Vincenzo Nibali ébresztett bennünket egy álmosító Milánó-Sanremo végén

A 109. Milánó-Sanremo megmutatta, miért lehet egyszerre gyűlölni és imádni is ezt a versenyt. Egy már-már unalomba fúló versenynap végén Vincenzo Nibali jó időben és jó helyen indított támadást, hogy aztán Sanremóban ő haladhasson át elsőként a célvonalon.

Cipressa vagy Poggio? Esetleg egyik sem? Évről-évre ez a közel 300 kilométeres Milánó-Sanremo nagy kérdése. Egy ilyen hosszú távon – ahol az igazi verseny az utolsó 30 kilométeren zajlik –  természetesen könnyen enged el a verseny elején a mezőny kilenc olyan versenyzőt, akiről sejthető, hogy nem lesz beleszólása a végjátékba. Most is így történt, volt kilenc szökevény  – Mirco Maestri (Bardiani CSF), Lorenzo Rota (Bardiani CSF), Evgeny Kobernyak (Gazprom-RusVelo), Guy Sagiv (Israel Cycling Academy), Dennis van Winden (Israel Cycling Academy), Sho Hatsuyama (Nippo-Vini Fantini-Europa Ovini), Charles Planet (Novo Nordisk), Matteo Bono (UAE Team Emirates), Jacopo Mosca (Wilier Triestina-Selle Italia – akik közül csak Bono versenyez WorldTour csapatban, a többiek egy szinttel lejjebb, de legalább ezen a délutánon órákon át újra és újra bemondták a közvetítés során a nevüket. A legnagyobb időkülönbségük 7 perc volt.

Végül négyen maradtak, Bono, Maestri, Rota és van Winden, őket a Cipressára felfelé menetben fogta be a mezőny. Ami ezután következett, híven tükrözte, hogy a Milánó-Sanremón kétféle versenyzőtípusba sorolható kerékpárosok és csapataik küzdenek egymással. A szökevények üldözésében a tavalyi dobogósok csapatai (Bora-hansgrohe, Quick-Step Floors és Team Sky) vették ki leginkább a részüket, azaz olyan versenyzők segítői, akik a két utolsó emelkedő egyikén támadni készülnek,  ugyanakkor  minél közelebb volt a mezőny a célhoz, annál többször fordult a kocka, és időnként a sprinterek csapatai (elsősorban Groupama-FDJ, Mitchelton-Scott, Lotto-Soudal) diktálták a tempót az élen.

A Cipressán elérve a tetőpontot a Team Sky csapata kezdett bele a tőlük megszokott gyilkos tempózásba, remélve, hogy minél több esélyes lemorzsolódik, azaz előkészítve Michał Kwiatkowskinak a terepet a Poggión egy támadásra. Nem sokkal később azonban már ők tekertek a maradék főmezőny végén.

A Poggióhoz érve három olyan csapat is elöl volt, akiknek majdnem hogy mindegy volt, hogy akciózás vagy sprintbefutó következtében nyernek: Bora-hansgrohe (Sagan szökésben és mezőnyhajrában is megállja a helyét), Quick-Step Floor (Julian Alaphilippe, Philippe Gilbert és a sprinter Elia Viviani) és a Bahrain-Merida (Vincenzo Nibali és Sony Colbrelli). Mégis, mintha minden afelé tendált volna, hogy sprintbefutó lesz a verseny vége. Ezt egyébként a Capo Bertán leszakadó Marcel Kittel (Katusha-Alpecin) bánhatta volna talán a legjobban.

7 és fél kilométerrel a vége előtt azonban megfordult a trend: Markus Burghardt (Bora-hansgrohe) talán nem is tudatosan, de egy pici előnyre tett szert a maradék főmezőnyhöz képest. Jean-Pierre Drucker (BMC) csatlakozott hozzá, majd egy ideig maga is szólózott. Krists Neilands (Israel Cycling Academy), a lett bajnoki mezben váltotta őt az éppenhogy csak szökevény szerepben. Hozzá csatlakozott Vincenzo Nibali, hogy aztán a Poggión támadásba lendüljön. Erre szokták mondani, hogy jókor, jó helyen.

Nibalinak nem volt több az előnye 10 másodpercnél, s míg lejtmenetben közismerten képes öngyilkos tempót diktálni, azért volt még ott egy sík rész is benn Sanremóban. 1,6 kilométerrel a vége előtt 9 mp volt az előnye, s a végén gyakorlatilag métereken múlott, de megcsinálta.

Vincenzo Nibali a jelenlegi elit mezőny egyetlen olyan tagja, aki legalább egyszer megnyerte már mind a három háromhetes körversenyt (a Girón duplázott), miközben immáron a második monumentális egynapos klasszikuson is diadalmaskodni tudott (az Il Lombardiát kétszer is megnyerte), a mai teljesítményével újabb nagy lépést tett afelé, hogy a sportág legnagyobb legendái között tartsák számon.

Utolsó kilométerek:

Top 10 a versenyen: