fbpx

Radasics Vilmos, a BMX-es olimpikon

Vilivel utoljára közvetlenül pekingi indulása előtt beszélgettünk, amikor jórészt az előkészületekről, esélyekről, illetve a doppingellenőrzésekről mesélt. Azóta olimpiai 23. lett, valamint megnyerte – immár sokadszor – az ob-t, és nagyjából túl van a teljes versenyszezonon, így elvileg sokkal nyugodtabban ülhettünk le beszélgetni. Mivel azonban épp költözés közben próbáltam találkozni vele, csak másodszorra sikerült egy szabad másfél órát biztosítania számomra.

Komoly olimpikonok

Komoly olimpikonok

Névjegy:

Név: Radasics Vilmos
Életkor:
25
Kerékpár: MeyBo
Szponzorok: MeyBo, Oakley, UFO, Vans, Parola
Fontosabb eredmények: 9× országos bajnok, 6× év sportolója, 5× osztrák-magyar bajnok, 4× junior EB döntős, 2× elit EB döntős, olimpiai 23.
Végzettség: rövidesen közgazdász
Klub: Soproni BMX Egyesület

Hatalmas előny a lőrinci ob 3. ugratójánál

Hatalmas előny a lőrinci ob 3. ugratójánál

– Kész a saját otthon?

– Igen, a nehezén már túl vagyunk. Barátnőm épp most piheni ki a cipekedést a másik szobában.

– Ezek szerint hosszabb távon is Sopron mellett kötelezted el magad?

– A lakás most egy darabig ide köt, az biztos, de majd meglátjuk. Most úgyis épp munkát keresek, mert eddig nagyjából a versenyeken nyert pénzeimből éltem, de az már lassan fogyóban van. Reményeim szerint januárban megkapom a közgazdász diplomámat is, és akkor majd komolyabban elgondolkozom a jövőmön.

– Némi csalódottságot érzek a hangodban…

– Jól érzed. Bár szeretnék még versenyezni, de lehet, hogy abbahagyom, mert a jelenlegi feltételek mellett nincs nagyon hova fejlődnöm. Mondhatnám, hogy a csúcson hagynám abba, ugyanis egyelőre nem biztosítottak a feltételek. A szponzoraimtól megkapom a tárgyi feltételeket, a holland MeyBo évek óta nagyon rendesen szállítja a megbízható bringáimat, a Vans, az Oakley és az UFO felruház, de pénzt – amelyből élhetek, utazhatok, versenyezhetek – csak a soproni Parola cégtől kaptam. Ők viszont – kis cég révén –, csak az olimpiáig bírtak támogatni. Tehát, ha januárig nem találok szponzorokat, akkor valószínűleg vége…

Ezt láttuk a rajtból

Ezt láttuk a rajtból

– Olimpikonként ennyire faramuci a helyzet?

– Itthon Sopronban például miután hazaértem, egy hónapig teljes hallgatás fogadott. Az elnökünk egyben képviselő is, így panaszkodott is erre az önkormányzatnál. Ennek hatására kaptam egy oklevelet, meg százezer forintot, de azt már nem közölték, hogy hogyan és hol vehetem át a pénzt, így nekem kellett utánajárnom, ami olyan volt, mintha könyörögnék érte.

– Mikor kezdtél először gondolkozni az olimpiai részvételen?

– Már 2005-ben tudtuk, hogy olimpiai sportág lettünk, de a kijutási feltételek csak 2006 körül kezdtek tisztázódni. Egyértelmű volt, hogy pontokkal nem tudok kijutni, de egy vb 32-be jutással kvótám lehet. Gyakorlatilag viszont elég volt a 64-ben lennem, ahol tartalékos lettem. Aztán az előttem lévő belga fiú a hazája szabályai miatt mégsem mehetett, így egyet ugrott a sor, azaz én mehettem helyette.

– Ettől fogva máshogy edzettél?

– Picit igen. Napi két edzésem volt, délelőtt kondi, sprintelgetés vagy országútizás, délután meg a BMX pályán voltunk.

Mivel nálunk az első 30 méter, illetve az első 4-5 tekerés számít, ezért nagyon kell a robbanékonyság, meg a lábra edzés. A felsőtesthez meg az alap kondi kell, hogy a kanyarokban tudjuk tartani magunkat, meg ne tudjanak olyan könnyen kinyomni. Tehát a 90 kiló körüli testsúly az ideális.

Jellemző edzésgyakorlat a szökdelés, amelyet főleg télen végzünk sokat: egyre magasabbra (élére, oldalára, egymásra) állítunk zsámolyokat, amelyeket egy lábbal ugrálunk át. Ez a sor végén nagyjából egy nagy fotel átugrását jelenti. Sokszor lejtőzünk is: ez egy aszfaltos lejtőt jelent, amin lesprintelünk, hogy pörögjön a lábunk, a túloldalon meg láberőre gyúrva feltekerünk, majd vissza. Országútival is főleg a sprintelgetést szoktam fejleszteni: 20 percet tekerek, és 3 percenként csinálok egy 10 másodperces sprintet. A cél a 230-as fordulatszám elérése.

Ez volt a magyar bringások szállása

Ez volt a magyar bringások szállása

– A BMX pályán mennyit edzetek?

– Ott is sokat, de máshogy: többnyire szakaszokat megyünk, rajtgépezünk, tekerés nélkül végigpumpáljuk, kanyarokban gyakoroljuk a mezőnyben haladást, ütközést, időnként meg dörtözünk is. A pályán viszont csak havi egy-kétszer megyünk végig időre.

– Miért csak ilyen kevés alkalommal?

– Sprintszámokban elég a táv háromnegyedére edzeni, a maradékot meg kihozza a versenydrukk. Ha többre edzünk, akkor már nem tudunk jól eljönni a rajtnál, ami pedig a legfontosabb.

– Mennyi időd volt azután, hogy megtudtad, kijutottál?

– Még nagyjából egy hónap állt rendelkezésemre, így már nem nagyon változtattunk semmit, hanem inkább Svájcba mentem, ami nagyjából a kínai pálya mása volt. Legalábbis azt hittük. A rajtgép, meg a domb és az első szakasz is azonos volt, de Pekingben derült csak ki, hogy a második, meg a harmadik szakasz is könnyebb volt, mint Kínában. Kellemetlen meglepetés jelentett, de hát ott már nem tehettem mást.

– Hogyan történt az indulás Pekingbe, ki szervezte az utadat, az adminisztrációt, a jegyeket?

– Fel kellett mennem a MOB-hoz Budapestre, és akkor ott mindent elmondtak, átadtak. Kaptam még 500 dollár költőpénzt is, holott ott kint semmire nem kellett költenem. Hihetetlen profin, és meglepően olajozottan ment minden. Nekem tényleg semmire nem volt gondom. Ezt itthon – meg főleg a mi sportágunkban –, még soha nem tapasztaltam.

A 11 méteres kanyarugratón

A 11 méteres kanyarugratón

– Mennyi motyót vihettél?

– Bármennyit, így két gépet raktam a bőröndbe, meg egy rakás alkatrészt. Szóval a végére egy 40 kilós kofferem lett. Vicces is volt Pekingben, amikor érkeztem. A futószalagról ugyanis még én emeltem le a zsákot, de egyből jött egy apró, ötvenkilós kínai segítő. Odaállt a zsák mellé, és fel akarta pakolni, de nem bírta megmozdítani, így három másik társával együtt rakták fel a kocsira.

– Az átállás mennyire volt nehéz?

– Ott hat órával járnak előbbre. A rutinosabbak azt tanácsolták, hogy aznap már ne aludjunk, hanem este feküdjünk le hamarabb. Igazuk lett, másnap teljesen jól voltunk.

– Az olimpiai falut, milyennek képzeljük el?

– A reptértől húsz kilométernyire buszoztunk ki. A bejáratnál fegyveresek, kommandósok álltak, úgyhogy oda senki nem jutott be engedély nélkül.

Bent volt bő tízezer sportoló, sokkal több kísérő, meg személyzet, tehát egy 40-50 ezer ember. Az egész olyan volt, mint egy városméretű luxus lakópark tízemeletesekből. Állítólag azóta már az összes lakást eladták, ráadásul horribilis áron. A házak közt márványburkolat, parkok, rétek, szökőkutak.

– Peking milyen volt?

– Már többször voltam kint, úgyhogy inkább a falura koncentráltam. A várost egyébként kirakatként rendezték be. Ha a városon kívülre mentél, akkor láttad az igazi Ázsiát, meg az olimpia áldozatait. A levegő viszont most nagyon tiszta volt. Az olimpia előtt nappal nem lehetett látni a Napot, most viszont igen, tehát ezt azokra a napokra tényleg megoldották. Nagyobb gond volt a 40 fokos meleg, meg a páratartalom.

A piaci alkudozás is nagyon vicces volt, amihez képest semmi az arab változat. Húsz perc kiabálás, fenyegetőzés, az eladó öngyilkossági kísérletei után viszont meg lehet venni egy 600 jüanos dolgot 40-50 jüanért.

Mindig próbáltunk ellesni egymástól dolgokat

Mindig próbáltunk ellesni egymástól dolgokat

– Kivel kerültél egy szállásra?

– Egy dzsúdós sráchoz, Hadfi Danihoz voltam beosztva, de a nagy keverésben végül is Parti Andrissal osztoztunk egy apró szobán.

– Hogy fértetek meg egymással?

– Nagyon jól. András nekem nagyon szimpatikus volt, igaz kicsit megszállott. Folyamatosan, időjárástól függetlenül edzett, amikor én meg csak heverésztem. Érdekes, hogy mindkettőnknek 39-es rajtszáma volt. Amikor én 23. lettem, András mondta, hogy boldog lenne, ha legalább eddig jutna ő is. Aztán 23-án, tényleg a 23. helyig jutott. Legközelebb majd megpróbálunk alacsonyabb rajtszámokat keríteni, hátha ez a titka…

– Milyen volt a faluban lévő étterem?

– Képzelj el nyolc szupermarketet egyben, ahol van egy legalább 200 méter hosszú pult, tele étellel. Volt, hogy mire a körethez értem – ami a hátsó részen volt –, kihűlt az elölről elvett húsom. Étel a nap 24 órájában mindenféle volt, tehát a sült skorpiótól egészen a magyar gulyásig, pörköltig bármit ehettél. Hegyekben álltak a csokik, és bármiből, bármennyit vehettél, senki sem számolta. Híztam is vagy három kilót.

– Említetted, hogy voltak boltok is…

– Csak szponzori üzletek voltak, mint például az Omega, meg a kabalaboltok. Ezen kívül volt konditerem, játékterem, diszkó, uszoda. A konditerem mindig tele volt, mert ahogy én is, mások is követték az edzésprogramjukat. Egyszer éppen a szakításokat, lökéseket végeztem a magam kis ötven-hatvan kilóival, aztán oldalra néztem ott meg Fazekasék, meg a súlyemelők nyomták a kétszáz kilókat, így hamar abba is hagytam, mert kissé kínos érzés volt szenvedni az ő súlyaik negyede-ötöde alatt.

A rajtgépben

A rajtgépben

– A napirended, hogyan állt össze?

– Tudtuk, hogy mikor van edzés, meg a verseny, a faluban meg volt egy buszpályaudvar, ahol mindig követhető volt, hogy melyik pályára, mikor megy busz. Mi félóránként juthattunk ki a velodrom fölé, ahol a mi futamaink voltak.

A helyszínen minden ország kapott egy felszerelt bokszot, étellel, itallal, ami az edzés alatt a bázisunk volt. Ott viszont bent is voltak katonák, meg kint a pályán is, holott addig csak a falu felett cirkáló helikopterek jelezték számunkra az állandó a katonai jelenlétet, a faluban nem voltak őrök. Legalábbis mi nem láttuk őket…

– Géppisztolyok árnyékában öltözni, meg edzeni nem volt nyomasztó?

– Engem nem nagyon zavart, mert végre éreztem, hogy fontos vagyok, meg inkább az edzésemre koncentráltam.

– Mennyi időtök volt edzeni?

– Rengeteg, mert a két napon kétszer két óránk is volt. Délelőtt szabadedzés, délután pedig rajtgépes. Összehasonlításként a vb-n összesen volt másfél óránk: egy óra edzés, és fél a futam előtt.

– Milyen volt először a helyszínen?

– Elsőre kissé ijesztő: nem is mentem egyből a rajtdombra, hanem inkább az elvileg nehezebb pro szakaszt ugráltam, mivel a rajtból annyira meredeken kellett lezuhanni, hogy elsőre nem akartunk azzal küzdeni. Valaki mérte is a tempót, csak gurulásból 52 km/h-t ment a domb alatt, tehát ez a versenyen lehetett 60 km/h felett is. Ha ott lezúgtál, akkor egyből egy nyolc méteres ugratón kellett átszállnod. Külön tiszteletem emiatt Anikónak, aki soha nem ugrott még ekkora ugratón, de itt elsőre megoldotta.

– Milyen volt az a bizonyos kanyarugrató?

– Iszonyatosan nagy, ráadásul felugró volt, ami a legrosszabb, ugyanis elugráskor látod a 11 méterre előtted magasodó betonívet, így olyan érzésed van, mintha egy betonfal felé repülnél. Elsőre fel is húztam a gépet az égig, úgyhogy valahol az érkező mögött csapódtam a talajba, de legalább elsőre megvolt.

Az egyik közepes ugrató a pro szakaszon

Az egyik közepes ugrató a pro szakaszon

– Aztán elérkezett az időmérő napja…

– Jó fáradtak voltunk, mert ugye az amerikai piac miatt az ottani főműsoridőben kellett mennünk, azaz hétkor már a pályán voltunk. Ott éreztem először, hogy hol is vagyok valójában. Mindenfelé kamerák, fotósok, őrök, tömeg, kivetítők, hangosbemondók. Kissé be is rezeltem. Tudatosult bennem, hogy az olimpián vagyok olimpikonként, tehát életem legkomolyabb versenyén állok a rajtgépbe.

Nem is lett jó az első köröm. Volt egy sokféleképpen vehető asztalos kombináció, ahol rövidet emeltem, így a gép eleje akkorát ütött, hogy a bukóm, meg a szemüvegem felcsúszott. A kanyarban végig ráztam a fejem, hogy valahogy visszacsússzon, és újra normálisan lássak.

A másodikban már javítottam is sokat, igaz nagyjából mindegy volt az időmérő, mert úgysem tudtam volna mondani hét nevet, akinek örültem volna, ha mellőlem indul. Ezek annyira erős és profi srácok, hogy nekem csak az volt a célom, hogy amikor hazajövök, akkor azt mondhassam, hogy én nem hibáztam és mindent megtettem. Szerencsére ez így is alakult.

– Mennyire ismerted a mezőnyt?

– A mezőny felével haveri viszonyban vagyok, de a másik felével is versenyeztem már, így edzésen ezt-azt azért megbeszéltünk, meg segítettük egymást. A rajtgépes edzésen igyekeztem mindig a szélén állni, hogy ne legyek a darálóban. Meg annyival jobbak, hogy már a rajtnál kapok tőlük félbringányit, így az első ugrónál mögöttük ugorhatok.

– Miért jobbak ennyivel, még a lettek is, akik közül ugye a bajnok is kikerült?

– Egész egyszerűen a pénz miatt. A hollandok például 75 millió forintnyi pénzt kaptak a felkészülésre, és a 8 kerettag további havi 2000 euró fizetést. Ebből ugye mindenki felépítette a kínai pályát otthon, megvették a rajtgépet is, és semmi más dolguk nem volt, mint edzeni.

– Mi a különbség rajtgép és rajtgép közt?

– A kinti sokkal gyorsabb, amihez én nem vagyok hozzászokva. Egyszerűen hihetetlenül koncentrálni kell, hogy jókor lőj ki. Otthon nem kell ennyire hirtelen indulni, mert lassú a gép.

– Maga a verseny, hogyan zajlott?

– A negyeddöntők háromfutamosak voltak, hatalmas esésekkel, keverésekkel. Egyszer el is taktikáztam magam, ami lehet, hogy a továbbjutásomba került, mert alul akartam elfordulni, de onnan jött valaki, aki miatt nem jött össze a manőver, így vissza kellett mennem kívülre, azaz lelassultam. Ezek után én a 8., 6. és 4. helyemmel kiestem, így nem volt jó a középdöntőt nézni, de sajnos nem tudok olyat mondani, ami rajtam múlt volna. Ennyit bírtam…

Ahol állok, ott már 50 km/h volt a tempó

Ahol állok, ott már 50 km/h volt a tempó

– Hogyan fogadott a MOB, vagy az otthoniak?

– Amikor visszamentem a faluba, akkor mondták, hogy végignézték a futamokat, és nagyon sokan gratuláltak, tehát figyeltek rám. Mindenféle sportolók próbálgatták a bringámat, és ott a faluban csalinkázva, billegve elismerték, hogy ez egy nagyon kemény és nehéz sportág.

– Hazaérve milyen volt a lőrinci országos bajnokság?

– Nagyon sokan gratuláltak, és nem az volt, amitől féltem, hogy majd mindenki meg akar verni, mondván, hogy ők majd megmutatják nekem, nagyarcú olimpikonnak.

– Kicsit úgy tűnt mintha azzal szórakoztál volna, hogy lemaradsz a rajtnál, majd hátulról a harmadik kanyarig végigelőzgeted a mezőnyt.

– Ez nem direkt volt. Volt egy ilyen köröm valóban, de ott a rajtnál elbambultam. Régebben csináltam ugyanis ilyeneket, de amióta egyszer otthon, repülés közben beleakadtam két másik srác mezébe, akik nem merték ugrani a szuperkettest, és belecsapódtam az érkezőbe, azóta igyekszem már a rajtnál elhúzni.

– Remélem, hogy több ilyen tényleg nem lesz, és sikerül találnod szponzort, hogy folytathasd még legalább Londonig!

Megjelent a Bikemag 2008. november-decemberi számában.

Szöveg: KGÁdám
Fotó: Hódi Anikó, KGÁdám, Radasics Vilmos

Ahol állok, ott már 50 km/h volt a tempó

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.