Alig telt el fél év 2021. október 3-a óta, a Párizs-Roubaix kerékpárverseny kockakövei máris versenyzők után kívánkoztak. A pandémia miatt két éve eltörölt, tavaly pedig elhalasztott versenyt három év után újra a szokásos, tavaszi időpontban rendezték, idén ráadásul Húsvétvasárnapra esett a klasszikus. A verseny 119. kiírása Dylan van Baarle (Ineos Grenadiers) győzelmével végződött, aki gyakorlatilag tönkreverte vetélytársait, és közel két perc előnnyel érkezett meg tiszteletkörére. A nők versenyét Elisa Borghini (Trek-Segafredo) nyerte.
A történelemkönyvet fellapozva nemigen találunk olyan időszakot, amikor az egyik leghíresebb egynapost fél év alatt kétszer is megrendezték volna. Erre a pandémia szolgáltat magyarázatot, amely idén szerencsére nem húzta keresztbe a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség (UCI) számításait, és nem kellett eltolni őszre a versenyt. (Habár a minap megjelent egy interjú David Lappartienttel, a szövetség elnökével, aki fontlóra venné a monumentum őszi megrendezését.) Mindössze egy héttel halasztottak idén, azt is a francia elnökválasztás miatt, amelynek múlt vasárnap rendezték az első fordulóját; ennek nyomán a Párizs-Roubaix helyet cserélt az Amstel Gold Race-szel, így esett Húsvétvasárnapra a legkegyetlenebb egynapos, amely idén is – a szokásoknak megfelelően – 30 macskaköves szektort tartalmazott. Francia kifejezéssel élve a “pavé”-n 54,8 kilométert kellett tekerniük a versenyzőknek, ami a teljes táv több, mint egyötöde. A verseny teljes hossza 257 kilométer. Az útvonal már-már a szokásos volt, kisebb változtatásokkal a tavalyihoz képest, de a lényeg ugyanaz: a történelemből jól ismert Compiégne városából vágtak neki a kerekesek az útnak, a befutó pedig a roubaix-i velodrómban volt esedékes. Az időre semmi panasz nem lehetett, gyönyörűen sütött a nap, ami az októberi sártenger után igazi megváltás volt a versenyzőknek. Az “Észak Pokla” ma a szebbik arcát mutatta a tévénézőknek, nem úgy a kerékpárosoknak, akik soraiban ma is számtalan bukás történt, sokan nem fejezték be a távot.
A Milánó-San Remó után nagy felháborodást váltott ki Matej Mohorič dropper postos technikája, ami egyesek szerint tisztességtelen előnyhöz juttatta a szlovén versenyzőt az olasz lejtőkön. Ennek elébe menve az UCI már napokkal korábban bejelentette, hogy engedélyezi a kerekek légnyomásállító rendszerének használatát. A technika annyiban segíti a kerékpárosokat, hogy az igen hézagos kockaköveken jobban jön (és biztonságosabb is) az alacsonyabb guminyomás, míg a táv maradék részén pedig tanácsosabb keményre pumpálni a gumikat. A versenyen egyedül a Team DSM-nek adatott volna meg a Scope által kifejlesztett rendszer használata, ők azonban közölték, hogy nem élnek a lehetőséggel – talán így igazságosabb is.
Felvezetésképp tegnap második ízben került sor a nők versenyére is; a 125 kilométeres versenyen újra egy Trekes versenyző állhatott a dobogó legmagasabb fokára, ezúttal az olasz bajnok Elisa Longo Borghini volt a leggyorsabb. A női verseny 17 macskaköves szektort tartalmazott, közel 30 kilométeres hosszúságban.
Elisa Borghini éppolyan magányosan csorgott be a célba, ahogy tette azt ma van Baarle. Fotó: Rafa Gomez/SprintCyclinAgency
Beszéljünk az előzményekről. A tavalyi évtől nemcsak időpontban, de magyar érdekeltség tekintetében is eltért az idei verseny. Míg Peák Barnabás személyében 2021-ben volt honfitársunk a mezőnyben, addig ma nem találkozhattunk magyar névvel a rajtlistán. A francia egynapos legnagyobb hiányzója kétségkívül a tavalyi meglepetésgyőztes, a Katalán Körverseny első szakaszán infarktust kapó Sonny Colbrelli (Bahrain Victorious), akinél egyelőre az is kérdéses, hogy bringára ülhet-e még valaha. Colbrelli mellett nem köszönthettük a startvonalon Peter Sagant (TotalEnergies) sem, ami legalábbis az egynapos menőket illeti. Ott volt viszont a mezőnyben a Wout van Aert (Jumbo-Visma) és Mathieu van der Poel (Alpecin-Fenix) duó, akiket előzetesen két legnagyobb esélyeseként tartottak számon. Van Aert idén már elvitt két egynapost hazájában, míg van der Poel hosszú kihagyás után szintén két belga egynapos elsőséggel tért vissza. Ha ma van der Poel nyer, akkor ő lehet a történelemben a 13. olyan versenyző, akinek egyazon naptári éven belül sikerül behúznia a Flandriai Körversenyt és a Roubaix-t is. A holland versenyző múlt hét végén az Amstel Gold Race-n szerzett negyedik helyével melegített a versenyre, és fűtheti is a tűz az októberi harmadik helye után. Ne feledkezzünk meg Mads Pedersenről (Trek-Segafredo), Valter Ati csapattársáról, Stefan Küngről (Groupama-FDJ) és Peák Barnáék csapatkapitányáról, Alexander Kristoffról (Intermarché-Wanty-Gobert Materiux) sem, akik több egynapos versenyen is az élbolyban zártak idén. De persze okozhat meglepetést a tavaly szó szerint a semmiből második helyet megszerző Florian Vermeersch (Lotto-Soudal) vagy a Milánó-San Remo-győztes Matej Mohorič (Bahrain Victorious) is, illetve titkos esélyesként ott van az esélyesek listáján Dylan van Baarle (Ineos Grenadiers), az idei Flandriai Körverseny második helyezettje. Veretes névsor!
A klasszikusok királynőjeként is emlegetett versenynek 25 csapat 175 kerékpárosa vágott neki. A leghosszabb és legrázósabb macskaköves szektorok a táv közepénél várták a versenyzőket. A mezőny a koradélutáni órákban startolt, az elején többen szökéssel próbálkoztak, de ezek a kísérletek rövid életűek voltak. 200 kilométerrel a vége előtt pedig olyan történt, ami ritkán fordul elő: a mezőny egész egyszerűen kettészakadt, az első csoport 73 kerekest foglalt magába, míg a nagy esélyesek bő egyperces hátránnyal követték őket. A rés nem akart csökkenni, százzal a vége előtt pedig egy Mohorič vezette ötfős csoport tett szert kisebb előnyre, miközben a pelotonban folyamatosak voltak a bukások.
Mohorič és társai szökésben. Fotó: Luc Claessen/Getty Images
Van Aerten a fáradtság jelei mutatkoztak, mert féltávnál látszólag gyengélkedve a mezőny végén tekert, hátránya közel hárompercnyire rúgott az éllovasokhoz képest. A Mohorič-csoport előnye közben folyamatosan nőtt, körülbelül a 220. versenykilométerig, ahonnan kezdve elkezdett csökkenni. Előbb van Baarle támadott, majd megindult van Aert és van der Poel csoportja is, a rés 30 másodpercre redukálódott. Már akinek: van Aertnek problémája akadt hátsó kerekével, így megállni kényszerült, csakúgy, mint néhány pillanattal később szlovén társa is. Mohorič és van Aert a kerékcserét követően felért az üldözőkre, akik szemüket Tom Devriendtre (Intermarche-Wanty-Gobert) szegezték, aki fél perc előnyre tett szert, kihasználva a többiek mechanikai problémáit. Devriendtre felugrott Mohorič, Yves Lampaert (Quick-Step Alpha Vinyl) és van Baarle triója, majd az éllovasok mezőnye teljesen szétszakadt. A holland versenyző pedig olyannyira jó erőben volt, hogy kezdeti néhány másodperces előnyét közel kétpercnyire tornázta, a kilátogató nézők bánatára: a velodrómban ezúttal csak a második helyről döntő sprintnek lehetett a tanúja, így amikor van Aert megszerezte az ezüstöt, van Baarle már győzelmi vacsorájához készülődött. A 29 éves holland kerékpáros hatodik szakaszgyőzelmét aratta karrierje során, de az elsőt idén, eddigi legkomolyabb győzelme a tavalyi Dwars door Vlaanderen egynaposa volt. A győztes idő kereken 5 óra 37 perc lett, van Baarle átlaga pedig 45,8 km/h, ami rekordot jelent a Párizs-Roubaix történelmében. Másodiknak van Aert jött be 1’47”-el, a harmadik helyen Stefan Küng végzett. Devriendt és Mohorič is azonos időt kapott.
Az év harmadik monumentuma, az északi pokol naposra sikeredett, és egy olyan versenyző győzelmével végződött, akinek győzelmére keveset adtak a hozzáértők. Mindenesetre van Baarle győzelme is mutatja, hogy ezen a versenyen minden, de tényleg minden megtörténhet. Ide nem elég a jó teljesítmény, a segítő csapat és a minden egyes méterre kidolgozott taktika, ha az nem párosul szerencsével – különösen a macskaköves szektorokban -, akkor a versenyző győzelmi esélyei is csökkennek. Van Baarle minden tiszteletet megérdemel, hiszen hosszú ideig egyedüli Ineos-versenyzőként volt szökésben, a végén a megfelelő pillanatban indított, amivel beírta magát a kerékpározás nagykönyvébe.
