A BikeMag virtuális hasábjain tegnap megjelent friss Lance Armstrong interjú folytatását olvashatjátok. Armstrong úgy döntött, hogy elfogadja a CyclingNews felkérését, és beszél a botrány olyan részleteiről is, amelyek még a bukása után megjelent könyvek és egyéb írások után is homályosak maradtak. A Motorola évek után az alábbiakban döntő részt a médiával való problémás kapcsolatáról lesz szó.
1996-ban bejelenti, hogy szervezetében daganatos betegséget diagnosztizáltak…
Lance Armstrong karrierépítése és -fenntartása szempontjából döntő fontosságú volt a megfelelő kommunikáció, a média kezelése, irányítása, illetve a befolyásos emberekkel létesített fontos kapcsolati tőke. A megerőltető felkészülés, a kimagasló sportteljesítmény, az orvosi háttér mellett ezen tényezők játszották a fő szerepet abban, hogy Armstrong 15 éven keresztül a csúcson maradhatott, a doppingvisszaélésekre pedig nem derült fény, pontosabban azon nem nyertek egyértelmű bizonyítást.
Azok az újságírók, akik biztosak voltak az Armstrong-karrier mögött álló visszaélésekről, és kételyüknek hangot is adtak, feketelistára kerültek, karrierjüket a befolyásos kapcsolatok révén az Armstrong-gépezet folyamatosan ellehetetlenítette. David Walsh vagy Pierre Ballester drágán fizetett azért, hogy írtak a csodával határos sportteljesítmény mögött álló bizonyított vagy feltételezett sötét praktikákról. Már korábbi nyilatkozataiból egyértelmű számunkra, hogy az amerikai kerékpáros a „támadókat” valódi vetélytársként kezelte, megjegyezve, hogy sok a hasonlóság bennük és magában: mindegyik élt és halt a győzelemért, a sikerekért.
A lebukás megelőzéseben a befolyásos kapcsolatoknak is jelentős szerepük volt…
CN: Beszélgessünk 1999-ről! Az egyik kerékpáros magazin címlapján a következő szalagcímet olvashattuk: „Angol anyanyelvű Tour-győztest keresünk!” A média nagyon akarta a győzelmet, és miután megtörtént a „csoda”, nem is nagyon boncolgatta a felmerült kételyeket, sötét foltokat. Akkoriban hogyan viszonyultál a médiához?
L.A.: A médiában fokozatosan nőtt a várakozás, hogy valóban sikerül-e az áhított győzelem. Egy daganatos betegségből felépülő sportoló küzdött azért, hogy karrierje ismét elinduljon, visszatérjen a profi kerékpározás világába, majd nagy álma valóra váljon, ami egyben több millió embernek is álma lett. Könnyű belátni, hogy ez óriási sztori, amely a médiában egyre csak gerjed és gerjed. Pontosan ezért volt akkora sokk a bukás, az álom egyszeriben szertefoszlott. Ha valaki hét Tour-t nyer, de nincs mögötte egy ilyen történet, akkor a média annak rendje és módja szerint foglalkozik vele, ha pedig kiderül, hogy a háttérben visszaélés történt, akkor ezt is hasonlóképpen kezeli. Hibásnak érzem magam abban is, hogy nemcsak hagytam, hogy a sztori „szárnyaljon”, de mindent elkövettem annak további gerjesztéséért. Agresszív önmarketing stratégiát követtem, durván bántam másokkal, beleértve a média azon részével, amely ellenem fordult. Ez óriási hiba volt, amely végezetül a bukásomhoz vezetett – lényegében megtöbbszörözve a detonáció erejét. Eleinte mindent megtettem, hogy eloszlassam a kételyeket, amelyek már az 1999-es Tour első sajtókonferenciáján elhangzottak. Mihelyst felhúztam a sárga mezt, azon nyomban felmerültek a kérdőjelek. De milyen más módon lehetett volna kezelni a kialakult helyzetet? Nem állhattam ki a média elé azzal, hogy „Igazuk van, jogos, amit megkérdőjeleznek, íme az igazság…” Talán jobb lett volna kikerülni az akkori kérdéseket, nem reagálni mindegyikre, csendben maradni, de én sajnos a konfrontációt választottam, és harcoltam az engem ért kritikákkal szemben.
CN: Például volt egy francia újságíró, aki 1996-ban meglátogatott a kórházban, majd 1999-ben – igaz rajongódként – nagyot csalódott a megváltozott személyiséged láttán…
L.A.: Erre nem emlékszem, de biztos, hogy valamekkora figyelem betegségem idején is volt a média részéről. Az 1996-os sajtókonferencia, amelyen bejelentettem betegségemet, illetve az 99-es természetesen teljesen más hangnemben zajlott. Egyikre sem készültem, azok nem voltak tudatosak, az utóbbi esetében talán ez volt a legnagyobb baj, így azonnali visszaszúrásaimmal hamar kényszerpályára kerültem. Persze lehetett számítani arra, hogy az 1998-as Festina-botrány árnyékában sok kétely merül fel bárkivel kapcsolatban, aki felhúzza a sárga „trikót”. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyi lesz belőlük, ilyen sok támadó kérdést kell jól megválaszolnom. Nem a legjobb stratégiát választottam, ma már egész máshogyan fognék bele az ügy lekommunikálásába: finomabb, diplomatikusabb lennék.
Az Armstrong önmarketing gőzerővel működött a 90-es évek elején…
CN: Persze az újságírók döntő része nem tett fel nehéz kérdéseket, abban voltak érdekeltek, hogy a csodával határos sikersztori tovább szárnyaljon…
L.A.: Igen, ez így volt.
CN: De biztos tisztában voltál azzal, hogy bennük is megfogalmazódtak ugyanazok a kételyek, mint a téged támadókban: ők mégsem tették fel a kérdéseket, illetve nem is írtak ezekről. Hogyan viszonyultál ehhez a táborhoz?
L.A.: A kezdetekben nem volt egyértelmű a két tábor létezése, mint az köztudott, a sajtó egy furcsa világ, a Tour de France-szal foglalkozó médiamunkások különösen érdekes kasztot alkotnak. Ott olyanok vannak, akik kívülről-belülről ismerték a profi kerékpársport világát, mindenkiről mindent tudnak, sok barátjuk, ismeretségük, informátoruk volt. Semmit nem lehet eltitkolni előttük: amit maguk a versenyzők vagy a szakvezetők tudnak, arról pillanatok alatt ők is értesülnek. Ezen felül a Festina-botrány kapcsán körvonalazódott egy olyan újságíró csoport, amely a doppingkérdésre összpontosított, nem is törődtek az aktuális versennyel, a győzelmekkel, a sárga trikóval, a drámával, a bukásokkal, hanem csakis a doppinggal.
David Walsh: a csatát kétségtelenül ő nyerte!
CN: Akkor elérkeztünk a legvérmesebb kritikusaidhoz, élükön David Walsh-sal. Mit gondoltál róla 1999-ben?
L.A.: Biztos tudod, hogy Daviddel már korábbról ismertük egymást, követte pályafutásomat, sokat írt rólam még a Motorola időkben, hol jót, hol rosszat. Kapcsolatunk régebben sem volt zökkenőmentes. Akkor vegyes érzelmekkel voltam iránta, tiszteltem, de úgy éreztem, hogy egyes megjegyzései igazságtalanok, nekem több szimpátia járt azok után, amin keresztül mentem. Már akkor is megpróbáltam ezt érzékeltetni vele, lévén jól ismertük egymást, reméltem, hogy a konfliktust meg fogjuk oldani.
CN: Hogyan működött az ominózus „feketelista”?
L.A.: Soha nem volt ilyen lista! Sokan úgy gondolják, hogy a csapatbuszban válogattunk azok közül, akiket magunk közelébe engedünk. Most egyszer és mindörökre leszögezem, nem figyeltünk vagy figyeltettünk senkit, a verseny alatt maximálisan a feladatra koncentráltunk nem a médiával való kommunikációra. Persze voltak olyanok, akiket a hátunk közepére sem kívántunk, ennek ellenére őket is fogadtuk. Szerintem ezzel Chris Froome is pontosan így van…
CN: De a médiának kétségtelenül és dokumentáltan volt egy olyan része, akikkel nem kommunikáltál, és ezek pontosan David Walsh és Pierre Ballester baráti köréből kerültek ki…
L.A.: Ismétlem, nem válogattunk, általában korlátozni kellett a médiával való kapcsolatot, nem tettünk különbséget a szimpatizánsok és a kritikusok között.
CN: Akkor mégis hogy fordulhatott elő, hogy David Walsh soha nem kapott lehetőséget, a többi újságíró még véletlenül sem mutatkozott vele, félvén, hogy akkor ők sem kapnak interjúlehetőséget a Postal Service-től? Rupert Guinness, John Wilcockson és Andy Hood szabályosan kitessékelték Walsh-t a médiaautóból, nem akarták, hogy együtt lássátok őt velük…
A 2009 és a 2010-es Tour tiszta volt, vagy a jól bevált sémát követte?
L.A.: Mi semmilyen nyomást nem gyakoroltunk, ezeket az újságírókat természetesen ismerem, többször adtam nekik interjút, főleg az első kettőnek. Daviddel – mint már elmondtam – nem volt zökkenőmentes a kapcsolat, de nem volt tiltás alatt, az biztos.
CN: Tiszteled őt?
L.A.: [Hosszú szünet] Neki célja volt ezzel az egésszel, kiválasztott, hogy példát statuáljon velem. De őszinte volt ezzel kapcsolatban. Más volt, mint a többi médiaember, és ma ez már jól látható.
CN: De tiszteled őt, mint újságírót?
L.A.: David és én sokban hasonlítunk. Én is mindent elkövettem a győzelem érdekében, ő úgyszintén. Én is alkalmaztam megkérdőjelezhető módszereket ennek érdekében, ő is. Igaza volt, abban, amit minden áron be akart bizonyítani, és végtelen kitartásáért jár az elismerés. A módszerei viszont hasonlítottak az általam alkalmazottakhoz, a doppinghoz. Hosszú harcot vívtunk, ő győzött.
CN: Úgy gondoltad akkoriban, hogy képes leszel irányítani a médiát?
L.A.: Nem tudom, hogy pontosan hogyan vélekedtem erről, nem volt tudatos, amit tettem, és szerintem a média egy részével egész jól boldogultam.
CN: De csak azzal, amelyik a sikersztori folytatásában volt érdekelt… […] A sajtókonferenciák, amiket 1993 és 99 között összehívtál milyen légkörben zajlottak, a korai időszakban számodra könnyedén ment a médiakommunikáció?
Hazugság hazugságot követett…
L.A.: A média többet változott, mint én. Sokrétű lett a 90-es évek elejéhez képest, akkor még majdnem kizárólag újságok írtak rólam, 99-ben és utána, már egyre több médiacsatorna bukkant elő, bloggerek, weboldalak, akik teljesen már vonalat és hozzáállást képviseltek. A köztük zajló fokozott konkurenciaharc eldurvította az interjúalany iránti hozzáállást, a kerékpársport – főleg a Festina-botrányt követően – tálcán kínálta magát a hírhajhászásoz. Ez az utóbbi 12 hónapra is rányomta bélyegét!
CN: Valójában arra lennék kíváncsi, hogy könnyű volt-e ott ülni a sajtókonferencián, és hazudni a feltett kérdésekre?
L.A.: Kitől kérdeztek még ilyeneket rajtam kívül? Ha pedig egyszer „nemet” mondasz ezekre, akkor nem változtathatsz a történeten, a tagadást következetesen folytatnod kell.
CN: De többet is mondtál, mint „nem”!
L.A.: Igen, ezért mondtam korábban, hogy jobb lett volna néha hallgatni, azaz passzívabban kezelni a médiát.
CN: Emlékszem egy mondatodra: „Arcába néztem a halálnak, és éppen ezért nem szedek semmit.”
L.A.: Neked soha nem volt még olyan kijelentésed, amit ma legszívesebben visszaszívnál, kitörölnél? Megbocsájthatatlan, amiket mondtam, ezt jól tudom, de akkor mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy elnyerjem a kritikusaim bizalmát. Túl messze mentem. De részben az is motivált, hogy az ilyen kijelentésekkel ráirányítsam az emberek figyelmét a daganatos betegséggel küzdők problémáira, ez a kijelentés nekik is szólt. Jól esett a rákban szenvedőknek, hogy kimondom azokat a dolgokat, amikkel nap mint foglalkoznak. Az ő visszajelzésük arra ösztökélt, hogy egy kerek történetet faragjak a doppinggal kapcsolatos tagadásomból. Ezzel viszont, megbocsájthatatlan módon, sok daganatos beteg reményeit zúztam porrá az utóbbi 12 hónapban…
“Sok hibát követtem el…”
CN: Gondoltál-e arra, hogy talán jobb lett volna meg sem nyerni a 99-es Tour-t, vagy az ottani kortizol-pozitívval kapcsolatban kapni egy eltiltást?
L.A.: Ilyen dolgokkal nem foglalkozom, ami megtörtént, azon már nem változtathatok.
CN: Ha mondjuk megkaptad volna akkor az eltiltást, visszatértél volna, ha igen ugyanott folytattad volna, ahol abbahagytad?
L.A.: Nem akartam megbukni egyetlen doppingteszten sem, soha.
CN: Mert?
L.A.: […] Az emberek állítólag szeretik az igazságot hallani. Amikor én kimondom, akkor pedig nem tetszik nekik. A stratégiám konzervatív volt, minimalizáltam a lebukás eshetőségét, mindent megtettem, hogy ne legyen pozitív teszt.
CN: Talán az emberek azért nem szeretik a Te igazságod, mert nem lehetnek többé biztosak abban, amit mondasz?
L.A.: Nem vagyok szavahihető, ez egyértelmű. Feltételezik, hogy ismét hazudok, mivel 15 évig ezt tettem. Rendben. De mi a gond azzal, ha azt mondom: a Postal Service módszerei nem voltak annyira szofisztikáltak, vagy hogy a 2009-es Tour-on tisztán versenyeztem? Mondhatom, nemde? Az emberek vagy hisznek nekem vagy nem, ez érthető, de úgy tűnik, már maguk a nyilatkozataim is irritálóak.
CN: Ez lelkileg hogyan érint?
L.A.: Persze, frusztráló, nagyon bánt. Talán idővel a dolgok megváltoznak, ebben reménykedem. Talán lesznek olyanok, akik előjönnek, és vallomásaikkal alátámasztják az én állításaimat. Ez egy elcseszett korszak volt a kerékpársportban, sokan sok mindent tudnának róla mesélni. Még abban reménykedem, hogy a 2009-es Tour tisztaságát valamilyen jövőben kidolgozott teszt igazolni fogja.
CN: Na és 2010? Valójában a kritikusok az ott látható kilengéseket hozzák fel példának: az USADA szerint 1 a millióhoz annak az esélye, hogy 2010-ben tisztán versenyeztél.
L.A. Akkor nagyon rosszul mentek a dolgok, alig bírtam hajtani, majd meghaltam a Ventoux-n. […] Nem voltam benne egyetlen szökésben, szenvedtem. Ha valaki vérátömlesztést kap, akkor nem így megy. Mondom, egy jövőben kidolgozott transzfúzióteszt igazolni fogja állításom.
(folytatjuk…)
