Borús, hideg őszi időben mivel tölthetnénk jobban az időnket, mint egy kis apróhirdetés böngészéssel? Így történt azon a csodálatos keddi délután is, mikor rátaláltam a Cannondale M200C-re. Legalábbis ennek volt hirdetve, de bőven elég ideig szuggeráltam a katalógusokat ahhoz, hogy tudjam egyből, ez egy M2000-es.
Így gyors telefonálgatás, üzenet, e-mail, sms. Semmi. Fenébe, megint egy fake „news”. Este újra. Semmi. Ekkor már gondoltam, hogy az üzlet zárva, valószínűleg telefon meg a pulton.
Reggel nyitás utáni percben telefonálás, felveszik. Yeeeeah. A gép eladva. Küldik a pénzt. OK, akkor így jártam. Telefon kinyomva. Mérgelődés. Hiszen írtam csomó üzenetet, tuti én voltam az első érdeklődő. Fenébe is. Ezt nem hagyom annyiban, legalább a boltost kioktatom. Megindult a verseny a leharcolt „csotrogányért”. Kérdezem az eladót, hogy megkapta-e már a pénzt, mert én 10 perc múlva venném a gépet. Mint kiderült, még a bankszámlaszámot sem küldte el a vevőnek. OK, ez nyert ügy. De erősködött, hogy már lebeszélte. Nem volt mit tenni, bevetettem a Jockey technikát. Így kicsit drágábban, de enyém lett a gép. Finoman jeleztem az eladónak, hogy ez egy M2000-es amúgy, nem M200 C.
Kalandos beszerzéshez tartozik, hogy körülbelül félévvel a vásárlás után találkoztam egy ismerőssel, akinek mókásan meséltem, milyen jót bizniszeltem az eladóval és párezerrel többért meg tudtam venni a gépet, ami eleve nekem járt, mert én voltam az első jelentkező. Az ismerős rám nézett és megszólalt, hogy akkor te vitted el elölem. Szerencsére nem lett harag belőle és azóta is jókat beszélgetünk.
M2000
A ’90-es évek elején a legtöbb gyártó még acélvázakkal dolgozott, de a Cannondale már ekkor tökélyre fejlesztette az alumínium használatát. A 3.0 Series Aluminium vázsorozat tette híressé a márkát. Rendkívül merev, túlméretezett csövekből állt, ami hihetetlen gyorsulást és precíz irányíthatóságot biztosított. Kivételesen alacsony súlya és innovatív megoldásai tettek különlegessé. A 3.0 Series vázat forradalmi, számítógépes CAD technológiával tervezte a híres Dave Graham. 6061-T6 hőkezelt alumíniumból, kézzel készült az U.S.A.-ban. A kerékpár védjegye a hatalmas, 1 1/4 colos alumínium merevvilla volt, amely brutális merevséget és precíz irányíthatóságot biztosított, de minden úthibát közvetített a bringás felé. A 3.0 Series vázak 1989-es bemutatkozásuk óta domináltak a NORBA (amerikai bajnokság) pontversenyeiben és a világbajnokságokon is, bizonyítva, hogy az alumínium képes legyőzni az acélt a profi sportban. Az egyik legsikeresebb női versenyző Sara Ballantyne volt, aki a 3.0-ás szériás vázakkal sorra nyerte a versenyeket a ’90-es évek elején.
Az M2000-es az 1983 óta alumínium vázakat gyártó Cannondale legmagasabb felszereltségű, csúcskategóriás hegyi kerékpárja volt. A legkorszerűbb versenygeometriával készült vázra az akkor elérhető legjobb alkatrészeket szerelték. Shimano Deore XT alkatrészcsalád mellett Easton Hyperlite kormányt, Answer A-TAC kormányszárat és Ritchey alkatrészeket kapott.
A korabeli szaklapok (mint például a Mountain Bike Action) egyszerre imádták és féltek tőle. Minden teszt kiemelte, hogy az M2000 úgy gyorsul, mint egy rakéta. A váz merevsége miatt minden leadott watt közvetlenül a hátsó kerékre vándorolt. A merevségnek ára volt. A Pepperoni villa és a 3.0-ás váz kombinációja olyan kőkemény volt, hogy a tesztelők szerint a hosszabb köves lejtőkön kiestek a bringás fogtömései.
A Cannondale híres volt a különleges, magas minőségű, feltűnő festéseiről. Leglátványosabbak a színátmenetes festések voltak, mint ez a metálszürke is.
Felújítás
A vásárlás és felújítás közt eltelt majdnem 2 év. Mivel majdnem minden alkatrész megvolt, elég jól haladtam. Feltámasztásra várt több, mint 40 gépem, köztük egy SM 2000 ’90 és egy Delta V 700 ’93 is. Folyamatosan ment a variálgatás, kombinálás, ütemezés, melyiket tudom egyből teljesen készre építeni, stb. 2025 szeptemberében készült el a gép, de nyereg még kellett rá, valamint külsőket is be kellett szereznem. Volt Ritchey, drapp oldalú ráadásul, de Z-Max-eket akartam. 2026 márciusában ezek is meg lettek.
Az építés viszonylag könnyen ment, de pár dolog azért megizzasztott. Általában a számomra „újdonságnak számító” technológiai megoldásokat szétszedéskor fotózom, de úgy gondoltam, a Force 40 fékrendszer nem jelent gondot. Persze nem is jelentett, csak kicsit túlgondoltam. Ez egy egyedi csigás-himbás megoldás, amely a bovden húzás erejét növelte meg jelentősen, így a korabeli kantifékekhez képest jobb fékerőt biztosított. Az alkatrészpozíciók kitalálása után elég sokáig játszottam a fék beállításával, mert valahogy nem akart rendesen működni. Semmi sem szorult, de mégsem mozogtak egyszerre és szimmetrikusan a fékpillangók. Végül az jelentette a megoldást, hogy a fékbovdent nem vezettem át a támvillákat összefogó rész bovden akasztóján. Így a bovden nem feszült és a pillangók is szebben mozogtak. Ekkor jött az újabb gond, a bovden rögzítő csavar, beleakad ebbe az összefogó vázrészbe. Újabb játszadozás, de végül sikerült eltalálni azt a pozíciót, amikor a fékkar-fék-bovden mozgása összhangba került.
Másik gond a középcsapágy-ház és láncvilla befogásnál várt rám. A láncvillák beeresztése nem sikerül valami szépen, amiatt az egyik oldali jobban kiáll középcsapágynál. Azt hittem, valami esés, anyagfáradás miatt mozdult el, de mint a tesztkör után kiderült, semmi gondja. Így sikerült.
Tesztkör
Ezt a gépet is a hivatalos, jól megszokott és bevált napfelkeltés tekerésen avattam fel. Az érdekesen illeszkedő láncvilla miatt óvatosabb voltam, mint máskor. Ennek ellenére az előző nap felavatott Alpinestars-nál is gyorsabban értem ki a Dolinába. Az aszfaltot magam mögött hagyva jött az emelkedő, a félig terep, félig aszfalt úton. Pattog a gép, mint állat, nagyon merev az egész szerkezet, semmi nyikorgás, recsegés. Megy és jól gyorsítható.
A Ritchey MegaBite Z-Max profilja elég íves, ez adott egy érdekes érzetet, viszont a homokos, sóderes kaptatón nem ment le a nyomról. Valószínűleg ennek a profilnak is köszönhető a jó gyorsulás. Ritchey cuccokkal kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Nem keresem őket, de ha jönnek, oké. Híres, neves, de bármikor kiadok inkább 2x annyit egy Syncros-ért, mint egy Ritchey-ért. Ezek a drapp külsők és úgy egyáltalán a MegaBite-ok valamiért beragadtak nálam és elég sokat szereztem már belőlük. A 90-es évek első felében a legjobb külsők voltak, aztán jött a Panaracer Smoke és Dart.
Gyorsan felértem a kilátóhoz, megelőztem a napot, én nyertem az M2000-rel. A napfelkeltében vad, határozott, mégis elegáns megjelenést adott a szürke-sötétszürke átmenetes festés a gépnek. A neon narancssárga feliratok jól mutatnak sötéten, jelzik, hogy itt minőség van kérem szépen. Diszkréten, mégis egyértelműen hirdetik a márkanevet.
Rengeteg sok szép részlet van a montin, amik elsőre nem is észrevehetőek. A selyemszínű szürke festés, ami valahogy mégis fémesen ragyog, az önmagukban is szép XT cuccok, a Ritchey alkatrészek belemart Ritchey feliratokkal, az érdekes kormányszár, ami nagyon hasonlít az A-Tac-ra, de nem tudom megmondani, hogy tényleg az-e , az Easton Hyperlite kormány, a Selle Italia Turbo nyereg, a Chinook felni, mind emeli a hangulatot és minőségérzetet.
Kigyönyörködés után irány a tüskés bokrok közt vezető, szűk ösvény. A gép itt is gyorsabb volt, nem tudom hogy, de jobban lehetett manőverezni és szinte száguldottam, mint a fő, modern montimmal, ami az igazi, 26”-osok egyik utolsó, csúcs példánya.
A windows-os hátteret meglátva újra kedvet kaptam még egy kis extra fotózásra. A sima cipő persze gyorsan átázott a talajmenti párától. De a látványért megérte.
Aztán irány tovább. Ahogy száguldottam tovább lefelé az ösvényen, végig a dupla S-kanyaron, majd ki a traktorjárta úton az aszfaltosra, eszembe jutott Tanárbá régi térképe, amin az egyik szakaszt „árkon-bokron át”-nak hívta. Valahogy így voltam ezzel én is.
Végigpattogtam az úton, biztonságosan, stabilan, de rázósan. Ez az igazi mountain-bike fíling, amit talán sokan szeretnek, hiszen általában az első gépeink teljesen merevek voltak, teleszkóp nélkül. Mint szegény olasz Sprint Monterey-em is, amit addig nyúztam, míg meg nem nyúlt az alsócső és ezáltal chopperes lett a geometria, ami miatt egy kis első kerék elemelésnél már ki is tört a villa a vázból.
A régi montik fílingjét hozta vissza az M2000, de csúcsra járatva.
Irány tovább a hosszú DH, amin szintén hamar túljutottam. A kis mászás igazából lendületből ment, ami ezen a szakaszon csak úgy lehetséges, ha jó géppel, jó tempóban érkezek az aljára. Az előző részekhez képest kicsit unalmasabb, hosszú, sík szakaszon is igényelte a gép a törődést, úgyhogy adtam neki.
Hiába a 34 év, tudja, amit kell. Az irányítás hatásos, a max energia átadódik a kerékre, a váltás pontos, gyors és könnyű. A hajtókar talán már összekopott a lánccal, vagy alapból ilyen a Shimano-rendszerrel, de az ergonómiája hagy kívánnivalót maga után. Ha valaki kacsázva teker, a bokája könnyen beleütközhet a tengelycsavarnál a karba – ilyet Shimano karoknál nem tapasztaltam. Ráadásul egy enyhe nyolcas is van a lánctányérokban; akkoriban ezt gyakran vékony réz alátétekkel próbálták orvosolni. Erre rásegített, hogy végére a golyóskosaras Shimano középcsapágy is kilazult.
A fékrendszer viszont tartósan és nagyon jól működött. A nagy, Ritchey fékkarok első 1-1,5 cm húzása eléggé üresnek érződik, pont emiatt nagyon könnyed, utána viszont egyből harap és nagyon jó erőt lehet kifejteni vele. Szokni kell, de azért fejre nem állunk vele, nem blokkolja a kereket. A Force rendszerrel tényleg picit jobban működnek az amúgy is jó XT fékek is. Beállítása egy igazi „Cannondale-specifikus” szívás, amit minden restaurátor átérez.
A kerékszett is nagyon stabil darab, kanyarban sem ért a fékhez, pedig elég kis mozgásteret szoktam szabadon hagyni a fékpofáknak.
A Selle Italia nyereg korához képest nagyon jó, sportos érzetet ad.
A Marikoo DirtyPaws-t pedig ismét csak elismerés illet, mert szuper a fogása, a design-ja és az ára is.
A váz, a Cannondale 1992-es csúcs váza. Ezzel a géppel valószínűleg versenyzett előző tulajdonosa, ami meg is látszik rajta és érthető is. Becsben volt tartva, az alkatrészek elég jó állapotban vannak, a fékpofák is gyárinak néznek ki, a lánc sincs megnyúlva, de a váz állapotából ítélve, azért adtak neki. A legtöbb gépénél nem szokott érdekelni, ki volt az eredeti tulaj, ráadásul elég sok olyan béna módon van átalakítva, hogy azt fájdalmas nézni. De ennél kíváncsi vagyok. A leverődések, lepattogzások pont ezért is csak patinássá teszik. Persze, át lehetne festeni, de minek? Ez így eredeti. Javítani lehetne részletekben, de mire elkészülne a munka, több évbe kerülne. Marad így.
A „rigid-korszak” életérzést pedig úgy adja vissza, mint egyik másik gépem sem. Ilyen pattogós, rázós, de hihetetlenül közvetlen élményt egy mai karbon fully már nem tud.
Összegzés
Nem ez a legcsillogóbb gép a gyűjteményemben, de működik és teszi a dolgát, akár egy harci sérülésekkel teli kommandós. Megélt már mindent, de bármikor készen áll egy újabb bevetésre a sárban. A mountain bike-ok Rambo-ja.
„Rambo”-val és még jó pár „feláldozható”, kommandós társával találkozhatsz a 2026.05.27-31 közt megrendezett pilisi kiállításon, a „Moutain&Bike Kiállítás Pilis”-en (ejtsd: Montendbájk)!
Bővebb infó:
https://www.facebook.com/events/1434570305047212/
Early Bird jegyek még kaphatók:
https://www.jegy.hu/program/mountainbike-kiallitas-pilis-188596
