Cseh Roni immár második alkalommal teljesítette az Alpinbike által szervezett CrossAlps túrát! Beszámolójában erről mesél!
2013.07.20. Szombat
Ami az idei túrát illeti, az már tavaly eldőlt, hogy idén két túra lesz, az első a már tavaly jól bevált útvonalon, illetve idén megpróbálunk egy egészen újat is… Vagy egészen magasat, vagy nehezet, vagy nem is tudom, minek minősítsem, mivel a túra 8 napja alatt többször is megpróbáltam magamban megfogalmazni, de nem egészen sikerült körülírnom az érzést. Maradjunk annyiban, hogy idei klassz kis túrázós nyaralásomra készültem, s lett belőle egy néha zord idővel, néha zordon ösvényekkel, néha pedig elbújós szállásokkal tarkított jó kis küzdés.
Már az indulás is úgy kezdődött, hogy a túra előtt 2 héttel még bőszen hittem, hogy vasárnap az xco ob-n küzdök kicsit, aztán másnap útra kelünk. Helyette már szombaton délben elindultunk, kicsit ugyan megfogyatkozva, mivel Joe egyenesen Jordániából gondolta az Alpokban tekerést megkezdeni, a chartertársaság egészen másként gondolta, így aztán haza sem ért az indulás napján szegény, hanem külön vonatozott utánunk Innsbruckba másnap. Ördög Dani pedig még az első túrát vezette bőszen, amikor mi nekivágtunk a másodiknak.
Kis csapatunk így Tasi Gábor, Oszi Zoli, Bödi bácsi (LOL), Brigi s jómagam összetételben vágott neki a 800 km-es útnak. Estére meg is érkeztünk St. Anton am Arlberg-be, ahol gyors szállásfoglalás, majd imádott osztrák vacsoraduóm, a frittatensuppe és kaisersmarren elfogyasztása után, néhány sör kíséretében hamar álomba szenderültünk.
2013.07.21. Vasárnap St. Anton am Arlberg-Ischgl
Reggel nem terveztünk korai indulást, mondván, hogy ez csak amolyan bemelegítő tekerés a teljes csapat nélkül, röpke 40 km lesz, s már az új szálláson is vagyunk. Oszi Zoli sofőrként maradt, illetve Brigi, mint masszőr, életmentő, gyógyászati asszistens, s mindenes szintén a busszal utazott, így mindösszesen hárman (Tasi, Bödi, én) vágtunk neki a kis kellemes túrának. Mire elindultunk, volt már fél 11, a nap elég keményen sütött, szóval az időjárás túl kegyesnek is mutatkozott. Mivel Bödi rendszeresen jár ide síelni, így az út elejétől nem volt hiány földrajzi jártasságban sem… végre, gondoltam, valaki legalább fogja vágni, merre kell menni, hiszen még a kis falvak nevét is fejből nyomta.
A faluból kifelé szemből egész hosszan belefutottunk egy helyi országúti versenybe, durva sokan voltak, pedig nyilvánvalóan nem volt egy híres rendezvény. Közben szépen letértünk az országútról, s csodaszép erdei betonon csapattuk tovább. Útközben egészen sok túratársat láttunk, sokan nyomták egy szál hátizsákkal, s elmondásuk szerint így kelnek át mindenféle autós segítség nélkül az Alpokon, ami szerintem nem kis teljesítmény, hiszen mi is hátizsákkal mentünk, de abba csak az egynapi életmentő esőcucc, kaja és szerszám kellett, nem egyheti pakolnivaló, s ez nem kis könnyebbség. Az út szépen folyamatosan emelkedett, s ezzel együtt eltűnt az aszfalt is alólunk, így aztán schotteren, majd egyre kövesebb úton másztunk felfelé.
Persze többször megálltunk fényképezni, szerelvényt igazítani, gumicukit majszolni, de egyre közelebbinek tűnt a hágó, ami 2320 méteren volt. Azért mire odaértünk kezdtem gyanakodni, hogy ha ez a bemelegítő és nagyon lájtos nap, akkor vajon milyen lesz a többi, de elhessegetettem a buta gondolatokat, biztosan csak túl fáradt vagyok még a Salz miatt, stb… de szó mi szó, a hágóra nem lehetett két keréken feljutni, egy kis tolás, cipelés is kellett hozzá, mivel az út vége igen meredekre, kövesre és nehezen járhatóra sikeredett. Semmi baj, már ott is a jól megérdemelt első hütténk, a Heilbronner Hütte 2320 méteres magasságban. Persze telt ház, a teraszon nincs is hely, de legalább jól felszerelt, még a vizes bringás cuccoknak is számtalan teregető kötél kitéve. Meg is ragadjuk az alkalmat, mindent kiteregetünk, s bevonulunk kaja, pia, csendélet kombóra.
Némi pihegés és melegebb öltözet magunkra öltése után elindulunk lefelé. Bödinek szerencsére fejből megy, nem is kell a tracklog – mondja, csak a Galtür feliratú táblát kell nézni, ott lesz egy tó, a következő hely már Ischgl, s ott is vagyunk. Így aztán nagy egyetértésben száguldunk lefelé, Bödi megy elöl, én még kétszer beazonosítom a kis fehér táblákon a Galtür feliratot,aztán jó sok ereszkedés után Gábor közli, hogy szerinte lementünk az útvonalról, mire én biztatom, hogy ó, hát Bödi tudja, merre kell, s nézze csak meg, már el is száguldott tovább lefelé… ő még kicsit hezitál, de megyünk tovább lefelé. Aztán egy idő után látjuk, hogy nagyon meredek lefelé az bitumenes út, nagyon mélyen van lent a völgy, de Bödi szerint odalent vár Galtür. Én még viccelődöm Gáborral, hogy ha itt tekernénk felfelé, milyen erősek lennénk, még a Bükk maratonra fel tudná ő is edzeni magát simán, meg ilyenek, közben bőszen kanyargunk a szerpentinen lefelé. Aztán végre megpillantunk egy falut lent, nagy öröm, ám Bödi megszeppenve bejelenti, hogy „az ott nem Galtür” ….ahhh,grrrr…. mi van?
De akkor hol vagyunk? Hát, izé, nem tudjuk…okostelefon elő, térkép szerint a már csak 10 km-re lévő Ischgl 35 km-re van mindenféle országutakon. Elkapunk egy turistát, akinél jó kis helyi térkép van, s én iszonyodva summázom, hogy Tasi Gáborunk aggodalma nem volt alaptalan, egy egészen másik völgyben vagyunk. Én közlöm, hogy ez csak egy gerinc, mit vagyunk úgy oda, de aztán a hülye nézésekből rájövök, hogy ez nem a János-hegy, az egy gerinc elég brutálisan másik irányba vitt el. Így aztán a nemrégen olyan viccesnek tűnő edzésmódot azonnal ki is próbálhatjuk, elindulunk felfelé az átlagban 10% fölötti szerpentinen. Mindezt tetézi, hogy az eső is rákezd, engem ismerők kb. el tudják képzelni a fejemben kavargó szebbnél szebb szavakat, mire visszaérünk az eredeti útvonalra. Itt azonnal megállapítjuk, hogy Gábor éppen a Galtür táblácska alatt állt meg azon morfondírozni, hogy nem az útvonalon vagyunk, csak éppen a táblára nem néztünk fel. No, de semmi baj, még egy kis mászás, immáron a jó irányba, s megérkezünk a Stausee-hez, amit egy óriási gát zár el a völgytől.
Gyönyörködünk kicsit de mivel kicsit elszaladt az idő, tovább is állunk, s még egy kis hullámzás után végre megpillantjuk a híres (immáron hírhedt) Galtür-t. Innen azért még kell menni, letérünk a betonos útról, s a táblák tanúsága szerint az IronBike útvonalán, egy patak mellett száguldunk tovább lefelé. Közben annyira elered az eső, hogy egy kis házikó oldalában, az eresz alatt keresünk menedéket, még éppen az utolsó pillanatban, mert közben a jég is esni kezd. Jó félórai várakozás után úgy döntünk, hogy továbbállunk, felvesszük az esőcuccokat, s még egy 20 perces bringázás után megérkezünk Ischgl fölé. A városka fölötti ösvényen vakargatjuk a fejünket, hol lehet a szállás a házházhátán utca nélküli rengetegben, de a szerencse ránk mosolyog, éppen alattunk egyik ház ablakából Brigi kiabál ránk, így a szállás megvan, már csak lejutni kellene. Hosszas ténfergés után átvágunk egy lóherésen, én azért sűrűn pillantok oldalra, mikor kapunk egy kis sörétet a hátsónkba… sógoréknál nem annyira szeretik ezt az átvágunk a szomszéd kertjén dolgot, de szerencsésen megússzuk, szállás megvan, fürdés, vacsi. Oszi Zoli pedig elindul begyűjteni a ma érkező Joe-t és Danit két ellenkező irányból. Éjjel 11-re végre együtt a csapat, senkit nem kell álomba ringatni.
A kis tévelygéssel együtt 56 km lett 1633 méter szinttel a mai nap, melyet nettó 4 óra tettünk meg.
2013.07.22. Hétfő Ischgl- Slingia
Na, ez egy szép nap volt, a tervek szerint gyakorlatilag két napra való utat, azaz két 2600 körüli hágót terveztünk erre a napra, mivel a sűrített program miatt kellett egy ilyen nap is. Reggel a szokásos reggelink, bringa átnézegetés után teljes létszámmal, 6-an vágtunk neki az útnak, erre a napra még buszvezetőnk, Oszi Zoli is csatlakozott, a buszt pedig Brigire bíztuk. A szállásról nem kellett sokat gondolkodni, hogy merre induljunk, ugyanis csak felfelé vezetett az út. Sok bemelegítésre nem maradt idő, azonnal 13 %-os emelkedőkön tekerhettünk, hogy meglegyen az érzés 🙂
Röpke 3 órás felfelé tekerés után elértük a Fimberpass nevű hágót, ami egészen pontosan 2608 méteres magasságban volt. Addig azért megálltunk pár fényképre, csokikára, hegyi patakból kulacstöltésre, átléptük a svájci határt, majd 2300 méternél hüttét is találtunk. Itt Oszi Zoli és Bödi már kényelembe is helyezték magukat, mire mi odaértünk, azonban nem engedtük őket lazsálni, sőt kajálni sem (utólag is bocs Zoli), hanem hajtottuk a népet, hogy majd fent is lesz hütte. Innen a hágóig hihetetlen mennyiségű mormotát láttunk az egyre kopárabb tájon, bevallom még soha nem láttam élőben ezeket a mókás kis lényeket, így egészen sok idő telt el, mire felértünk, mert én szívem szerint elkaptam volna párat egy kis simizésre.
A hüttétől a hágóig vezető úton gyakorlatilag csak pár pillanatra lehetett felszállni a bicóra, mert itt már emelkedett rendesen, s a kis ösvények is elég viccesek voltak, így maradt a tolás. Egész népes társaság igyekezett felfelé a hágóra, útközben már havon is kellett átkelni párszor, fent kis fényképezkedés, s energiaszeletek befalása, mert persze hüttének nyoma sem volt.
Ez szemlátomást Oszi Zolit kicsit rosszul érintette, de biztattuk, hogy tuti hamarosan lelünk egyet. A hágóról végre lehetett ereszkedni bringával is, eszméletlen jó kis lefelék voltak, s hihetetlen jó érzés volt, hogy elszáguldottunk szinte mindenki mellett, akik sokkal korábban indultak el lefelé. Az elmaradhatatlan hegyi tehenek itt is udvariasan félreálltak mindenhol, több, mint egy órát száguldozhattunk lefelé.
Itt azért már kezdett mindenki éhes lenni, szegény Zoli emiatt le is maradt, őt szerencsésen eléheztettük, így fő cél volt valami kajálda. Ami meg is lett hamarosan, ám rajtunk kívül még vagy két tucatnyi hasonlóan lúzer bringás akart ott enni-inni, így döntöttünk, hogy megyünk tovább. Már majdnem az éhhalál küszöbére érve, végre beértünk a csodaszép helyen fekvő kis Vná városkába, s azonnal egy kis étterembe botlottunk. Nem is volt kérdés, megállunk-e, senkit nem érdekelt, hogy még csak a napi táv felénél vagyunk, s jócskán benne a délutánban, leves, tészta, sörök. Ezzel még nem is lett volna baj, de legalább egy órát eltöltöttünk itt, s mire elindultunk, kezdett izgalmassá válni, hogy a még előttünk lévő újabb 2300-as hegyet mikorra küzdjük le, főleg tele hassal, én konkrétan egy jó kis délutáni szunyára szavaztam. Még jó sokat ereszkedtünk lefelé, a hajam már égnek állt, hogy akkor mi most itt nulláról fogunk megint felmászni, de végül 1100 méteres szinten megálltunk, s kezdődhetett az újabb mászás. Rögtön az út elején figyelmeztetés, hogy éppen aznaptól 3 napra lezárták az utat, de gondoltuk ez reánk tuti nem vonatkozik, aztán gyalogosan jöttek szemből turisták is, így teljes lelki nyugalommal haladtunk tovább. Egy nagyon szép patakvölgyben indultunk el, de a meredekséggel megint adódtak gondok, ugyanis volt, ahol 27 %-os emelkedőt kellett leküzdeni. Én ráadásul elkezdtem azon szenvedni, hogy a Salzon megint lett valami kis pukli a jobb combom tövében, ami eléggé irritált már eddigre a nyeregben üldögélés, így próbáltam fészkelődni, de már semmi nem segített.
Aztán egyszer csak megláttuk mi volt a figyelmeztetés oka: az út és a hegyoldal gyakorlatilag eltűnt egy sziklaomlás következtében, ami egészen a tetőről zúdulhatott le a patakig. A durva az volt, hogy egy nap alatt új hidat csináltak, így mi már át is tudtunk kelni, ott azonban az út teljes hiányában a bőszen dolgozó markoló mellett egy olyan sziklaomláson kellett átevickélni, hogy olyat még nem láttam. Közben azt hiszem kezdtem fáradni is, mert egyre kevésbé toleráltam, hogy ismét egy jó 2 órás mászásra van kilátás. Lássuk be, akkor már kb. 7 órája úton voltunk, így ez valahol érthető volt. Amikor jó egyórás mászás után egy erdei hütte melletti tisztásra értünk, Bödi örömmel kérdezte, hogy akarom-e tudni a mai nap jó hírét, mire én azonnal rávágtam, hogy ”ja, látom, bakker, rossz úton jöttünk, nincs felfelé vezető út a hágóra”… és teljesen kész voltam a látványtól. És tényleg úgy tűnt, körülöttünk mindenhol 2800-as csúcsok meredeztek, de ugyanez volt a helyzet szemben is. Erre Dani és Bödi azonnal kitalálták a megoldást, hogy hurrá, már alig kell felfelé menni, mert a gps szerint erre van az út, tehát tuti egy alagúton kelünk át, és akkor már semmi felfelé, csak átmegyünk, s ott van Olaszország, meg a szállás, meg mindenféle földi jó. Közben Tasi, Joe és Zoli eléggé lemaradtak, de mivel jókora fekete fellegek gyülekeztek mindenütt, mi haladtunk tovább, hogy majd a hágón legkésőbb úgyis bevárjuk egymást szokás szerint. Jó egy km után elénk tárult az a látvány, amit soha ne fogok elfelejteni.
…az Ewige Wand ehhez képest semmi, nem is lehet szavakba önteni…már messziről is látszó, irgalmatlan hosszú, sziklába vájt alagút, vagy gyalogösvény, vagy nem is tudom, minek lehet nevezni. innen tábla figyelmeztet, hogy tilos kerékpározni, csakis tolni avagy háton cipelni szabad a bringát. Persze enélkül sem jutna eszébe az embernek, mert oly meredek és keskeny az ösvény, jobb oldalán száz méteres mélységgel, hogy én csak a falhoz lapulva merek haladni. Néhol teljes alagútban, néhol korláttal védett félalagútban haladunk…
Visszapillantva még látjuk, hogy Tasiék éppen a tisztásra érnek, tehát nincsenek messze tőlünk, bár még jócskán fel kell mászniuk. Közben az ég egyre feketébb, de én bízok abban, hogy mindjárt felérünk, átbukunk a hágón, s el sem kap az eső. Nem tudom, milyen hosszú lehetett a sziklaalagút, de egyszer csak fent vagyunk, még egy kis pukli, s felérünk… gondolom én, ám ekkor megpillantom, hogy egy dimbes-dombos fennsíkon vagyunk, s annak bizony nem látni a végét. Végszóra a cipőm beszorul a pedálba, belassulok éppen, én meg mint egy zsák eldőlök balra, bele a kiálló sziklácskákba, és igen, akkor eltörik a mécses, összegömbölyödök a földön és csak bőgök, hogy nekem most aztán elegem van. Bödi együtt érzően néz, de nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, Dani pedig már előrébb jár. Az időjárás megoldja gyorsan a helyzetet, mert akkorát dördül a fekete ég, hogy ijedtemben felugrok, s azonnal elindulok tovább, közben bőszen mondogatom, hogy ebből nem fog esni, és nem kell félni a dörgéstől, meg a villámoktól sem, amik igencsak komolyan veszik a dolgukat, s elkezdenek a fennsíkon cikázni. Közben döbbenten konstatálom, hogy se egy darab nagyobb szikla, se egy fa, se egy tető, szóval csakis mi hárman meredezünk ki a büdös nagy fennsíkból, ujjé… ma tuti agyon fog csapni a villám, de még legalább nem esik. Figyelem a teheneket, aki riadtan szaladgálnak, Dani meg is jegyzi, hogy ezek biztosan tudják, hova kell ilyenkor szaladni, de mint kiderül, nem igazán, csak a le-föl irány van meg nekik is. Egyre ijesztőbben dörög és feketedik az ég, villámlik, majd rákezd az eső. Megállunk, magunkra rángatjuk az esőkabátot, én a sisakomra húzom az esővédőt is, s húzunk tovább…
Na, de ekkor olyan jégeső kezd esni, hogy veri a kezem, a térdem, a lábam, beesik a fülembe, s nagyon fáj. Dani kiabál, azt hiszem valami mond, de rájövök, hogy csak a fájdalomtól, én sikítok, Bödi pedig hangsebességre kapcsolva száguld át mindenen. A vízfolyások pillanatok alatt patakká, majd folyóvá dagadnak, az átkelők eltűnnek, s a mocsaras fennsíkon vízben gázolunk, semmit nem látva alatta. Közben áthaladunk az olasz-svájci határon is, egyben a második átkelőn, ami 2309 méter magasan van, de ezt nem tudjuk most kellően átérezni. Nem látunk semmi célt sem, én annyit tudok a korábban megnézett térképről, hogy valahol lejjebb majd lesz egy hütte, de az még nem most. Egyszerűen menekülünk bele a semmibe, én a szóbeli végrendeletemet is megfogalmazom, amikor jó negyed óra múlva előttünk egy kis tó, s a partján szemlátomást elhagyott ház. Dani közben lemarad, mi Bödivel teljes gőzzel tekerünk oda, amikor jobbra pillantva meglátok egy másik házat, aminek füstöl a kéménye, s mellette egy autó. Egy kis ajtó hátul nyitva, odarepesztünk, beugrunk az ajtón, s valamiféle kis tárolóban találjuk magunkat. Bringát le, s az ajtóból sasoljuk Danit, aki szintén a másik házat irányozta be, észrevesz bennünket, odaszáguld, s átfagyva beesik az ajtón.
Megpróbáljuk felderíteni, mi is lehet ez, rájövünk, hogy valami menedékház-féle, a tárolóban számtalan cipő, felmegyünk az emeletre egy belső lépcsőn, s egy étkezőben találjuk magunkat, ahol nagyobb társaságnak éppen vacsoraosztást kezdenének. Én azonban ekkor kezdek felocsúdni a sokkból, vagy nem is tudom, mi lel, de hangosan zokogni kezdek, mire megáll az élet. A házvezető bácsi levisz minket a pincébe, a személyzetet odaküldi, száraz ruhát próbálnak ránk tuszkolni, mutatják a papucsokat, bekapcsolják a kazánt, s azonnal felajánlják, hogy maradhatunk, ha akarunk. Közben megérkezik még két német fiú, akik Tasiék és közöttünk haladtak, így reméljük Gáborék is hamarosan megérkeznek. A németek döntenek, ők maradnak legalább az eső végéig, aztán meglátják, mi lesz. Mi várunk, Gáborék sehol, legalább fél óra eltelik, a jég talán elállt, de az eső még esik. A háziaktól megtudjuk, hogy a legközelebbi faluig vezető trailen kívül van valamiféle járhatóbb út is, amin az autó feljött, így gyors kupaktanács után úgy döntünk, hogy magunkra cibáljuk az összes ruhánkat, s lemegyünk. Persze az eső még esik, de legalább a jég elállt, a táj hófehér a jégtől, a vízfolyások megáradtak, a levezető köves szerpentinen nem egyszerű haladni, de azért fényképezni még itt is megállunk…
Jó fél óra alatt leérünk Schlinig nevű falucskába, elindulunk a levezető útvonalon tovább, ám ekkor úgy döntünk, a sötétségre tekintettel nem próbálkozunk ma már tovább, hanem odahívjuk a busszal Brigit. Visszafordulunk, bekuncsorogjuk magunkat egy hotel éttermébe, jókora pocsolyákat eresztve beülünk a melegbe. Ez maga a mennyország, meleg tea, kávé, stresszoldó sör, s hamarosan megérkezik Brigi is. Találgatunk mi lehet Gáborékkal, azonban fent nincs térerő, senkit nem érünk el, már sötét is van, így nem látunk esélyt arra, hogy ma leérnek onnan, s biztosra vesszük, hogy legalább a menedékházig elértek. Így aztán elindulunk a szállásra, rájövünk, hogy azért még jócskán kellett volna lefelé menni, így jól döntöttünk, hogy a busszal megyünk. Szállásunk Laatsch nevű településen van, persze a főnök egy magyar fiú, aki az esti vacsinál mellénk is telepedik, s mesél. Én a fürdésnél észlelem, hogy hála jól sikerült ficergésemnek a nyeregben, a bal alfelemen is lett egy kinövés, ami iszonyúan fáj, kezdek aggódni a további túrázásomat illetően. Nincs mit tenni, még egy sör, s megműtöm magamat, jobb híján babakrémet rá, aztán reggel meglátjuk. Közben kapunk egy hívást Manótól, hogy Oszi Zoli egy pillanatra tudott térerőt varázsolni, s megüzente, elérték a menedékházat, így ott éjszakáznak. Megnyugszunk, s hulla fáradtan álomba szenderül mindenki.
Mai napunk 58 km, 2820 szinttel, s nettó 5:30 órával (de bruttó 10:45-tel)
2013.07.23. Kedd Laatsch- Morter
Reggel azért felöltözünk az eredeti tervek szerint bringásba, s várjuk Gáborékat, akik csak 10-re érkeznek meg, kicsit ziláltan, de mosolygósan. Kölcsönös élménybeszámoló, majd elkezdődik a kulminálás, hogy akkor most hogyan tovább. Gáborék holmi egy darab vizes cipőkre és rossz alvási körülményekre hivatkozva nem akarnak ma tekerni, sőt Oszi Zoli úgy tűnik a továbbiakban nem akar az öngyilkos csoport tagja lenni, így ismét lelkes buszvezetőnek csap fel. Gábor ellentmondás nem tűrően kijelenti, hogy ő kizárólag a mai napra tervezett 3200 méteres hágó miatt akart erre az útvonalra jönni, így gonoszak vagyunk, ha ma megyünk és ő nem jöhet, mi viszont nem akarunk eltérni az eredeti tervektől. Hosszas huzavona után kialakul, hogy oké, mi menjünk ma, ők meg átbuszoznak a mai szállásra, s majd onnan holnap veszik be ezt a csúcsot, ma pedig pihegnek. Mire ez kialakul, már jócskán eltelik a délelőtt jelentős része, így nagy az esély, hogy az addig szinte menetrendszerűnek mondható délután 5 óra körüli esőt megint kikapjuk, akárhogyan haladunk majd. Bár elvileg ez csak egy rövid nap, mert csak felmegyünk gyorsan 3200-ra, lejövünk a túloldalon, meg ilyenek, de ezt már hallottuk első nap is… Végre egy jó kis folyó melletti síkon haladunk jó darabon, majd jön az elmaradhatatlan mászás, de legalább hamar csodaszép hatalmas fenyőkkel és mohával teli erdőben megyünk. Persze ez nem tart sokáig, így ki kell mennünk egy jó kis meredek, bitumenes szerpentinre, ahol egyre feljebb érve kezdjük érzékelni, hogy ma tényleg magasra megyünk majd. Az út jobb oldalán hatalmas, 3000 fölötti hegyek, s a tetején irdatlan mennyiségű hó…
A nyelvünk lóg rendesen, mire felérünk Suldenbe, eddigre már azt is tudjuk, hogy a mai napon Suldenből az Alpok legnagyobb felvonójával megyünk fel 1900 méterről majdnem 2600 méterre, s innen folytatjuk bringával az utat. Persze, amikor odaérünk, éppen az orrunk előtt húz el a lift, s éppen sikerült a sziesztát kifognunk, így a felvonó lábánál lévő hangulatos kis hüttében múlatjuk addig az időt levesek, tészta, s némi csokis süti kíséretében. Aztán végre elindul a felvonó is, tényleg monumentális, állítólag 110 ember fér el benne egyszerre, a bringát grátiszban lehet felvinni, mi csak felfelé útra váltunk jegyet. Azért a turisták elég furán méregetnek minket a bringával, de én éppen újabb mókás szórakozásomnak hódolok, bekapcsolom a kis bryton órámat, hogy tényleg méri-e a sebességet így is, s szurkolok, hogy én leszek a leggyorsabb ezen az útvonalon majd (persze itthon látom, hogy ennek mások is hódolnak, s nem velünk ment fel leggyorsabban a felvonó :D). Felérve a gyalogos túrázók még furábban néznek, amikor nem lefelé, hanem felfelé indulunk el, mondjuk furán is érezzük magunkat, ugyanis tekerni nem igen lehet, főleg, amikor a havon kellene átmenni.
Azért egy 1,5 órás küzdés után felérünk 3123 méterre, a Madritschjoch-ra, a látvány tényleg lenyűgöző, de megszenvedtünk érte rendesen.
Én azért dobok majdnem egy hátast lepillantva, ugyanis a lefelé út gyakorlatilag jó időre előrevetíti megint a tolást, oly meredek eleinte. Nincs más hátra, elindulunk ügyes kis hegyi zergeként lefelé, egyensúlyozunk a köveken, csúszós ösvényeken, Dani már többet ül a nyeregben, mint mi, de azért küzdünk hősiesen Bödivel. Szerencsére egy idő múlva kisimul a táj.
Gurulhatunk mi is lefelé, de még kétszer hirtelen olyan meredekké válik, hogy megint leszállni kényszerülünk.
Közben persze megérkezik az elmaradhatatlan, eső, így a meredek lefelé egy részét is már esőben tesszük meg, aztán Dani közli, hogy bizony még 2000 méter fölött vagyunk, s egészen 800-ig le kell mennünk. Így aztán megint vacogva száguldunk lefelé, hol eláll, hol megint elered az eső, de egy idő múlva érezhetően melegszik a levegő, majd eláll az eső. Közben mindenhol eperföldeket látunk, s olyan mennyei édes illat lengi be a tájat, hogy én szívem szerint bevetném magam valamelyik ültetvényre. Leérünk Morter-be, s éppen a szállás mellett megy az út, így hamar megtaláljuk, csodálkozva nézik, miért vagyunk úgy beöltözve, hát igen, onnan már elég hihetetlen, hogy fent megint micsoda cudar idő volt.
Én közlöm Gáborral, hogy szerintem ezért a csúcsért itt maradni, ez aztán egy világ marhasága, mert kopár, és különben is annyit kellett tolni fel is, meg le is, és megint esett, és az miatta van, meg egyébként is… de azért persze gyönyörű volt. Ő csak legyint, hogy majd kinövöm a hisztit, s nem tágít holnapi terve mellől.
Szállásadónk felesége ismét egy magyar hölgy, így a vacsorát illetően előállhatunk mindenféle kívánságokkal. Mondjuk az 5 soros menü kifog az egyébként nem keveset evő társaságon, így estére csak pihegni tudunk. Közben Gábor a nagy pihenésben megfőzte a következő napok változtatott tervét is, maradunk itt még egy éjszakát, ők másnap felmennek a nagy, magas csúcsra, aztán innen megyünk tovább a tervek szerint, csak az utolsó nap marad ki, illetve a szállásokat kell egy-egy nappal elcsúsztatni. Ó hát persze, ez így menni fog, pikk-pakk…
Brigivel kicsit hüppögünk, mi a Garda tavat akarjuk a végén, de hiába… a férfiak olyan erőszakosak néha… meg a hülye hegyeik, meg ez a bringázás is, különben is minden délután elázok, előtte meg izzadok a 35 fokban, cipelni kell a bringámat, és miért a nehezet hoztam el, és különben is miért nem adtak csokit a vacsora után… szóval van baj, de a fáradtság kiüt, megyek aludni.
Mai nap 57km, 2500 méter szinttel, nettó 4 órával.
2013.07.24. Szerda Morter-Morter
Akkor hát ma azt csinálunk, amit akarunk, Tasi és Joe elmentek a magas csúcsot megmászni, persze ők egészen a felvonóig mennek a busszal..ahh..lusta banda. Azért mi is fáradtak vagyunk már rendesen, így én nagymosást rendezek, Bödi és Dani pedig a lustuljunk az ágyban című filmet fűzik be. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve felvetem, hogy tegnap eljöttünk amellett a klassz kis tó mellett, de nem is láttuk, esett, blabla…nézzük meg. Kicsit húzzák a szájukat, de jó legyen meg az örömöm, menjünk. 11-re puccparádéban állunk, s elindulunk a tóhoz, felfelé. Én kb. 10 perc után rájövök, hogy előző nap valószínű a nagy magasság, az eső és a hideg miatt kihagyhatott az emlékezetem, mert ez nincs meg, hogy ennyire lejtett az út. Azaz negyed óra alatt eljutok oda, hogy megvétózom saját tervemet, vissza akarok fordulni, de Bödi nem hagyja. Összevont szemöldökkel közli, hogy nem, most pedig megnézzük a tavat, Dani pedig ráerősít, hogy és az 2000 méteren van ám. Ááááá… nem akarom, az még vagy 1200 szint, és még legalább 15 km, és meleg van, éhes vagyok, fáradt vagyok, kicsi vagyok…
Szerencsére ők is elég fáradtak ahhoz, hogy megelégeljék csendes tüntetésemet, s 1500 méteren egy jópofa hütténél megállunk falatozni. Itt aztán mindenhez adnak epret, kapunk ajándék limoncello-t eperrel, sült krumplit eperrel, pfifferlinges puliszkát eperrel, s epret tejszínhabbal. Szerencsére az eső is elered, így mindenki egyhangúlag a visszatérésre szavaz. Lefelé Bödi még megpróbálja tönkretenni a hátsó kerekét egy jókora facsavarral, de Dani megcsinálja, így aztán a kirándulásról hamar hazatérünk, de közben azért felderítjük a környékbeli kis erdei ösvényeket is, ne legyen olyan unalmas. Estére megjönnek Gáborék, szerintük valami fantasztikus volt a csúcs. Újabb degeszre evés, én csendesen számolom, vajon hány kilót fogok hízni, mire hazaérünk, de azért megeszek mindent rendesen, nehogy elhulljak menet közben majd.
Szóval ma dicsőséges 20 km 1,5 óra alatt és 700 méter szint.
2013.07.25. Csütörtök Morter- St.Warburg, azaz St.Nicolaus
Reggel a szokásos elkészüléses procedúrák, bringaellenőrzés, majd 5-en nekivágunk a mai etapnak. Nem kell unatkozni most sem, egyből elindulunk felfelé, s ez így megy egészen 1950 méterig, mintegy 3 órán keresztül. Durva meleg van, mint ahogyan eddig minden nap, én már nem tudom hova lehúzni a ruháimat, négerbarnapirosra vagyok sülve, többször megállunk enni-inni, kicsit már fáradtak az emberek. Egyszer csak elhúz mellettünk egy cingár emberke olyan sebességgel, hogy nézni is alig bírjuk, mire mindenki azon morfondírozik, hogy na igen, nekik könnyű, itt tekernek, amikor csak akarnak, mi meg jövünk a kis dombjainkról, ahol annyi a legmagasabb, mint ahonnan itt elindulunk felfelé szinte nap mint nap.
Majdnem 2000 méteren csinos kis hütte, okulva az előzőekből, itt megállunk, teletömjük a hasunkat, még ejtőzünk is egy kicsit a nyugágyakban, mielőtt nekivágunk az újabb 2550-as csúcson átkelésnek. Jól is tettük, mert utána nem sokáig tekerünk virgoncan, hanem ismét nekiállunk tolva, cipelve felküzdeni magunkat a csúcsra.
Így az ötödik napra csendes megadással vettük tudomásul, hogy a mostani túra csodás és magas hágókon való átkelésének az az ára, hogy bizony 2000 méter fölött egészen sokat kell lábon és nem két keréken közlekedni.
Szerencsére mindig akadnak kis átkötő szakaszok, ahol még tekerni is lehet, sőt Daninak mindig sokkal több, mint nekünk, de azért fárasztó és időigényes ez az út. Felfelé itt is sok a hófolt már, egyiken egy egész csorda birka hűsöl, nagyon cukik, ahogyan az egyetlen hűvös helyen tömörögnek.
Azért némi küzdés árán felérünk a hágóra, a 2517 méteres magasságban lévő Tarscher-pass-ra, a kilátás persze innen is csodás mindkét irányba.
Innen letekintve is látszik, hogy a mai lefelé sem lesz egyből egy örömbringázás. Kis cipekedés, aztán mehet a száguldozás, helyenként döcögés. Én a felfelében kicsit megfáradtam, azaz a cipelés nem esett jól annyira a derekamnak, de azért hősiesen küzdök lefelé is. Egészen addig, amíg az addig igen békésnek mondható hegyi tehenek közül egyik meg nem gondolja magát, s egyesen elindul felém az ösvényen szemben. Először nem veszem komolyan, de olyan fenyegetően néz, hogy inkább kitérek az útjából, s a mezőn átballagva abszolválom a felségterületét képező ösvényrészt. Innen már semmi veszélyes, jó kis szerpentinen haladunk lefelé, majd megérkezünk a Zoggler Stausee-hez, ahol már csak végig kell menni a parton, s ott is leszünk St.Walburgban a tavalyról már megismert szuper kis szállásunkon. A városkában haladva már szövögetem is a tervem, hogy itt a bolt, ide visszajövök mindjárt, veszek sört, csokis kekszet, csokikat, s milyen jó lesz nekem. A szállásra érve nem látjuk a buszt, de semmi gond, biztosan kirándulnak még valahol. Dani beveti magát a recepcióra, majd fura arccal közli, hogy nekünk itt nincs szállásunk, azaz tegnapra várt a lány. Hát én mindjárt meggebedek az éhségtől, a fáradtságtól, és nincs szállás??
Bödivel összenézünk, a azonnal Tasi Gábor elevenenelégetésének tervét kezdjük kovácsolni, mert ez tuti az átszervezés miatt van. Na de hol vannak akkor a többiek a busszal. Gyors sms, mire közlik, hogy ők a szálláson… juppii, akkor van szállás… na ja, csak a tó túlsó felén… anyám én nem ilyen lovat akartam, hanem itt dögleni. De hát nincs mit tenni, iszonyatos önuralomról teszünk tanúbizonyságot, s eltekerünk még egy fél órát a másik helyre. Ott azt hisszük, hogy valamilyen kandikamerás felvétel áldozatai vagyunk, mert a szállásadó bácsi elég furán néz ki, beszélni nem nagyon tud saját nyelvén sem, nemhogy másikon, de ezt még tetézi a házhoz tartozó két darab szlovák lány, akik a házőrzőt serény potypoty-tyal próbálják sűrű vihogások közepette a konyhából kitessékelni. Mindehhez a ház környéke kissé elhanyagoltnak tűnik, szóval elég szürreális az egész, de kellően fáradtak vagyunk, hogy ezen túl sokat gondolkozzunk, Inkább gyors fürdést követően a Dani által már beharangozott előző szállás városkájába, St.Walburgba buszozunk szuper pizzákat fogyasztani.
Mai nap az áttekeréssel együtt 46 km, 2500 méter szinttel, 3:40 nettó idővel.
2013. 07.26. Péntek St. Nicolaus- Monclassico
És akkor ismét egy közel 2500-as csúcs volt a cél, ahova természetesen szintén jó sokat kellett felfelé tekerni. St. Nicolausból mint kiderült legalább közelebb volt a mai nap, mintha a másik szálláson lettünk volna, így a patakvölgyben haladva közelítettük meg a hegyet. Az út mentén mindenfelé kis helyi felvonók voltak bennük tejeskannákkal, s hamar rájöttünk, hogy itt így gyűjtik be a helyiektől a tejet, nagyon vicces kis találmánynak tűnt.
Mire ezeket végignéztük, már meg is érkeztünk a szentek sorában Gertrúdhoz, s St. Geltrude-ből elindultunk felfelé a szokásos meredekségű erdei úton a csúcs felé. Eleinte itt is beton, schotter, aztán egyre kövesebb úton haladtunk felfelé, majd elérkezett a keskeny kis döngölt ösvények sora, amik néhol hihetetlen meredekségűek voltak. Itt jórészt mindannyian toltuk, egy-egy hősködés akadt, de igen hamar beláttuk, hogy mire a tetejére érünk, megint kinyiffanunk, így aztán okosan tartalékoltuk az erőnket. Ami meglepő volt, hogy egészen magasan, már 2000 méter fölött, s elképesztő helyeken láttunk több helyes kis hétvégi házat.
Azért a csúcsért ma is másztunk 2,5 órát, de valami csodálatos kis fennsíkra értünk fel. 2460 méternél a Passo Rabbi volt a hágó, s innen azonnal leértünk egy helyes kis családi vállalkozásban működő hüttéhez. Itt bevártuk Gábort és Joet, mindenki feltöltötte magát jóféle levessel, tésztával, sörökkel, majd még felmentünk az 500 méterre lévő Lago Corvo-hoz, s csendesen szemléltük a csodaszép hegyi tavat.
Innen vissza a hüttéhez, s ami innen következett, az az egész túra egyik legélvezetesebb lefelé száguldása volt számomra. Az elejétől a végéig tökéletes, döngölt kis hegyi ösvények, meredeken kanyargó szerpentinek, elmondhatatlanul élveztem, de a többiek arcát nézve szerintem ugyanígy éreztek.
Az erdei száguldás végén azért vissza kellett térni a szálláshoz vezető útra is, és persze az elmaradhatatlan eső is megérkezett, így a bitumenes lefelén megint jókora esős fürdetésben volt részünk, de mire felöltöztünk volna, már lent is voltunk a völgyben, ahol mellbecsapó kánikula volt, így pillanatok alatt megszáradtunk. Monclassicoba érve aztán eljátszottuk a tegnapi vicceskedést a szállással, ugyanis Dani elvitt minket az általa ismert szálláshelyre, mire kiderült, hogy jaaa, most nem itt van… szerencsére most csak 500 métert kellett arrébb mennünk, azt hiszem a melegben ma lincselés lett volna a vége, ha messzebb kell tekerni még. Megérkezés után aztán ide is elért az eső, és egészen vérmes fajtáját mutatta be, szegény Oszi Zoli akkor még javában túrázott valahol egyedül, ő jól kikapta megint. Este a szálláson a házinéni összeütött nekünk valami tésztás meg oldalasos vacsit, és még szegény gyermekét is befogta szórakoztatásunkra, aki bőszen harmonikázott. Úgy tűnt nem voltunk elég zajosan tetszést aratók, mert szerencsére elég hamar abbahagyta a kiscsávó. Mi még sztorizgattunk kicsit, de már látszott a fáradtság a társaságon, így hamar ágyba kerültünk.
Mai táv 40 km, 1800 szinttel, nettó 3 óra tekerés.
2013. 07.27. szombat Monclassico-Monclassico
Hát ez a nap ugye már csak azért volt így, mert a csúszás miatt végül az lett a megállapodás, hogy nem megyünk el a Garda tóig. Így aztán Dani és Tasi Gábor kitaláltak egy helyi túrát, azaz innen indul, ide érkezik, laza kis utolsó napi tekerést. A házinéni megengedte, hogy visszaérés után pakoljunk el, így csak az idővel kellett harcolni, hogy 15 h-ig visszaérjünk. Valószínűleg már kedvem sem volt ehhez, mert én a Gardát akartam ugye, így aztán már az első pár kilométer után a síkon közöltem Danival hogy én akkor innen visszafordulok. Na persze, ezt nem hagyta, hanem innentől egy jó darabon ott caplatott mellettem. Jó 20 km-t tekertünk a folyó melletti völgyben.
Ezután elkezdtünk felmászni Cles városába, hogy innen támadjuk meg a hegyet, s majdan átkelve rajta, éppen a szállással szemben leereszkedjünk valahol. A városkát átszeltük teljes hosszában, aztán ráleltünk az egyébként táblákkal is jelzett expert bike útvonalra. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt már a kb. 37 fokos hőségben expert bájkolni felfelé, de hát nem nagyon volt más választás, ezt már végigcsinálom.
Nem részletezem, iszonyat meleg volt, az út nagyon emelkedett, és nagyon sokáig, és nagyon kész lettem, többször megálltam hol ülő, hol fekvősztrájkot tartottam, de azért mentem felfelé. Azt hiszem voltak pillantok, amikor Dani szíve szerint felpofozott volna, többször ott is hagyott tüntetőleg. Nem mellesleg az útvonallal semmi baj nem volt, a kilátás gyönyörű volt az alant elterülő Lago di Santa Giustina-ra
Csak én borultam be fejben teljesen. Hiába no, a Garda az Garda, én pedig azt akartam a végére… A többiek is fáradtak voltak azért, így aztán mire felértünk 1700 méterre már vészesen közelegni látszott a szálláselhagyás időpontja. Nem mellesleg ott fent a Bükk -fennsíkhoz hasonló táj tárult elénk, nagyon szép volt. Itt még ivóvizet is találtunk, mely jól jött a kiszomjazott társaságnak…
Emiatt úgy döntöttünk, hogy a mai 2200 méteres csúcstámadást kihagyjuk, s keresünk egy lefelé vezető utat onnan a völgybe. A keresgélés olyan jól sikerült, hogy egészen élvezetes lefelé ösvényekre bukkantunk, így a végére mindenki szélesre húzott mosollyal ért vissza a völgybe. A szálláson gyors fürdés, pakolás a buszba, majd indulás haza Budapestre.
Mai nap 56 km 2100 szinttel, nettó 4 óra tekeréssel.
Még több fotó: http://www.alpinbike.hu/galeria/
.
