megválaszolta számomra, hogy miért kerékpározzak: azért mert szeretem. Azóta, amikor elgondolkodok a „miért”-eken, eszembe jut, hogy mennyit sírtam, csak azért, mert nem versenyezhettem.
És, hogy mit tanultam az egész Dubaj-ba rémálomból? Először is leküzdöttem a repüléssel kapcsolatos félelmeimet, Bele mertem vágni egy kalandba a világ másik végén. Az edzőm mindig dicsér, milyen bátor voltam, hogy mégis elmentem Dubajba, egyszer talán én is elhiszem… Utólag mindig, arra gondolok, hogy mégis, hogy tudtam elmenni oda? Hogy volt ennyi bátorságom? És csak egy jót mosolygok az egész repülős dolgon… utána már hiányzott a felszállás élménye, amikor felgyorsít a gép és felemelkedik a kifutóról.
Én a „csak azért is megcsinálom” típusú ember vagyok, nem tudok és nem is szeretek veszíteni, eleinte dacból is edzettem a verseny miatt. Sikerült felállnom megint egy kudarcból, ami a padlóra küldött, de úgy keltem fel belőle, hogy erősebb vagyok, mint valaha és nem feltétlenül a fizikális részére gondolok, hanem a mentális hatására. Megerősítést kaptam, arról, hogyha nem is könnyű minden nap nyeregbe ülni és elmenni edzeni, attól, még imádok kerékpározni. Nem mondom, hogy örülök, hogy elmentem Dubajba és világot láttam, de örülök, annak, hogy sok kérdésemre választ kaptam, amit lehet máshogy nem tudtam volna megválaszolni magamnak.
