Kiss Árpád, – futárkörökben ismertebb nevén Kopasz – a Hajtás Pajtás futárszolgálat színeiben kezdte el az utcákat róni a kilencvenes évek végén. Az ezredfordulón saját, kezdetben egyszemélyes futárcéget alapít Herce-hurca néven. Maga is meglepődött azon, amilyen könnyedén a cég beindult, így pár hónap után már további kollégákat kellett maga mellé vennie. Az összlétszám azóta sem emelkedik négy-öt fő fölé, családias hangulat fogadja a betérőt a bázison, ahol nemrég kerékpárszerviz is nyílt. Kopasszal eredetileg a CMWC 2005 azaz a 2005-ös Kerékpáros Futár Világbajnokság kapcsán ültem le beszélgetni, de aztán szó esett a New Yorki futárélet sajátosságairól is…
Kopasz éppen problémát orvosol a Bajnok szervizben
Bikemag: Annak idején a www.alleycat.hu futár-honlap fórumán lehetett olvasni a futár vb előtti itteni szervezkedésről. Úgy tűnt, hogy népes csapat fog New Yorkba utazni, aztán mégis csak Te mentél. Hányan vettetek volna részt valójában, és hogyhogy mégsem így alakult?
Kopasz: Relatíve sokan, egész pontosan hat fő. A City Cycle Bandidos-tól mentek volna még ketten, az én cégemtől összesen hárman meg még egy arc. A Pajtából például nem tudok róla, hogy bárki is készült volna. Előzetesen egyeztettem a szervezőkkel, kipostáztuk az útlevelek fénymásolatát, írtam nekik, hogy nyomjanak rá egy pecsétet, meg csatoljanak mindegyikhez egy meghívót. Erre visszaküldtek egy olyan meghívófélét, amelyen mind a hat ember neve szerepelt. Szóval tulajdonképpen egy meghívó jött mindannyiunknak, és ez már eleve gyász volt. A dolog valahogy úgy működik, hogy te odamehetsz most az amerikai nagykövetségre és mondhatod, hogy ki szeretnél menni Amerikába. Ők erre azt mondják majd, hogy semmi akadálya, mutass olyan dolgokat, amelyek idekötnek Magyarországra, hogy biztosan vissza fogsz-e jönni. Erre neked fel kell mutatnod papíron egy házat, egy feleséget, egy autót, egy céget, kutyát, macskát, amid van. Nekem az volt a szerencsém, hogy 2003-ban már voltam kinn és akkor már volt egy négy éve működő cégem. Akkor ez elég volt a vízumhoz, és az érvényes volt még tavaly is, így nekem nem volt gond a kijutás. A többiek vagy meg sem próbálták, vagy elvéreztek a vízumkérelem elutasítása miatt. Egyébként igazság szerint ketten voltunk magyarok, de Andy Zalan, aki szintén jelen volt, csak ő Washington DC-ben él.
– Úgy hallottam, 2003-ban már voltál kinn futárkodni, milyen ott a meló?
– Igazából a Seattle-ben rendezett vb-re mentem ki, aztán maradtam még. Egy hónapot csavarogtam, majd két hónapot futárként dolgoztam a gyárban, ahogy Manhattant emlegetik. Ez a városrész leginkább olyan, mint Csepel Gyártelep. Ugyanúgy képzeld el, csak nagyobban, meg ipar helyett irodák, agy és pénz. Nagyon sok ott a futárcég, és iszonyú sok a futár, viszont kevesebb emberrel működnek az egyes cégek, mert kisebbek a távolságok. A Hajtás Pajtáshoz hasonló nyolcvan-száz fővel dolgozó cégekkel ott nem találkoztam. Futárigazolványt kell váltania amúgy mindenkinek, aki a szakmában akar tevékenykedni.
Én a New York Minute-nél dolgoztam. Az első hónap szívás volt, mert rövidek a távolságok és sokat kell lakatolni. Lezárod a gépet az egyik bejáratnál, aztán a portás átküld a másikhoz, ami a szomszéd utcában van. Igazából ott a csomagfelvétel és a leadás az a hosszabb idő, nem a szállítás maga. Viszont azt az időt, amit a liftben eltökölsz, utána neked kell behoznod az utcán. Ott mindig nyélen vagy és mindig autók közt, ez a kegyetlen. Ha egyszer véletlenül a Central Parkon vezet keresztül az utad, boldog lehetsz. Aztán megint be a dzsumbujba. Ettől függetlenül én nagyon élveztem. Mivel tudták, hogy közel lakom a bázishoz már reggel hétkor hívtak, hogy gyorsan mossak fogat, aztán vegyem fel a melót és lehetett rakni este hétig folyamatosan. Amikor fél nyolckor szóltam, hogy most már azért ennék is valamit, akkor mondták, hogy jól van, menjek haza. Persze éppen ezért kedveltek…
– A 2005-ös utazásodnál származtak előnyeid azokból a kapcsolatokból, amelyeket két évvel korábban szereztél?
– Végülis igen. Leszállt a gépem, hívtam a szervező csajt, aki biztosította a szállást, de nem volt elérhető. Fogtam hát magamat, bementem Manhattanbe metróval, összeraktam a bringámat, aztán meglátogattam azt a céget, ahol annak idején dolgoztam. Leraktam a csomagjaimat, ittunk egy Unikumot, amitől a diszpécser csávó kifehéredett – fekete volt amúgy – aztán elmentem bóklászni a városba. Manhattan az a város, amelyik sosem alszik. Kimész az utcára éjjel egykor, és a kölykök ugyanúgy rakják neki gördeszkával, mint nappal. Emberek mindenfelé, nem hiszed el. Na bóklásztam-bóklásztam egyszer csak összefutottam egy ismerős arccal – aki itt volt a 2001-es vb-n Pesten – és elvitt egy indiai étterembe. Haza is vittünk némi kaját aztán dumáltunk náluk hajnalig. Haver arcok vannak mindenfelé, bár én igazából nem akartam senkinek sem a terhére lenni. Végül ott, Manhattanben kaptam szállást egy olyan koma lakásában, aki úgy adta oda a kérót, hogy nem is ismertük egymást, ráadásul közben még csak nem is volt otthon. Ilyen figurák is vannak…
– Milyen bringát vittél ki magaddal, és hogyan oldottad meg a szállítást?
– Hát pályagépet vittem, fixit, persze. Frankón csináltam egy zsákot neki, és feladtam poggyászként. Érdemes egyébként, mert különben fizetni kell érte. Két poggyászod lehet az Államokba menet, hatvan kiló össztömeg a plafon. Gyártottam egy zsákot, két oldalába polifoamot tettem, olyan volt, mint egy koffer. Volt két füle, fel tudtam pont annyira emelni, hogy kényelmesen tudjam vinni. Amikor anno 2003-ban átutaztam fél Amerikát, akkor is zsákba raktam a gépet, különben lehúztak volna. Egyszer mégis megtették, mert rájöttek, hogy mi van benne, de csak egyszer. Van, amikor szólnak, van amikor nem. Például most is tudták, hogy bringa van benne, de nem szóltak, látták, hogy jól el van csomagolva, egy bizonyos méretet nem halad meg, úgyhogy mehet.
A doboz az már macerásabb, mert nagyobb és nehezebben kezelhető. Igazából azért jó fixit vinni, mert nincsenek rajta bowdenek, ami a szétszerelést nehezítené, nincs rajta váltó meg olyan dolgok, amit rakodás közben letörhetnének. Valami pöcköt azért érdemes a villasaruk közé betenni merevítésnek, mondjuk egy kiszuperált tengelyt anyákkal. Így ha valaki véletlenül rátapos, akkor sem tudja tönkretenni a vázat. Esetleg még a hajtóművet le lehet szedni, nem nagy cucc vinni egy leszedőt. Vagy még jobb az inbuszos önlehúzó rögzítőcsavar. Szóval nyereg, kormány kikap, pedál leszed – de mondom, ha leszeded a hajtóművet, az a legjobb –, két kerék mellérak. Legrosszabb esetben kell majd egy kicsit centrírozni, de nekem semmi ilyen problémám nem volt. Ja esetleg az is jó ötlet, ha szerzel vagy gyártasz „Business Class” matricát és felnyomod rá. Ne félj, New York-ban elsőnek jött ki a poggyászom…
– Ténylegesen mikor és pontosan hol zajlott maga a világverseny?
– A program 2005. július 1-jén kezdődött és július 4-ig tartott. Tulajdonképpen egy hosszú hétvége volt. Én két és fél hétig tartózkodtam kinn. Bár New York volt helyszínként meghirdetve, az események többsége valójában New Jerseyben zajlott. Manhattanben, ahol a tényleges futárélet folyik, ott nem sok mindent rendeztek, csak partikat. A görgőverseny például Brooklynban volt. Erősen maffiózó jellegű környék, van ott egy bár – Caponénak hívják – és az egész belvilága olyan, mint a szesztilalom idején. Csípik ott a futárokat, bumm felállítottak négy görgőt, aztán rakd meg neki nyélen, számítógépre rákötve mind a négy, kivetítve a monitor, azt szurkolás ezerrel. Ez volt a selejtező, a döntő meg érdekes módon a helyi Lengyel Kultúra Házában.
– Te indultál ezen?
– Hát raktam neki, de az igazság az, hogy nem bírtam úgy pörögni, ahogy kellett volna. Arra ment ki az egész, hogy ki mennyire tud pörgetni, nulla ellenállás volt a görgőn. Mindössze fél percig tartott egy-egy futam.
– Milyen versenyszámok voltak még?
– Volt egy városi alleycat, de én azon nem indultam el, inkább önkéntesként biztosítottam a pályát. Külön futam volt a Cargósoknak, amit vagy bringához kötött utánfutóval, vagy direkt speckó teherszállító biciklivel nyomnak. Volt csíkhúzó verseny, az is nagyon nagy volt, mert nagyon megküldték neki, ha minden igaz, új világcsúcs is született. Abból is volt elődöntő, selejtező, szintén Brooklynban. Aztán a sprintverseny, amit hármasával futottak. Meg egyhelyben álló verseny – azaz trackstand – ami tavaly brutális volt.
A döntősök műsora úgy nézett ki, hogy 5 perc két kéz, 5 perc egy kéz, 5 perc kéz nélkül, 5 perc egy láb és ha ennél is durvább vagy akkor 5 perc no feet! Tudod mi volt? A nyertes kibírta 20 percig! Ez azt jelenti hogy a vége az 5 perc volt kéz nélkül és csak egy láb a pedálon… Na ezt rakd össze! Az izgalom további fokozása az ügyességi egyhelyben állás. Ez egyfajta freestyle dolog, azaz közben azt csinálsz, amit akarsz, lényeg, hogy minél látványosabb legyen.
– Ezt ugyanúgy pontozzák, mint mondjuk a műkorcsolyát, vagy a tornát?
– Hasonlóképpen. Tulajdonképpen eldöntik, hogy szerintük ki volt az ügyesebb. Volt, aki olyant csinál, hogy megáll a géppel, elengedi a kormányt és elkezd sodorni egy cigit. Előveszi a papírt, a dohányt, besodorja szépen és közben áll egyhelyben, aztán rágyújt. Vagy egy másik alkalommal egy csaj szépen levetkőzött trackstand közben. A bajnokság főversenyét New Jersey-ben rendezték és arról szólt, hogy van ott egy rakás irodaház, egy csomó egyirányú utca, menni kellett, fölkapni, leadni, satöbbi. Voltak ellenőrzőpontok, okoskodni kellett, hogy hogyan teljesítsd a távot. Én itt bekerültem az első nyolcvanba, így indulhattam a finálén. Ott is nyomtam rendesen, de igazából nekem a döntőbe kerülés önmagában elég volt, nem igazán vagyok verseny-specifikus arc.
– Csapatversenyt is rendeztek?
– Igen, de igazából inkább diszpécserversenynek nevezném. Nagyon jó hangulata van egy ilyennek. Összedobnak négy csapatot, a diszpécserek azoknak adják ki a melót. A cég, akiknek két évvel azelőtt dolgoztam, harmadik lett. Jó ott a diszpécser, csak hát gyenge arcok voltak, akik vitték a cuccot.
– És a pályaverseny?
– Ja igen, a pályaverseny… Ki kellett menni az egyik külső kerületbe Queens-be van ott egy park, benne meg a Kissena Velodrom. Úgy működik, mint egy játszótér, odamegy az ember, kinyitja, aztán bringázik rajta. Klasszikus pályaszámok voltak, meg néhány egyedi dolog. A legizgalmasabb a tízkörös pontverseny, ahol a körszám növekedésével a győzelemért kapott pontszám is nő. Tehát ha te a végén vagy mokány, akkor lehet, hogy megnyered. Az első körben lehet, hogy az nyer, aki rakja neki, de kifingik a negyedikre. Lehet, hogy összeszedi az első hármat, de ha mondjuk a hetedik körtől már folyamatosan te nyersz, akkor leverheted. Szóval ez ilyen trükkös móka.
– Ahogy a fotóidat néztem a helyszín egy a mi Tamásiban található velodromunkra hasonló létesítmény volt…
– Igen, füves volt a közepe és nem voltak annyira döntöttek a kanyarok, hogy motorvezetéses versenyeket is lehessen rendezni rajta. Nagyon jó minőségű az aszfalt borítása, sugározta is a meleget ezerrel. Amúgy is nagy hőség volt, nem csípem az ilyet, ott aludtam inkább egy hangszóró oldalában…
– Itt-ott lehetett olvasni, hogy Dániából mindig egy olyan csapat jön, akik baromira komolyan veszik az egészet, és a győzelemre utaznak. Tényleg, idén hogyan teljesítettek a Dánok, és milyen figurák ezek, amolyan élsportolók?
– Be voltak azok gyászolódva, egyet el is kaptam, amikor csalt. Egyirányú utcában megfordult egy olyan helyen, ahol egyébként sokat kellett volna kerülni. Nem tudom, azokat te soha nem látod sehol, ahol buli van, sportot űznek ebből az egészből, pedig nem ez a dolog lényege. Aztán volt egy helyi mokány gyerek az Alfréd, na az úgy odavert pályán a dánoknak, hogy csak úgy izzadt a fejük…
– 2001-ben Budapesten rendezték a Futár Világbajnokságot a Sziget Fesztivállal egy időben. Annak fényében, hogy most már két az Újvilágban rendezett hasonló eseményre van rálátásod, milyen hangulatú volt a budapesti?
– Nagyon jó volt. A Millenárison volt a rendezvényközpont, a Toldi Moziban pedig a buli. Az Arany János utcától a Bank sarokig a fákon fürtökben lógtak a bringák. A külföldiek piszkosul élvezték, mert minden állati olcsó volt nekik. Volt olyan, hogy kijött a csávó a Toldiból négy sörrel, egyet kivett, a többit szétosztotta. Az ötödik kör után megkérdezték tőle, hogy miért jó ez neki? Azt felelte azért, mert New Yorkban egy sör többe kerül, mint ez a négy. Az egyetlen különbség talán az, hogy Amerikában sokkal nagyobb sajtónyilvánosságot kap egy ilyen esemény…
Futár világbajnokságokról általánosságban:
Emlékszem, amikor valamikor a kilencvenes évek közepén a régi Pedál magazinban először olvastam egy nyúlfarknyi híradást a futár vb-ről, fogalmam sem volt annak mibenlétéről. Ez talán nem is csoda, hisz a nagyvárosok forgatagában küldeményeket és kiscsomagokat szállító bringások első „hivatalos” világversenyét 1993-ban rendezték Berlinben, az első ilyen profilú hazai cég pedig ugyanebben az évben alakult Budapesten. Az 1998-as washingtoni világbajnokságra már magyar különítmény is utazott, róluk Török Ferenc filmrendező „Hajtás Pajtás menni Amerika” címmel filmet is készített.
A 2005-ös vb a 13. volt abban a sorban, ahol a 9. sorszámot a 2001-ben Budapesten rendezett verseny viseli. Versenyszámok tekintetében akadnak helyspecifikus és klasszikus számok. Klasszikusnak számít például a fix áttételes, fékkel nem rendelkező gépek egyhelyben álló „trackstand” versenye. Ugyanezen géposztálynak rendezik a csíkhúzó versenyt is, ahol a pilóta a pedál és a kormány közé feszülve blokkolja a hajtott kereket és méretes gumicsíkot gyárt az aszfalton. New Yorkban ebben a számban új világcsúcs született 509 láb csíkhosszal, ami 155 métert jelent. Összesen tizenhárom versenyszámban hirdettek győztest, és összetettben is bajnokot avattak egy svéd hölgy és egy svájci úriember személyében. Érdekességek akadtak bőven, például a szkanderverseny, avagy az a tény, hogy a legifjabb résztvevő egy tizennégy éves leányzó volt.
Megjelent a Bikemag 2006. márciusi számában.
Szöveg: HBalage
Fotók: Kopasz, HBalage
