A 2023-as Tour de Zalakaroson kemény körülmények vártak a vasárnapi versenyek indulóira, hideg idő, eső és viharos szél fogadta a bringásokat, de sokan nekivágtak a távnak a barátságtalan időjárás ellenére is a versenynek, köztük mi is és nem bántuk meg. Ebben a cikkben megosztom veletek, hogy hogyan sikerült túlélni a versenyt.
Az idei verseny főleg a küzdelemről szólt, Fotó: Tirszin János
Nem kérdés, hogy az elmúlt években hazánk legnépszerűbb kerékpáros eseménye/fesztiválja a MAPEI Tour de Zalakaros, ahol mindig rengetegen vesznek részt a különböző versenyeken, túrákon. A népszerűség egyrészt a jó szervezésnek, másrészt pedig a helyszínnek köszönhető. Zalakarosra nyugodtan érkezhetünk a teljes családdal, hiszen a fürdőben mindenki kellemesen el tudja tölteni az idejét, és erre egy lapáttal még rá is tesznek a szervezők, ugyanis a gyerekeknek is rendeznek (nem akármilyen) versenyt, mellyel tényleg családbaráttá teszik az eseményt. Ezenfelül cégek számára is kínálnak csapatépítő programot egy csapatidőfutam keretén belül, amire szintén szombaton, a vasárnapi maraton előtti nap kerül sor.
Valószínűleg kevesen vannak olyanok, mint én, akik kifejezetten a verseny miatt mennek Zalakarosra, mivel engem nem hoz lázba sem a fürdő, sem a wellness, sőt az utóbbi szótól kellemetlenül érzem magam 🙂 , viszont szeretek az expón a kiállítók között sétálni és beszélgetni, számomra ez leginkább egy közösségi esemény, meg őszintén szólva van hangulata, hogy a standok mellett fél napon keresztül a nagy színpadról rajtolnak el a csapatidőfutam részvevői.
Idén is péntek este érkeztünk a versenyre, szép hotelben kaptunk szállást, vacsora és pihenés volt aznapra a menü. A szombat viszont érdekesre ígérkezett, mert rossz időt és esőt ígértek, így esélyes volt, hogy az egész napot a szállodában kell tölteni, barátnőm persze nem aggódott ezen, mert ő szívesen kihasználja a wellness lehetőségeket, én meg tudok dolgozni a laptopomon. Végül nem így történt, mert csak délelőtt volt esős idő, amit az expón töltöttünk, aztán délután el lehetett menni bringázni egy kicsit a pályán, ráadásul száraz aszfalton. Közben az előrejelzés is megváltozott, vasárnapra nagy esőt ígértek az eddigi erős szél mellé, ami nem volt jó előjel, bár tavaly is sikerült végigmenni a 137 km-es távon és nem volt annyira borzasztó, sőt visszagondolva időnként még élvezte is az ember. A férfiaknál a csapatidőfutamot nem meglepő módon az Epronex nyerte, bár csak mezőnybringákkal mentek hazánk kontinentális csapatának versenyzői, a 2. helyet az Acélvakond fiúk csapata szerezte meg szintén nagy időt hajtva, míg 3.-ként a P-Development érkezett célba. A nőknél az Acélvakond lány csapata győzte le a Bemer Nagykanizsát.
A kihagyhatatlan szurkolók 🙂
Vasárnap reggel viharos szél és vízszintes eső fogadott minket amikor kinéztünk az ablakon. Nem nézett ki valami jól, de számomra egy pillanatig nem volt kérdés, hogy rajthoz állok, csak azon gondolkodtam egyedül, hogy a hálós aláöltözetet felvegyem-e a rövid mez és a szélmellény alá, nem fog-e túlságosan hűteni, végül felvettem. Barátnőm arcán viszont láttam egy kis aggodalmat, – bár ő ennél rosszabb körülmények között már teljesített versenyt, szóval nem teljesen értettem a problémáját 🙂 , de végül nem sikerült lebeszélni az indulásról. 🙂
Sejtettem, hogy sokak kedvét elveszi az időjárás a versenytől, de akkor lepődtem meg igazán, amikor 3 perccel a rajt előtt beálltunk a rajtzónába és simán előre tudtunk menni olyan helyre, ahol nem éreztem, hogy túl hátul vagyunk. Már a lassú rajtban teljesen eláztunk, de erre lehetett számítani, viszont a hátszélnek köszönhetően nem igazán fáztam. Az Epronexesek (ők voltak a díszvendégek) kiállásával lehetett sejteni, hogy elkezdődik az éles verseny. A Csapi emelkedőn gyorsan széthullott az előző évekhez képest kis méretű mezőny, kisebb bolyok próbáltak felzárkózni egymásra, szokás szerint megint jól elbénáztam az emelkedőt, nem kellett volna erőltetni a nagytányéron való felrugdosást, így most dolgozhattam azért, hogy felérjek az előttem lévő bolyra. 10 percet biztos kellett mennem max közelben, hogy felérjek, de végül összejött. Azt sejtettem, hogy nem lehetek rossz helyen, mert olyan emberek mellett mentem el, akik előttem szoktak végezni. A második bolyból sokáig láttuk magunk előtt az élbolyt, ott mentek előttünk 1 percre, de nem sikerült közeledni hozzájuk, őszintén szólva én nem is erőltettem, mert jobb volt egy kényelmesebb bolyban bringázni, mint Gelsén majd újra az életemért küzdeni.
Az MBH-s srácok gyorsan szétszedték a mezőnyt már a verseny legelején, Fotó: Tirszin János
Nagykanizsától Gelséig a szél nem volt a barátunk és az eső sem akart elállni, így a bolyban kezdtem kicsit fázni, amit a rajtam lévő testhőmérséklet szenzor is megerősített. Gelse kicsit visszahűlve nagyon nem esett jól, a lábaim nem forogtak, gyakorlatilag szenvedés volt az egész és jó sok hátrányt összeszedtem, kiállva is megpróbáltam tekerni, de azonnal kipörögtem, még szerencse, hogy nem kellett letenni a lábamat. Lefelé persze sikerült közeledni a 28-as 5 barra fújt tubeless gumiknak köszönhetően, de végül csak a Börzönce előtti kis emelkedő elejére tudtam utolérni a bolyomat, jó sokat kivett megint az üldözés. Persze ahogy felértem egyből leszakadtam azon az alig emelkedő puklin, de a lejtőn újra felértem viszonylag nulla energiával. Börzönce jobban esett mint tavaly, bár annyi biztos, hogy jövőre felteszek hátra egy nagyobb lánckerekekből álló sort. Persze utolsóként értem fel, de a lejtő után pár perccel már újra a bolyomban voltam. Itt halkan megjegyezném, hogy volt nálunk egy-két ember, aki úgy megrángatta az emelkedőket mintha az első helyért ment volna és másokra nem lenne szüksége síkon, amit nem igazán értek mostanáig sem.
Gelse, Fotó: Tirszin János
Innentől kicsit lazább lett a pálya, nem volt benne meredek emelkedő, mindegyiket túl lehetett élni komolyabb probléma nélkül, viszont beköszönt a viharos oldalszembe szél, ami szintén problémákat okozott. Nekem szerencsém volt, mert tudtam, hogy hova kell állni ilyenkor (még jó hogy kerékpáredzőként ezt tanítom 🙂 ), de voltak a bolyban olyanok akik kint mentek a szélben és vezetéskor is rossz helyre álltak fel. Szél, pocsolyák, kátyúk, mezőgazdasági út, volt minden, egyes szakaszokon cyclo-cross versenyen éreztem magam (ezt szerintem minden évben elmondom 🙂 ), de sikerült túlélni. Már csak azt vártam, hogy végre forduljunk a hátszélre, akkor biztos jobb lesz. A derekam baloldala közben megadta magát, sokat mentem kiállva, hogy ellazuljon és a kulacsot sem tudtam már annyira erősen nyomni iváskor. Ja igen, kb 3 óránál még csak fél kulacsot ittam meg és akkor kezdtem enni, az utóbbi annyira nem volt jó ötlet, hiába a jó reggeli, elkezdhettem volna 1 órával hamarabb is. A High5 gél gyorsan felszívódott és a Zero is jobban esik ilyenkor a kulacsból mint a víz, így nagy nehezen el tudtam fogyasztani egy egész kulacsnyi innivalót.
A szeles szakaszok, Fotó: Tirszin János
Nem volt komoly emelkedő sokáig, de a tempó egyre durvább lett, vagy legalábbis annak éreztem, 110 km után az 1%-os emelkedőn elég rosszul éreztem magam, bár lehet tényleg gyorsan mentünk, mert utána kevesebben lettünk. Kis hullámvasút után végre kiértünk arra az útra, ami Zalakarosra vezet. Vártam, hogy itt majd nagy hátszél lesz és 60-nal csapatunk, de valahogy az erős hátszél elmaradt és csak 40-50 között mentünk. Azt gondoltam, hogy mindenki rápihen a Cézár előtt, de nem igazán lassultunk, nem éreztem magam jól, de a bolyt nem engedtem el, úgy voltam vele, hogy majd a Cézáron elmennek és utána egyedül bevitorlázom a célba. A Cézárt egész jól sikerült teljesíteni, a lábletörős részen felrugdostam magam, aztán utána már csak tempót kellett menni, meglepetésemre még előztem is felfelé, sőt ott voltak a lejtőn előttem páran. Óriási üldözés ismét… de egyedül már kevés voltam miközben az előttem lévők is üldözték az előttük menőket, végül csak egy embert értem utol, aki teljesen megrogyott a végére és az abszolút 20. helyen értem célba éppen 4 órán belül.
A Cézárról lefelé, Fotó: Tirszin János
A célban egyből megettem egy marék sajtos pogácsa szerű valamit és megittam a maradék fél kulacsomat (másfél kulacs 4 órára kiszáradás és görcsök nélkül, sőt pisilnem is kellett 🙂 ), aztán gyorsan megbeszéltük, hogy kivel mi történt a végén, majd pár perc múlva mikor elkezdtünk erősen remegni mindenki elmenekült az autójához/szállására. A kocsiban egyből bekapcsoltam a fűtést, felvettem minden ruhámat és kb 20 perc múlva már nagyjából rendben voltam. Barátnőm fél órával utánam ért be, ő már örült a befűtött kocsinak, bár egy jó ideig még remegett.
Természetesen megvártuk az eredményhirdetést és a tombolát, mivel végül kiderült, hogy barátnőm érintett mindkettőben, a Giant pumpa és a Liv sisak mellé még a rajtszámát is kihúzták és egy Wahoo komputerrel is gazdagabb lett (szerintem így végképp megérte neki elindulni 🙂 ).
Megérte elindulni a versenyen? Megérte! Ha jövőre ugyanilyen idő lesz akkor is részt fogok rajta venni, egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ezt soha többet, persze nekem részben nagy előnyöm, hogy az előző telet végigbringáztam kint országúton és cyclo-crossban egyaránt, a hűvös idő és a sár nem vágnak földhöz annyira már mint régen. Mindenki aki nekivágott és leküzdötte a távot értékelje magát bátran pozitívan, megdolgozott érte, az idei verseny tényleg keményre sikeredett és sokszor már a teljesítés is siker.
Jövőre ugyanitt napos időben. 🙂
Eredmények és fotógaléria itt: https://tourdezalakaros.hu/mapei-tour-de-zalakaros-2023-eredmenyek-fotogaleriak/
