Nyitólap » magazin » hírek » Moab, a montis paradicsom és pokol egyszerre

hírekkiemeltKülföldi kerékpártúramagazinmountain bikeTúra

Moab, a montis paradicsom és pokol egyszerre

Vizdák János

2020.10.15.

0

Moab megunhatatlan és kifogyhatatlan. Életem során ötször jártam itt és mind az ötször bringáztam is, de így is csak töredékét ismerem az itteni lehetőségeknek, hisz több mint 1300 km feltérképezett és járt trail van itt, mindenféle nehézségi szinttel természetesen.

Moab trailjei

Nem fogok írni mindről, ezt megígérem, de azért van, amiről még muszáj, mert annyira híresek és jók vagy pont nem.

Az egyik ilyen a legendás trail a Slickrock. Mint a neve is sejteti ez egy szinte 100%-ban homokkő trail, smirglis felülettel és ennek köszönhetően elképzelhetetlen jó tapadással, zabálja is a gumit rendesen. Ide még egy korábbi utamon látogattam el valami jobb fajta kölcsönzött Santacruz bringával, ami azért meglepő módon látott már szebb napokat is. Őszintén szólva ez kicsit meg is lepett, nem olcsó a bicaj bérlés, ezért reméltem cserébe nem egy lefingott, kitaposott lelkű vackot kapok, de igen… mondjuk legalább passzolt a szintén bérelt lyukas cipőhöz, és igazából ez már a második bicaj volt. Az első ugyanis konkrétan nem működött, a hátsó tagból elszállt a csillapítás. Mentségükre szóljon, hogy mikor ezt jeleztem, szó nélkül cserélték. Csak feltételezem, de gondolom azért is voltak ilyen ramaty állapotban a dolgok, mert már október volt, a szezon vége felé jártunk.

Úton a Slickrockhoz

Na de vissza a trailre. Gondoltam (naivan), bemelegítésnek jó lesz ha önerőből eltekerek a trailig, pár km a kölcsönzőtől, max 5, mi baj lehet?! Na az olyan aljas, sunyi, szurokba olvadós, energiazabáló emelkedő volt a tűző napon, hogy már attól nagyon kész voltam. Nagyon nehezen ment a bicaj, lehet a magasság miatt is, meg pár hetet előtte teljesen kihagytam, mindenesetre szenvedtem, és ez a trail nem pont az ilyen napokra való, persze ezt akkor még nem tudtam. Amúgy ez egy fizetős park, nem komoly összeg, de pár dollár a belépő. Lehet itt motorozni és terepjárózni is, ők is az extra tapadásnak köszönhető gravitáció cáfolás miatt szeretnek itt játszani.

Nekik is jó játszótér

Bár a 18km-es nyomon csak 231m szint van, de az mind olyan rohadt hirtelen és olyan meredeken, hogy az ilyen napokon ez nettó szenvedés. Frissen kell idejönni, minden pici emelkedő egy fal, maxot kell nyomni, hogy feljuss. Jó pár éve történt, de így is emlékszem, hogy helyenként megálltam kicsit zihálni, pihegni, mert annyira kifullasztottak ezek a hirtelen meredek és forró emelkedők. De nem csak engem, volt itt más is, aki talált egy négyzetméter árnyékot egy bokor tövében és ott próbált erőt gyűjteni.

A fehér vonalat kell követni

Itthoni talajokhoz szokva egészen fura volt ezen a sziklaplatón követni a felfestést és időnként nagyon el kellett hinni, hogy tényleg meg fog tartani a gumi a rézsűn. De megtartott. A nyomról több okból sem érdemes letérni, egyrészt könnyen eltévedsz, ami itt nem egészséges, másrészt, ami távolról levágható kis huroknak tűnik egy könnyű kis rézsűvel, na az közelről messze nem olyan egyszerű aztán. Volt, hogy örültem, hogy vissza tudtam kúszni anélkül, hogy lecsúsznék a szikláról, amivel kb. csontig kopna a testem. Nem véletlenül megy arra és úgy a trail, ahogy megy. Nagyon fárasztó volt és bár szeretném, de nem tudom azt mondani, hogy egy fantasztikus kör volt, de mint írtam ebben nagy szerepe volt annak, hogy rossz, gyenge napom volt. A kilátás viszont mindenképp megéri, a sziklaplató tetejéről fantasztikus a panoráma. Ki tudsz állni a szélére úgy, hogy a lábad ujja alatt már csak a kb. 200méteres szakadék van a Colorado folyóval, de amúgy ellátsz a végtelenbe. Meseszép, de azért nem ez lett a kedvencem a környéken.

Azért fentről szép

Whole Enchilada / Porcupine rim trail

A Whole Enchilada trail és a benne foglalt Porcupine trail igazi legendák, sok válogatásban szerepelnek a legjobb és egyben legveszélyesebb trailek közt. Bár ez utóbbi csak addig áll, míg a legutóbb bemutatott Portal trailen nem jártál. Utána már csak móka és kacagás biztonsági hálóval. Persze itt is meg lehet pusztulni, de errefelé ez teljesen normális.

A W.E. elég népszerű, naponta többször is viszik fel buszokkal az embereket a trail tetejére, az összes bringaboltból a környéken. Feltekerni nem szoktak, ami nem teljesen véletlen. Én is futottam pár kört a városban, hogy is lehetne ezt megoldani, lehetőleg olcsón vagy még inkább ingyen. Természetesen ez annyira nem sikerült, hogy igazából, olyan infót kaptam, hogy az sem biztos, hogy másnap lesz felszállítás, merthogy hétvége van vagy már nem is emlékszem, meg amúgy is ugye a gyenge angolom… a lényeg, hogy nem biztos, hogy lesz, de ha mégis akkor az ingerküszöb feletti áron. Ráadásul ex-XC-sként, nehogy már ne tudjam önerőből megcsinálni. Remek challenge-nek, jó ötletnek tűnt akkor. A boltba mondjuk elmondták, hogy szerintük nem ez az év ötlete, merthogy „lefelé” jönnek rajta 3-5 órát az emberek. 3400m-ről megy le 1200-ra fekete nehézségű terepen és azért még van benne majd 400m mászás is. Mindezt 40fokban árnyék nélkül. Persze nem hagytam magam lebeszélni, kerestem egy könnyebb felmeneteli utat a Sand Flats Road-ot, majd a végétől W.E.-n szembe haladva tovább föl. Tudtam, hogy kemény lesz, de még mindig bíztam magamban.

innen, oda, fel…

Pirkadatkor indultam, hogy ezzel megkíméljem magam valamelyest a 9 után csaknem elviselhetetlen napsütéstől. Dél körül pl annyira tűz a nap, hogy szó szerint égeti az ember lábát a fekete cipő, pokolian fáj de locsolni nem mertem, mert nem volt elég vizem, meg féltem hogy akkor még inkább éget később. Pakoltam kaját és vagy 6liter vizet a hátizsákomba, merthogy azt nem lehet sehol tölteni közben. Raktam el egy kis zacskóba kinyomva 50-es naptejet, hogy felesleget ne cipeljek, enélkül meg elégnék.

Ez már közel 3000 méteren

A felmeneteli út unalmas széles homokos soha véget nem érő terepjáró út volt. 1130métert emelkedik 30méter lejtővel, és ez a bemelegítés, a végétől sokkal meredekebb és technikás singletrack mászik tovább. Persze ekkor már órák óta csak másztam és szép lassan 3000méter fölé értem, ezek a tények sem fejben sem testben nem segítettek. Végül az utolsó szakaszt el is engedtem, mert egyrészt elég nagy sár volt másrészt úgy értesültem közben más bringásoktól, hogy le is van zárva a sok bedőlt fa miatt. Harmadrészt nem dobott fel az erdőben, a vigyázz medvét láttunk figyelmeztetés sem, főleg hogy medve sprayt nem hoztam. Ja és persze már nagyon kivoltam, kb. 4 órája gyömöszöltem fölfelé a pedálokat.

Erre nem számítottam

Kis pihi és kajálás és után hulla fáradtan nekiestem a veszélyes és hosszú trailnek, ahol ha elesel és mondjuk azonnal nem is lesz véged, mert valami csoda folytán nem pont egy szakadékba zuhansz akkor is jó esélyed van rá, hogy mire megtalálnak kiszáradsz. Vizem már alig, erőm még kevesebb, de le kell jutni…

Kb itt fordultam

A terep változatos, fent saras az olvadó hótól és erdős, de hamar visszavált köves sivatagos trailre. Ezen a szakaszon hamar rájöttem miért tart ilyen sokáig lemenni. Ugyan alapvetően lejt, de tele van pár méteres de nagyon nehéz mászásokkal. Nem olyan a terep, mint itthon, hogy látod a kis földes trailt és megengeded 40-50-el és majd felvisz a lendület. Hanem egy már-már trial szakaszra emlékeztető épp csak megoldható tereplépcsőn mész le elég lassan, majd ugyanilyenen fel csak még lassabban. Közben a magasság és a napocska is tovább szívja az erőidet. Szóval kihívás van, haladás nincs, de a kilátás annyira pazar, hogy már csak amiatt is megéri.

Jobbra 1 méter és szakadék…

Az ott jobbra le az ott az út

Pazar panoráma

De aki szeret és tud bringázni az imádja ezt a trailt. Mint sok helyen errefelé itt is egy szakadék peremén vagy annak közelében kell haladni, itt nehéz a terepre fókuszálni, pedig kéne, mert a kilátás a Castle Valley-re folyamatosan eltereli a figyelmed.

Jobbra Castle Valley, balra a peremen a trail

Ha jól emlékszem a középen látható hegyről indul a trail

Ahogy már írtam kimondottan nehéz a terep, ami a testet is megviseli, de igazából talán fejben még nehezebb, hogy végig koncentrált tudj maradni és ne hibázz. Pedig az nagyon kell, ugyanis később a trail bár könnyebb nem lesz, ellenben gyorsabb, kitettebb és veszélyesebb az igen…

Az alsó rész volt az élvezetesebb

A vége felé közeledve megint a Colorado tárul eléd, tényleg nehéz eldönteni, hogy a trailt élvezd, vagy a kilátásban gyönyörködj. Érdemes mindkettőre figyelni csak nem egyszerre, úgy nem lehet.

Maga a Castley Valley híres homokkő tornya középen

A trail konkrétan a Colorado folyó partján ér véget, innen egy kulturált bringaúton mentem vissza Moabba, ez kb 10km és innen még ugyanaz az aljas 5km-es mászás ami Slickrockhoz visz. Ugyanis ott tettem le a kocsit. A túra kissé leamortizált, lejött a bőr tenyeremről és a hátsómról is az izzadtság és a 7 órás rázkódás hatására, szóval ha ide tartasz javaslom fizesd ki a felszállítást 🙂

Csábító a Colorado folyó, de rohadt hideg és állítólag veszélyes

Borzasztó nehéz nap volt, teljesen kikészültem, bő 7óra kemény ride, fel is, le is. Napszúrás, szomjazás. A végén gondoltam letusolok a kocsi mellett a kis mobilzuhanyzómmal, de olyan forró volt benne a víz hogy egyszerűen nem tudtam elviselni. Visszavezettem a városba és a mosoda, meki, supermarket rommá klímázott szenthármasában próbáltam fagyit majszolva visszahűteni magam. Kint így jú iusban olyan szinten meleg van, hogy gyakorlatilag elviselhetetlen. Annyira sok lett belőle, hogy végül menekülőre fogtam másnap. Az estéket is csak úgy lehetett elviselni, hogy naplemente után minden ajtó kinyit és egy sörrel a kempingszékben reménykedsz, hogy 11-re valahogy 35fok alá hűl majd a jármű. Ezzel együtt zseniális, de inkább ősszel jobb ide jönni.

A kocsi hűtése napnyugta után

További képek a Facebook oldalamon

Hozzászólások