Komoly mezőny jött össze az idei lombardiai körre, így nem volt kérdés, érdemes kimenni a pálya mellé és megnézni mire képesek a profik a Muro di Sormano-n.
Mozgalmas hétvégén vagyok túl, szombat délelőtt a milánói egyetem szélcsatornájában tartott előadásokon jártam, ahol a profi csapatok képviselői is szép számmal voltak jelen. Barátságos, de mégis feszült hangulat volt jellemző, egyrészt mindenki jól akart szerepelni az őszi szezon legkeményebb egynaposán, másrészt tudták, hogy az Il Lombardia nem gyerekjáték, és idén nemcsak hosszú, hanem kemény mászásokkal és veszélyes lejtmenetekkel tarkított pályát jelöltek ki a szervezők, sőt az időjósok sem kecsegtettek ragyogó napsütéssel.
A verseny legizgalmasabb részének a Comói-tó környékén vezető szakasz ígérkezett, olyan legendás emelkedőkkel, mint a Madonna del Ghisallo vagy a Muro di Sormano. Nézőként a Muro tűnt a kézenfekvő választásnak, a helyenként 25%-os emelkedő utoljára 2012-ben szerepelt az útvonalban. Tudni lehetett, hogy a verseny győztese azok közül kerül ki, akik elsők között érnek fel brutálisan meredek mászás tetejére.
A helyszínre menet kétszer áztam bőrig, egyszer Lecco magasságában kapott el a vihar, másodszor pedig a Valbrona térségében zúdult özönvízszerű eső. Az égi áldásnak köszönhetően elgondolkoztam azon, hogy hazamegyek és a TV-ből követem a verseny végkimenetelét, viszont mivel a Sormano előtti emelkedőn már napsütés fogadott, így bevállaltam, hogy megvárom a mezőnyt.
Az nyilvánvalóvá vált, hogy a versenyzők is többször megázhattak a nap folyamán, valamint az amúgy sem tükörsima, csúszós utak még technikásabbá váltak, így csak olyan tud nyerni, aki jól bírja a viszontagságos időjárást és kiemelkedően megy lefelé.
A hegy tetejétől pár méterre napos és ködös idő váltotta egymást percről-percre, ahogy gyülekeztek a szurkolók. Több amatőr bringás is nekivágott a hegynek a WorldTour mezőny előtt, a profikra váró szurkolóktól ők is hatalmas bíztatást kaptak. Érdekes volt, hogy a nedves utat lombfúvóval tisztították meg a rendezők a lehullott falevelektől, akár egy ilyen apróságon is múlhat a siker vagy a kudarc.
Az idő múlásával egyre fokozódott a hangulat, miközben mindenki a telefont böngészve vagy a versenyrádiót hallgatva próbált meg információt szerezni a verseny aktuális állásáról.
A közvetítő helikopter feltűnése után felgyorsultak az események, sorra jöttek a rendezői autók, némelyik igencsak megküzdött a feljutásért, de már tudni lehetett, hogy pár percen belül megérkezik a mezőny is.
Elsőként Michal Kwiatkowski (OPQS) érkezett, akit kissé lemaradva Tim Wellens (Lotto-Soudal) követett. A lengyel versenyző magabiztosnak tűnt, világbajnokhoz méltóan versenyzett az egész idei szezonban, és bár a címet nem sikerült megvédeni, a lombardai versenyen is ígéretesnek tűnő szökést sikerült összehoznia.
A vezető párost követően nem sokkal Robert Gesink (Lotto NL – Jumbo) húzta az üldözők sorát, a Garmin – Cannondale csapatból először a holland Tom Slagter tűnt fel, összetettben negyedikként. Csapattársa, a címvédő Daniel Martin rossz napot fogott ki, a Muro di Sormano után feladta a versenyt.
A szökevények után jött a főmezőny, amit az Astana versenyzői vezettek, Diego Rosa hatalmas munkát végzett a csapatkapitányért Vincenzo Nibaliért.
Az olasz bajnok kiválóan kezelte a helyzetet, az első 10 között ért fel a hegy tetejére, de maradt benne tartalék a végjátékra, amit végül ki is tudott használni.
Thibaut Pinot (FDJ.fr) végig jól helyezkedett, de egyedül képtelen volt megtörni a kazah csapat fölényét.
Alejandro Valverde kissé leszakadva követte az élbolyt, láthatóan nagyot küzdött, hogy ott lőtávolságon belül tudjon maradni az élcsoporthoz képest.
A versenyzők az emelkedőn gyakorlatilag egyesével követték egymást, nem alakultak ki bolyok, mindenki a saját tempójában teljesítette a meredek mászást, a lehető legkönnyebb áttételt használva.
Mindenki szenvedett, valaki kínjában mosolyogva, mások vicsorogva próbálták letudni a közel 2 km hosszú „falat” . A sorban feltűntek olyan sztárok, mint a korábbi háromszoros győztes Damiano Cunego (Nippo – Vini Fantini) vagy a 44 évesen is élvonalbeli versenyzőnek számító Davide Rebellin (CCC). Nemzettől és csapattól függetlenül mindenki hatalmas bíztatást kapott a nézőktől.
A legrosszabbul azok jártak, akik már elkészültek az erejükkel, mire elérték a Muro di Sormano kezdetéhez.
A nap első szökevénycsoportjában résztvevő Stefan Schumacher (CCC) szinte megállt felfelé, úgy kellett feltolni az emelkedő tetején.
A legnagyobb tapsot mégis az a rollsíző úr kapta, aki valahogy bekerült a mezőnybe a zárókocsi előtt. Ne kérdezzék hogyan, Olaszországban ilyenen nem is akad fel senki, a szabályok rugalmasan kezelése néha szürreálisan vicces helyzeteket szül.
A mezőny elhaladását követően a szurkolók is pillanatok alatt eltűntek, a hazafelé úton végigjátszottam magamban a verseny lehetséges kimenetelét, Kwiatkowski erős, de egyedül nem fog tudni hazaérni. Nibali és az Astana viszont végig kontrollálta a versenyt, neki lehet talán a legnagyobb esélye. Végül is bejött a tipp, de nem gondoltam volna, hogy így jön össze neki!
Felejthetetlen élmény volt, remélem sikerült valamennyit átadni belőle!
További képek: