Cseh Roni kemény csaj, sokszor olvashattunk már figyelemre méltó teljesítményeiről. Mindennek tetejébe élmény olvasni beszámolóit, úgy önti szavakba a történteket, hogy minden bringás úgy érzi kicsit, mintha vele is megesett volna. Nos, van egy örömhírünk, Roni most az Alpokba készül és természetesen a beszámoló sem marad majd el a két hét múlva kezdődő Four Peaks-ről…
Four Peaks
Életem első 3 napos versenye tavaly volt Horvátországban, erről írtam hosszan szokásomhoz híven, s igaziból ez volt a családi nyaralásunk is egyben, tehát versenyként még véletlenül sem tekintettünk rá előre. Így aztán arról sem volt fogalmam, – igaz most sincs nagyon – milyen is egy több napos verseny, hogyan fog esni, kell-e másként csinálni valamit, mint egy szokásos maraton előtt. Akkor töltöttünk el együtt több napot Wouter Cleppével, aki hosszasan ecsetelte, micsoda szuper több napos versenyek vannak mindenfelé Európában és még azon túl is. Persze van nekem álmom, de az nagyon messze és talán még kicsi is vagyok hozzá, de miután Cleppi beletette a bogarat a fülünkbe, az ő ajánlására kiválasztottuk a Four Peaks nevű 4 versenyt, ami Ausztria gyönyörű helyein halad, összesen 270 km és közel 9000 méter szint. A verseny individual stage race, azaz egyénileg teljesíthető, de ha 4 fő egy csapatból indul, akkor a csapatversenyben is értékelésre kerülnek. A szakaszok nem tűnnek halálosan hosszúnak, viszont szint akad bennük rendesen, s első ránézésre nem kell hozzá sem profinak, sem szuperkerékpárosnak lenni, hogy le tudjuk tekerni, illetve nem mellékesen a nevezési díj sem horror áron van. Ettől persze még indulnak rajta „sztárok”, mint idén éppen Christoph Sauser, avagy Karl Platt.
Miután még tavaly beneveztünk, s el is fogadták a nevezésünket, akkor ijedtem meg, hogy ez kicsit keményebbnek ígérkezik, mint a horvát nyaralás, s akkor most mi legyen. Konzultáltam is kicsit erről Blazsó Marcival, de megnyugtatott, hogy ha rendesen tekerek télen, nyáron, nem lehet baj. Így aztán az idei télre megvolt a motiváció, ha esett, ha fújt, ha -13 C volt, én akkor is mentem ki az erdőbe, görgőre semmi pénzért fel nem tudtak ültetni, mert nekem most az Alpok keménységéhez kell igazítanom magam. Igaz, hogy a hidegben tekeréssel eddig sem volt gondom, de azért egy-két reggelen, amikor 5-kor felkeltem, hogy el tudjak menni bringázni, s a hőmérő -10 alatt mutatott, akkor azért dobtam egy hátast, viszont semmi nem tántorított el. Külön pikantériája a dolognak, hogy karácsony és szilveszter között éppen ott síeltünk, ahol a verseny 4 napja kanyarog, így hótakaróval már szemügyre is vehettem a hegyeket, hát nem lett könnyebb a lelkemnek.
Faget Maraton
Próbáltam minél többet télen is kint lenni, ahogy jött a jó idő, onnan pedig már ki sem lehet cibálni az erdőből bringával együtt. Miután a tél beállta előtt Ördög Dani jóvoltából szert tettem egy klassz kis 26-os össztelós Giant Trance X-re, ezt nyúztam télen, tavasszal folyamatosan, illetve a nagyon béna csatakos időkben azért előkerült a kis sárhányósom is. És persze télen ott voltak az elmaradhatatlan cyclocross versenyek, amit Marci ugyan kicsit ellenzett, de én szuper kiegészítésnek találtam a monoton hidegben tekerések mellé, ha néhány vasárnapon kicsit gyorsabban kellett haladni a megszokottnál. Ez volt a második szezon, hogy télen indultam a cyclocross versenyeken. Először kicsit izgultam is, mennyire tolerálom majd, hogy nem tartok „pihenőt” a montis verseny szezon után, de meg kellett állapítanom, én nagyon hasznosnak találtam, hogy nem „tunyul” el a testem és a fejem teljesen, hanem emlékezetben tartja a versenyek izgalmát, gyorsaságát és rutinját.
Így aztán februárig volt hosszú tekerés, kis versenyzés, s persze a nekünk Alpinbike-osokak már megszokottnak mondható 2 hét Monaco edzőtábor, amit imádok, mert ott már akkor meleg van, és azokat a hegyeket nem tudom megunni.
Áprilistól pedig elkezdődtek a montis versenyek, én először a próbának szánt 4 Island nevű horvát versenyt terveztem be, ami ugyan nem egyéni volt, hanem páros, de legalább kipróbálhattam, milyen egy 4 napos verseny állati köves, sziklás terepen. Mindenféle előre nem látott körülményeknek köszönhetően végül úgy alakult, hogy a „lábadozó” Cleppével mentem párban. Hát életem meghatározó versenye volt azt hiszem.
Cleppével
Egyrészt nagyon sokat tanultam Cleppitől, mit hogyan is csináljak a napi rutintól a reggeli és esti evésen át a verseny közben mennyit és mikor egyek-igyak-on keresztül. Másrészt sokat tanultam magamról, miként reagálok a sorozatos terhelésre, a nálunk nem látott, sziklás terepre, az addig nem megszokott mennyiségű kajára, a hirtelen melegre, és a nem várt körülményekre, mint például a rajt előtti 2,5 órás hajókázás hányással egybekötve J Egyszóval ez a verseny – azon kívül, hogy bátran ajánlom bárkinek, aki imádja a sziklás terepeket gyönyörű kilátással – szuper kis próbának bizonyult, s el is hittem, képes vagyok 4 napot végigtekerni.
Így ez aztán az egész évemre kihat, mert valami olyan angyali nyugalom szállt meg azóta, hogy nincsenek álmatlan éjszakáim, mint évekig előtte, vajon végig tudok-e tekerni egy 70 km-es maratont. Tudom, ez bután hangzik olyannak a szájából, aki azért pár éve már versenyez maratonokon, de nekem tényleg gondot okozott ezt elhinni versenyről-versenyre.
Azóta már túl vagyok két maraton magyar kupa futamon, és a maraton magyar bajnokságon, kipróbáltam egy xco-maraton kombós hétvégét is, így izgatottan várom a két hét múlva kezdődő Four Peaks-et, s onnan is jelentkezem majd reményeim szerint napi tudósítással…
