Kusztor Péter, a svájci Atlas Personal versenyzője második országúti bajnoki címét szerezte június 24-én, a hosszúhetényi nemzeti bajnokságon. Ennek történetét meséli el legfrissebb blogbejegyzésében:
A vasárnapi napon került lebonyolításra a Magyar Országúti Bajnokság. Mivel a rajtra csak délután kettőkor került sor, ezért ráértünk a verseny napján leutazni Hosszúheténybe. A rajt előtt jó volt találkozni az ismerősökkel, barátokkal, kicsit beszélgetni az elmúlt hónapok történéseiről.
Gyönyörű, meleg időben vágtunk neki a 167 kilométer megtételének, de előtte még teljesítettünk egy 6 kilométeres bevezetőt. A piros zászló jelzésére kezdődött az igazi megmérettetés. Pár perc megtételét követően kialakult az első elmenés, Csomor Zoltán és Radonics Máté személyében. Eközben beérkeztünk Komló városába, ahol kilenc darab kört kellett abszolválnunk. Két komolyabb emelkedő – nagyjából másfél kilométer hosszú – helyezkedett el a karikában. A két éllovas előnye egy perc környékén mozgott. Azokból az együttesekből, melyekben többen is voltak, az élre álltak, és ennek köszönhetően befogtuk a szökevényeket. Ezután többen kíséreltek meg támadást, de igazán nagy előnyre senki nem tudott szert tenni. Én főként a mezőnyben helyezkedtem, mivel egyedül voltam.
Nagyon ésszel kellett tevékenykednem, nem mehettem minden elmenésre, így csak a fontosabbakat próbáltam szerelni. Közben néztem a többi versenyző mozgását, hogy ki milyen állapotban van. Mivel nagyon meleg időben mentünk, rettentően oda kellett figyelni a folyadékpótlásra. Nagyjából 15-20 kilométerenként megittam egy kulacs vizet. Azt figyeltem meg, hogy sok srác megfeledkezett az ivásról, ami nagy hiba volt. A Bianchi és a Close2 Carrera csapata sokat dolgozott annak érdekében, hogy befogjuk az éppen elmenésben tekerő versenyzőket. A mezőny létszáma körről-körre fogyatkozott.
Részemről nagyon szuperül éreztem magamat, az első 120 kilométerben próbáltam csak könnyedén menni a mezőnyben, és minél több erőt megspórolni a végső 40-50 kilométerre. Tudtam, hogy nekem nem a legjobb, ha sprintre érkezünk, ezért az utolsó két komlói körben elkezdtem akciózni. Az emelkedőkön folyamatosan ritmust váltottam, támadtam a többieket. Többször sikerült elszakadnom egy-két másik versenyzővel, de nem nagyon akart vezetni senki, ezért mindig felértek ránk. A következő lehetőségnél újból megindultam. Sokszor alakult úgy, hogy az első pozícióból kellett akciót indítanom, mert nem akart kikerülni senki, de nem volt más választásom, ezért onnan támadtam. A sokadik ritmusváltást követően már nekem sem esett olyan jól, de gondoltam, hogy ha én így vagyok ezzel, akkor talán másnak még rosszabbul esik.
A záró kör végére már csak heten maradtunk. A frissítőnél lévő dombon újból megindultam, már csak Fejes Gabi tudott velem jönni. Az emelkedő végére egész nagy előnyre sikerült szert tennünk. Innentől kezdve folyamatosan növeltük az időkülönbséget, ekkor még nagyjából 20 kilométer megtétele várt ránk. Végig összedolgozva haladtunk a célvonal felé. Megnyugtató előnnyel érkeztünk meg a cél városába, így az utolsó kilométerben már csak a sprintre koncentráltunk.
Az 500 méteres táblához érkezve én voltam az élen, lezártam a bal oldalt, és figyeltem Gabit. Az út meredeken emelkedett, 400 méter környékén megindultam, de ez még nem volt az igazi, ezért visszaültem, és figyeltem. Nagyjából 150 méter lehetett hátra, amikor teljes erőből elindultam, nem néztem hátra, csak mentem. Már alapból egy kerékpárhossz előnnyel indultam, hiszen én voltam elől, gondoltam, hogy ennyi fórom már van, ami ezen az emelkedőn rettentő fontos volt. Hallottam, ahogyan Otto (Garamszegi Laci) bekiabál, – ezúton is, köszi Gari – hogy megvan, ekkor néztem hátra először, és hatalmas boldogsággal gurultam át a célvonalon.
Remek érzés volt újra megnyeri a Magyar Bajnokságot. Győzni jöttem, és sikerült, nagyon boldog vagyok! Az utolsó 50 kilométer nem volt egyszerű, de remekül ment minden. Végig hittem benne, hogy képes vagyok megnyerni ezt a viadalt. Sokszor kicsit furcsa volt a versenyzési stílus, hogy nem akart menni senki, mindenki csak várt. Néha harminccal mentünk, utána meg ötvennel, majd újból harminc. De csak arra gondoltam, hogy most ez van, és ebből kell kihoznom a maximumot. Még akkor is teljesen higgadt maradtam, amikor nem vezetett nekem senki, nem idegesített a dolog.
Szeretném megköszöni a segítséget a szüleimnek, édesapám végigkísért a versenyen, anyukám pedig az út széléről frissített. Tisza Zoli is rengeteget tett hozzá ehhez az eredményhez, köszönöm. Köszönöm a tömérdek biztatást az út széléről, remek érzés volt hallani a magyar szavakat. És természetesen köszönöm a rengeteg gratulációt mindenkinek.
Legyen szép hetetek!
Üdvözlettel
Kuszti
Fotók a versenyről: sportkult.net
