Nyitólap » blogok » A kerékpáros cipők fejlődéstörténete

blogokhírekmagazinországútiRetroBlogtudástár

A kerékpáros cipők fejlődéstörténete

Nemeth Balazs

2014.03.27.

0

A megfelelő kerékpáros ruházat szükségessége már a 19. század végén megfogalmazódott, számos ruha- és cipőgyártó kínált a kerékpáros közlekedésre tervezett modelleket. A kerékpáros cipő esetében már kezdetekben is egyértelmű volt a két fő szempont: merev, tartós talp, illetve a lábon biztosan rögzülő, stabilitást elősegítő felsőrész.

Kerékpározáshoz készített ruházat és lábbelik a 19. század végén

A kerékpáros cipő erős talpú, pontosan illeszkedő félcipők voltak, bőr vagy fatalppal

A cipőgyártás tradicionális módja a bőr felsőrész méret szerinti leszabása, a bőr vagy kaucsuk alapanyagú talp elkészítése, majd ezek kézzel történő összevarrása. Ha belegondolunk, a cipőgyártás egy része a mai napig így történik: legfeljebb a kedvező árú, szintetikus alapú lábbelik gyártását tudták teljes mértékben automatizálni, a többi típus esetében még a 21. században is a gépekkel segített kézimunka dominál. Ahogy legolcsóbb ruháinkat is Távol-Keleten (kvázi rabszolgamunkával) kézzel varrják, a cipők esetében is hasonló a helyzet. A kerékpáros cipő pedig az igényesebb, specializált piaci szegmenst képviseli, így garantáltan sok kézi munkafázist igényel.

Az egykori neves magyar versenyzőkön is megfigyelhető a lábbeli specializálása…

Visszatérve a gyökerekhez, a régi, kerékpározás céljára előállított lábbelik speciális bőrtalpú félcipők voltak, versenyfelhasználásra – a talpmerevség fokozása érdekében – gyakran keményfa talpat kaptak. Erre egyszerűbb volt felszegezni a stoplit, amely szíjjal megfeszítve a lábat biztosan tartotta a klipszben. Ez a pedálkötésrendszer egészen 1984-ig egyeduralkodó volt a profi és amatőr teljesítmény-orientált kerékpározásban, amikor is a francia Look cég megalkotta az első népszerű automata pedálkötés-rendszert. Erről a korszakról szólt a RetroBlog egy korábbi cikke.

A klipszes-szíjas pedálkötés egészen a 80-as évek közepéig egyeduralkodó volt.

Lényegében 100 évig kitartott a klipszes pedálkötés, pedig számos hátránya van. Részben ott a biztonság kérdése, mivel ha a szíj rendesen meg van húzva, akkor a lábat kizárólag annak kilazítása után lehet a kötésből kiszabadítani, ehhez pedig a csatig le kell nyúlni. Több másodperc telhet el ez alatt, így hirtelen megállás során nem ritka a bukás. Másrészről ergonómiai szempontból sem optimális a megoldás, lévén az erősen meghúzott szíj szorítja a lábfejet, korlátozza a keringést, kétségtelenül kényelmetlen. Meglepő, hogy 100 évig nem született jobb megoldás, pedig mindössze egy „kőkorszaki” mechanikai megoldás szükséges az automata pedálkötés megvalósításához. Érthető, hogy a teljesítmény-orientált kerékpározáson kívül miért nem terjedt el a klipszes pedál használata, a mindennapi közlekedéshez miért használtak akkoriban egyszerű taposópedált.

Kerékpáros cipő a 60-as évekből

A klipszes pedálkötéshez persze nem elengedhetetlen a stopli használata, bár anélkül a kötés még a szíj meghúzásával sem tart biztosan, a láb hátra fele könnyen kicsúszhat. Ebben a felállásban a klipsz inkább pozícionál, mint stabilan tart. Léteztek átmeneti megoldások is, az ú.n. rövid klipszek, amelyet szíj nélkül valóban csak a láb pozícionálására használtak.

Azért van egyfajta stílusa a retro lábbeliknek!

A stopli felszerelése – mint már írtam – a kezdetekben minden esetben szögeléssel történt. A stopli alapanyaga lehetett réz vagy öntöttvas, csak az 1970-es években terjedt el a fröccsöntött műanyag használata e téren. Körülbelül ekkor ötlött fel a gondolat, hogy a stopli helyzete is legyen szabályozható, mind oldalirányban, mind a talp hosszirányában. Az első ilyen stoplifelfogatást a Sidi alapítója, Dino Signori szabadalmaztatta a 70-es évek derekán. Ez természetesen már csavaros stoplirögzítést alkalmaz. Később más gyártók is megalkották saját stoplifelfogatás-rendszereiket, Eddy Merckx Adidas cipőjén már ilyet láthatunk.

Merckx Adidas cipője új, de korabeli technikát alkalmazó stoplival

A cipők talpa a 70-es évek végén már általában fröccsöntött műanyagból készült, a versenyhasználatra szánt modellek esetében üvegszállal megerősítve. Mivel a jelen cikk a RetroBlog keretein belül jelenik meg, történeti utazásunk a 80-as évekkel véget ér, így a már említett automata pedálkötés-rendszer megjelenése még beletartozik, de az utóbbi 30 év cipőgyártás-újdonságai, a karbonszál alkalmazása, a saroktámasztás tökéletesítése, illetve a csatrendszerek fejlődése már túlmutat a kereteken.

Ellenben megemlíthetjük az MTB-forradalmat, amely egy új típusú pedálkötést és cipőkialakítást eredményezett: itt a stopli nem áll ki a talp síkjából, hanem azon belül helyezkedik el, így lehetővé teszi mind a gyalogos haladást, mind a hatékony hajtást, emellett automata pedálkötésként használata biztonságos és praktikus, akár mindennapi közlekedésre is. Az első fecske pontosan a „retrokorszak” határán, 1991-ben jelent meg a japán Shimano jóvoltából.

A 80-as évek első felében jelent meg a műanyag talp

Bernard Hinault népszerűsítette az új Look rendszert, de előtte Sidit hajtott klipszes rendszerben

Összefoglalva, a 19. század végén jelentek meg az első kerékpározáshoz tervezett cipők, mindennapos használatra, illetve versenycélra is. A kettő között a különbség a talp alapanyagában, illetve a stopli és a klipszes pedálkötés használatában volt, egyébként a félcipő szabás, illetve lábfejre simuló, erősen tartó bőr felsőrész többé-kevésbé azonos volt. A klipszes pedálkötés-rendszer minden bizonnyal tovább szolgált, mint ahogy az technikailag indokolt volt, sok bukást és kényelmetlenséget, körülményes használatot előidézve. Az automata pedálkötés mindenképpen új alapanyagokat igényelt, így a 80-as évek cipői már majdnem kizárólag műanyagtalpú modellek, amelybe csavarral rögzül a stopli. Ellenben a felsőrész még gyakran bőrből készült, bár a szintetikus hálós anyagok alkalmazása is ebben az évtizedben kezd elterjedni.

Most pedig pillantsunk be a cipőgyártás paradigmaváltásának éveibe, a 70-es évek második felébe, amikor a Dolomitok lábánál fekvő, cipőgyártásáról nevezetes Montebellunában Dino Signori ismét rákapott a kerékpározásra, hogy a finom olasz tésztától megereszkedett pocakjából egy kicsit lefaragjon!

A forradalmi állítható stoplifelfogatás

Ha azt mondom Itália, a legtöbben minden bizonnyal a pizzára, tésztára, a machismóra, a temperamentumra gondolnak, majd a felsorolásban előkelő helyen elhangzik a cipő szó. Igen, Olaszország egykoron a cipőgyártás fellegvára volt, ma is a legdrágább lábbeliket itt készítik, kézzel, hagyományos módszerekkel, fittyet hányva a drága EU-s munkabérekre. Itáliát 60 millióan lakják, és még a 21. században is éves szinten 178 millió cipő készül. Ne óriásgyárakra gondoljunk, mint Távol-Keleten, hanem kisebb-nagyobb manufaktúrákra, mint a Montebellunában székelő Sidi. 60 év gyártástapasztalatot tudhat magáénak a patinás cég, csizmákkal és túrabakancsokkal kezdték, majd belevágtak a motorkerékpár-felszerelések gyártásába, amelyben nagy sikert arattak. Dino Signori, a cég alapítója és vezetője számos szabadalmat jegyez, ilyen a Sidi csatrögzítés, amely megreformálta a motoros csizmák rögzítését. Signori a 20-as éveiben csapatban kerékpározott, majd a cégalapítást követően kizárólag a karrierre helyezte a hangsúlyt.

Dino Signori:

1960-ban alapítottam a céget, eleinte túrabakancsokat, majd motokrosszcsizmát és -védőfelszerelést gyártottunk. Ez utóbbiban hamar jelentős sikereket értünk el: elég ha a világbajnok Stefan Everts nevét említem. Természetes volt számomra, hogy ifjúkori kerékpárversenyek iránti rajongásom alapján kerékpáros cipőt is kínáljunk. Elkészült az első próbamodell, gondoltam elmegyek, kipróbálom. 1973-at írtunk, 17 éve nem ültem kerékpáron, kértem egyet kölcsön, majd nekiindultam. Kellett is a mozgás, mivel már közel 100 kilót nyomtam köszönhetően az üzemben töltött rengeteg időnek, az otthoni kiadós vacsoráknak.

Itt Montebellunában akármerre indul az ember, emelkedőbe ütközik. Az első túrát követően két dolgot jegyeztem meg: messze vagyok egykori edzettségemtől, továbbá a cipő – bár kényelmes – beállítása nem megoldott. Felcsavaroztam a stoplit, mint ifjúkoromban, de lábfejem nem állt jó pozícióban, így térdem két óra után fájdalmasan sajgott. Nem igaz, hogy senki nem tudott kitalálni egy állítható stoplirögzítést! – gondoltam.

Gondolkozni kezdtem azon, hogyan lehetne a stoplit állíthatóan felszerelni, ha nem kényelmes, tovább kísérletezni a beállítással. Először bőrből faragtam stoplit, amelyet egy vékony titánlapra rögzítettem, amelyen számos furatot helyeztem el. Később ennek mintájára öntettem műanyagstoplit, majd azzal kísérleteztem tovább, amelyet már szegecseléssel rögzítettem a lapra. A lapot ide-oda tudtam mozgatni a cipőtalpon, és abban a pozícióban rögzíthettem, amilyenben akartam. Ez lehetővé tette, hogy többféle stoplibeállítást kipróbáljak, elérve azt a helyzetet, amelyet a térdeim legjobban toleráltak. Így született meg a világ első állítható pozíciójú stoplija.

Jól látható a cipő kézi kidolgozása

A Sidi ezzel az innovációval, illetve a lábbelik kiváló minőségével, pontos illeszkedésével és tartósságával a 80-as évek közepén már az egyik vezető kerékpáros cipőgyártó. Híres versenyzők tucatjai hajtották egyre fejlettebb modelljeiket. További innovációk követték a stopliállító rendszert: ilyen az első damilos „boa” rögzítés, vagy az adapterrel változtatható stoplifelfogatás. Továbbá a Sidi alkotta meg az első moduláris cipőt, amelyen a legtöbb alkatrész cserélhető, így az bármikor felújítható.

Egy másik olasz kerékpáros cipőmárka, amely rengeteg híres profi versenyzőt látott el lábbelivel a Vittoria. Celestino Vercelli, egykori kerékpárversenyző, a 70-es évek elején alapította üzemét, amelyet a kezdeti sikereket, Tour de France és Giro d’Italia győzelmeket követően a Celestino sportszergyártó csoport vásárolt meg. Az aranykorban Moreno Argentin, Mark Gorsky, Sean Kelly, Maurizio Fondriest, Stephen Roche hajtott Vittoriát, majd az újkorban (EPO-korban?) Stefano Garzelli, Marco Pantani és Luca Paolini nyert bennük nagy körversenyeket.

Stephen Roche egykori Vittoria cipője

A Vittoria cipők mindig is kézzel készültek, a géppark sem sokat modernizálódott az elmúlt 40 évben. A gyártásfolyamat igényli a kézimunka kreativitását, legfeljebb a ragasztás, a varrás és a laminálás terén van mód a munkafázisok idejének csökkentésére, egyszerűsítésére. Az alapanyagok valóban fejlődnek, de ha egy profi versenyzőnek egyedi cipőt készítenek, a kiindulási pont még mindig a pontos, szakember által végzett kézi méretvétel, majd a sablon kiöntése, a szabásminta elkészítése, a felsőrész kiszabása, végezetül a varrás és ragasztás hagyományos műveletei.

Ha hiszitek, ha nem, ez egy ma készült, kis szériás SPD-s modell!

Hozzászólások