Május elsején közel 1300 indulóval rendezték meg az első BalatonFondo országúti maratont, melynek különlegessége, hogy hazánk első olyan gran fondója volt, ahol teljesen lezárt utakon versenyezhettek az amatőr kerékpárosok. A versenynek a Balaton-felvidék adott otthont, ahol a bringások élvezhették a tájegység kanyargós, rövid, de sokszor meredek emelkedőivel tarkított útjait. A rendezvényre mi is meghívást kaptunk, amit én egyébként személy szerint semmiképpen nem hagytam volna ki, így most elolvashatjátok a hivatalos sajtóanyagon kívül azt is, hogy számomra milyen volt a verseny belülről.
BalatonFondo, Fotó: Vanik Zoltán
Február közepén derült fény arra, hogy rendeznek egy eddig még itthon nem látott országúti maratont és azért csak ekkor került sor a hivatalos bejelentésre, mert a rendőrség ekkor hagyta jóvá a teljes útzár tervét. A szervezők a publikus kommunikációt megelőző eseményen elmesélték, hogy már ősz óta húzódott az ügy, de végül sikerült nekik megszerezni az engedélyt. Ezt azért tartom fontosnak tisztázni, hogy mindenki lássa, ezt a rendezvényt nem az utolsó pillanatban találták ki, hanem sok hónap munka volt mögötte, de végül tényleg csak két és fél hónap maradt az esemény minden darabjának összerakására. Engem nem csak versenyzői, hanem szervezői oldalról is érdekelnek az amatőr kerékpáros versenyek, járok külföldi versenyekre is, és eléggé kritikus szoktam lenni a hazai és a külföldi versenyekkel egyaránt, az első BalatonFondóval is az leszek 😉 .
Mivel a BalatonFondo a 2022-es Giro d’Italia magyarországi Nagy Rajtjának állít emléket, ezért az útvonal sokak számára ismerős lehetett a tavalyi olasz körversenyről, ezenkívül régebben is rendeztek már ezen a környéken országúti maratont, ami szintén érintette az útvonal egy bizonyos részét és például a rajt és a cél teljes egészében megegyezett azzal a versennyel, így kerékpárversenyek szempontjából akár mondhatnánk azt is, hogy bejáratott környéken rendezték a versenyt, bár az elmúlt pár évben sajnos nem volt itt amatőr országútisok számára verseny.
BalatonFondo, Fotó: Vanik Zoltán
Nem volt kérdés, hogy a teljes útzár miatt komoly érdeklődésre és rekord számú indulóra lehet majd számítani a versenyen, számomra is nagy pluszt jelent, hogy véletlenül sem keveredik elém egy autó egy beláthatatlan kanyarban és biztonságban használhatom mindkét sávot. Május elsejére pont az útzár miatt esett a választás, mert ilyenkor zárva vannak a boltok és kisebb eséllyel fognak őrjöngeni az autósok, hogy nem tudnak elmenni bevásárolni.
A Gran Fondo táv 126 km-es útvonala a szintgörbén nem tűnt annyira nehéznek, bár a verseny elejére került szinte az összes emelkedő, és hiába jelzi az alkalmazás laposnak őket, aki bringázott már erre az tudhatja, hogy sok rövid meredek emelkedő lépcsőzetesen található egymás után, szóval vannak benne nehéz szakaszok is. De ha túléljük az első 50 km-en a dombokat és van egy jó bolyunk onnan már kényelmesen végig lehet menni a pályán. Ahogy már sok éve, én nem nyerni mentem erre a versenyre sem (amire kb csak akkor lehetne esélyem ha csak lefelé kellene menni 😀 ), hanem bringázni, versenyezni egy jót, küzdeni és kihozni magamból a legtöbbet. Pontosan tudtam, hogy nem igazán fogok foglalkozni a szép tájjal verseny közben, nem csodálom a Balaton-felvidék gyönyörű panorámáját, hanem kb végig az aszfaltcsíkot fogom nézni, és maximum a verseny utáni képeken fogom látni, hogy éppen hol jártam 🙂 .
BalatonFondo, Fotó: Vanik Zoltán
A rendezvény már április 30-án elkezdődött, ezen a napon Valter Attilával, a verseny díszvendégével lehetett fotózkodni és aláírást szerezni. Én ezt a napot kihagytam, mivel csak 45 percre lakom Balatonfüredtől, így csak hétfő reggel mentünk le, de jövőre (ha lesz verseny, de remélem hogy lesz) szerintem lesznek még extra programok amik miatt érdemes lesz korábban ellátogatni a helyszínre. Reggel nagyon gyorsan betelt a parkoló, látszott, hogy a rendezvény kimaxolta a rajt-cél terület korlátait, szerencsére a szomszédos parkolókban is meg lehetett állni, így a később érkezők is tudták hol hagyni az autójukat. Mondjuk azért nagy szó, hogy egy ekkora terület parkolója betelik egy első rendezésnél.
BalatonFondo, Fotó: Vanik Zoltán
A rajtba beállás érdekesen alakult, 20 perccel a rajt előtt már sokan álltak bent és kissé káoszos volt az egész, mindenki próbálta megtalálni, hogy hogyan tud beállni a kordonsor mögé, amiben egy-két szervező próbált segíteni éppen sikeresen vagy sikertelenül. Egyértelműen kijelenthető, hogy ez nem volt a verseny erőssége, sőt igazából ez volt a leggyengébb pontja. Nem tűnt túl átgondoltnak mindkét táv versenyzőit mindenféle rendszer nélkül egy helyre beterelni a rajtba. Én kb valahol az 500-600. helyre tudtam beállni előttem sok túrabringással. Bíztam benne, hogy a közel 5 km lassú rajt alatt előre tudok menni és nem esünk el a parkolóból kifelé a fekvőrendőrökön vagy a járdaszigetben 🙂 . A lassú rajt nem volt annyira lassú, főleg azoknak, akik hátulról vágtak neki a távnak, utólag megnézve jól látszik, hogy nekem hány wattot kellett tekernem cikázva a többi bringás között és hányat annak, akik elöl volt, az indulók többsége már elvesztette a kapcsolatot a mezőny elejével. Látszott, hogy az útvonal-biztosító motorosok sem szoktak az ekkora tömeghez, próbálták átvágni magukat a mezőnyön természetesen sikertelenül, javaslom, hogy meg se próbálják jövőre, mert csak minket veszélyeztetnek vele, majd ráérnek elmenni az emelkedőn a mezőny mellett. A rajtoltatás kritikájával kapcsolatban elöljáróban megjegyezném, hogy szervezői oldalról is feltűntek a problémák, várhatóan lesz rajta változtatás (nekem is van rá jó pár ötletem a megoldásra ha esetleg valakit érdekel 🙂 ).
BalatonFondo, Fotó: Halmágyi Zsolt
Visszatérve a versenyre. A szintgörbe a hírhedt Gella előtt nem igazán mutatott komoly emelkedőt, de mint már írtam itt ez nagyon becsapós, mert meredek, sík váltogatja sokszor egymást, például Füredre visszatérve egy kanyarból induló, húzós, 3 perces pukli szakította szét a mezőnyt, ami már elég volt ahhoz, hogy több darabban kezdjük meg a Gellát. Én is kissé belerogytam a lassú rajtba és az említett rövid emelkedőt hátulról kezdtem, amivel biztossá vált, hogy nem fogok felmenni az elejével (nem mintha egyébként is lett volna rá bármi esély 🙂 ). A Gella felfelé messze nem tűnik annyira meredeknek, mint lefelé, emlékszem 3 évvel ezelőtt pályabejáráskor a lejtőn 90km/h körül is jöttem lefelé, míg felfelé azért lehet rajta tempósan haladni, nem az a lábletörős emelkedő. Mivel egyedül értem fel az emelkedő tetejére ezért jöhetett az üldözés lefelé, nekem mindig ez a versenyek egyik legélvezetesebb pontja amikor maxon kell lefelé menni és most lehetett menni rendesen mert biztos volt, hogy nem jön szembe sehol sem autó, egyébként a kanyarok nagy része jól belátható volt (a komputerem is ilyenkor a térkép megy, ami segít hogy éppen milyen kanyar következik) és sehol nem kellett fékezni azon a lejtőn, végig lehetett hasalni a bringán (mivel aero pózban gurulva gyorsabb mint tekerve). A lejtő aljára sikerült utolérnem az előttem menő bolyt. Innentől nagyon furcsa “verseny” kezdődött, mindig volt előttünk egy boly, amit úgy akartak utolérni a csoportunkból páran, hogy nekimentek maxon az emelkedőknek szétszakítva a bolyunkat, aztán a végére visszalassultak és újra összeálltunk, ment az energiapazarlás ezerrel. A végére összeszedtünk mindenkit előttünk és lett egy méretes bolyunk.
BalatonFondo, Fotó: Vanik Zoltán
Az útvonal első 50 km-e nagyon élvezhető volt, fel az emelkedőkön, aztán le, kanyar, hangulatos falvak keskeny utcával, helyenként szurkolóval, abszolút nem nevezhető unalmasnak és monotonnak. A szint nagy részét így gyűjtöttük össze, ami az átlagnak annyira nem tett jót, de szerintem senki nem bánta ezt, akár az egész verseny mehetett volna ilyen nyomvonalon. Az egyik lejtőn kis meglepetés ért minket, ahol az út utolsó pár méterre kövezett útban végződött, ahol a szervezők jelezték, hogy lassítsunk, amire tényleg szükség volt, mert lehetett volna belőle probléma, ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy pár hete az egyik horvát UCI gran fondón minden figyelmeztetés nélkül küldtek rá minket kb 3 km-re murvás-köves útra, ahol jó pár defektet összeszedtek az indulók és az egyik lejtőben is volt hasonló szakasz, mint az említett balatonfondós és ott sem jeleztek semmit, örültem, hogy most itthon vagyok.
BalatonFondo, Fotó: Tirszin János
A síkra leérve, amikor már volt idő nézelődni, tűnt fel, hogy mennyi rendőr és sárga mellényes ember áll a kereszteződésekben vigyázva arra, hogy ne tudjanak autók behajtani a pályára. Tapolca után, a kevés szintet tartalmazó, jó aszfaltú, szembeszeles szakaszon eljött a beszélgetés ideje, volt egy-két ismerős a csoportban, így nem unatkoztam. Érezhető volt, hogy mindenki próbál rápihenni az utolsó “nagy” emelkedőre Vigándpetendnél. Nem is tudom, hogy voltam-e itthon valaha ilyen emelkedőn, mint ez, mindössze maximum 6-7 perces emelkedő, de egy valódi szerpentin, folyamatosan kanyarog és azért emelkedik rendesen, valószínűleg nem véletlenül kapta Straván azt a nevet, hogy a magyar Galibier. Egy idősebb bringás jól meghúzta fölfelé ezt az emelkedőt, nekem is rosszul esett, de legalább egyenletes tempóban ment, amit lehetett tartani. A “hegytetőre” felérve tűnt fel, hogy milyen frissítőpontokkal vártak minket, azt kiabálták, hogy “gél, gél”, egy pillanatra meglepődtem, hogy ilyen is van Magyarországon, aztán tettem is ki a kezem, hogy kérek és kettő landolt a kezemben. Megenni ekkor nem volt idő őket, mert négyen elszakadtunk a többiektől felfelé és menni kellett, hogy ne érjenek fel, de aztán az lett a vége, hogy egy faluval odébb megfogtak minket a szembeszélben.
BalatonFondo, Fotó: Pertorini Márió
Innentől kicsit nyugisabbá vált a tempó, látszott, hogy mindenkit megütött a hegy, mondjuk számomra nem volt kérdés, hogy fogok még egy kicsit játszani és rápróbálok az utolsó hosszabb lejtőre, mert nem csoportos kirándulásra jöttem, meg azért jó visszavágni azoknak, akik az elején értelmetlenül rángatták a bolyunkat 🙂 . Elérkeztünk a jobbos kanyarhoz, ami belevitt abba a lejtőbe, amin már jártunk a verseny elején, itt megindultam, aztán sok-sok gurulás, és kicsit sikerült eltávolodni a többiektől, innentől mentem ahogy tudtam, várható volt, hogy a szembeszélben ennyi kilométer után már nem fognak utánam maxon forogni, így végül beértem a boly előtt 25 mp-cel és meglett az abszolút 50. hely. A helyezés maga borzasztó, de legalább jó szórakozás volt 🙂 .
A célban víz, banán és eper fogadott minket, ami jól esett egy ilyen hosszú verseny után. Persze mindenki megállt itt beszélgetni, ami az éppen befutóknak nem feltétlenül volt annyira jó a fékezés miatt. Eleve lejtőn volt a cél, ami kicsit veszélyes, amire még rátettek egy lapáttal a figyelmetlen sporttársak, a szervezők nem győztek helyet csinálni. A célból kb 2 perc volt visszagurulni a rajthoz, ahol az eredményhirdetés is volt. Hazai rendezvényen ritkán találkozni ilyen eredményhirdetéssel, minden dobogós BalatonFondo mezt kapott, plusz tűzijáték is volt, bár az utóbbi az erős napfény miatt nem mutatott most annyira jól (de inkább süssön a nap, mint esőben legyen az eredményhirdetés). Az eredményhirdetésre sokan ottmaradtak, mert utána következett a tombola, ahol sok nyereményt húztak ki és fődíjként egy karbon Bianchit lehetett nyerni.
BalatonFondo, Fotó: Tirszin János
Összefoglalva elmondható, hogy a rajtot és a hozzá kapcsolódó dolgokat leszámítva jó rendezvény volt az első BalatonFondo, jó nyomvonal, tökéletes útvonalbiztosítás, profi frissítés, extra eredményhirdetés, kerékpáros szempontból nagy élmény volt rajta részt venni, nem kellett elautózni azért külföldre, hogy lezárt utakon versenyezhessek. Hibák pedig mindig lesznek, nincsen tökéletes verseny, de ha szervezők tanulnak belőle és kijavítják őket, akkor hosszútávon nézve a BalatonFondo lehet a régió egyik legnépszerűbb országúti maratonja. Én biztosan fogok rajta jövőre is indulni ha megrendezik és remélem megrendezik.
