A legutóbbi beszámolómat azzal a jó hírrel zártam, hogy az elmúlt egy esztendő hullámvölgyei ellenére nagy álmom vált valóra azzal, hogy a Nemzetköri Kerékpáros Szövetség (UCI) Marathon Series sorozatának világranglistáján (október végétől) “bitorolhattam” az első helyet, s a periódus lezárultával összetett győztes is lehettem.
Hatalmas élmény volt, hogy az év – s a maraton szakág – legnagyobb eseményén elsőként szólítottak rajthoz, s így a nagyközönség is szem- és fültanúja lehetett, hogy “Hungary”-ben is teremnek még céltudatos bringások! A válogatott mez egyébként osztatlan sikert aratott, s habár szerintem túl sok benne a piros szín, a virágminta tényleg különlegessé teszi.
Az előző hétvégi duplázást követően sok időm nem maradt, hiszen hétfő délután már indultam is a dél-afrikai Pietermaritzburgba, ahol Erdélyi Eszter és kis családja vendégszeretetét élvezhettem.
Az út hosszú volt, Münchenben, majd Johannesburgban is át kellett szállnom, így másnap kora délután érkeztem meg úti célomba. Ablak mellett ülni persze mindig nagy öröm, más nézőpontból is láthatod a dolgokat:
Míg a Johannesburgba tartó gép hatalmas volt (2 folyosós, 8 székkel soronként), a pietermaritzburgi akár magángépnek is elment volna… de jó volt végre szilárd talajon járni!
Délután, habár a cirka 4 óra alvás nem tűnt elégségesnek, Eszter kivitt a Cascades MTB parkba, amely a VB központjának is helyet adott. Amint az ember belép, nyomban a dél-afrikai hegyikerékpározás tragikusan fiatalon távozott ikonja, Burry Stander emléke előtt róhatja le tiszteletét.
Az egyik este volt lehetőségem személyesen is találkozni a feleségével, Cherise-szel. A hideg futkosott a hátamon, amikor belegondoltam, mi lenne, ha a helyében lennék… Tényleg minden nap egy ajándék, úgyhogy panaszkodás helyett jobb, ha összetesszük a két kezünket, s végezzük a dolgunkat!
Cirka másfél órát gurulgattam a pályán, hogy a lábaim életre keljenek. Pontosítok: sok gurulgatás nem volt benne, ugyanis a pálya egy remek, jó pár km hosszú, s igencsak combos emelkedővel kezdődött.
A jelölés remek volt, aki ezen a pályán eltévedt, az tuti csukott szemmel tekert. Volt nyíl, X-jelzés karókon, illetve max. 100m-enként rózsaszín szalag. Ez utóbbi remek ötlet, az itthoni maratonokon is szorgalmaznám. Tulajdonképpen egy, a 3M-es szalaghoz hasonló ragasztócsík; gazdaságos, mert nem kell hosszúra hagyni, s színe miatt jól észrevehető.
Ja igen, azt ne felejtsük el, hogy jelenleg “tél” van a déli féltekén, ezért ne lepődjetek meg a faleveleken… Hóra azért nem kellett számítani, viszont a napi hőingás igencsak nagy volt: éjjel 5-8C fok körül volt a hőmérséklet, délben pedig akár 30-ig is felkúszott a hőmérő higanyszála.
Szóval a pálya első és utolsó szakaszát néztem meg, ami remek összegzése volt annak, ami ránk fog várni a 74km-en – mint később kiderült: a meredek kaptatók mellett sok volt az egynyomos ösvény is, a kedvenc 180 fokos visszafordítóimmal, hegynek fel és le egyaránt, valamint remek mandíneres kacskaringók, éles letörésben végződő fahidak – csupa olyan dolog, amihez nem árt majd a koncentrált, tiszta fej!
Így az első nap kis homlokráncolással zártam le a bringázást, de igyekeztem megnyugtatni magam, hogy majd szépen kipihenve a hosszú utat minden akadályt leküzdök.
Hát igen, kb. 12 órát aludtam is egyhuzamban, s a másnapi pályabejárás mindjárt helyre is tette a (felesleges) aggodalmaimat. S képzeljétek el, szerdán az egyik helyi bringás lánnyal Carlával illetve Sabine Spitz-cel (és persze párjával-edzőjével) mehettem pályabejárásra! Ez aztán a megtiszteltetés! Nem minden nap adatik meg hogy olimpiai és világbajnokkal edzhetek együtt!
Ráadásul 2 napon át! S tudjátok, olyan jó megtapasztalni, hogy ezek a félisteneknek gondolt szupersztárok is egyszerű földi halandók, mindenkinek megvan a maga nyűgje, konfliktusa és persze öröme. De akkor mégis mi teszi őket ennyire különlegessé, amivel a többiek fölé tudnak nőni? Szerintem a céltudatosság, az elköteleződés, illetve az elvégzendő munka iránti alázat. Van mit tanulni tőlük…
A szerdai pályabejárás során utunk egy vadrezervátumon keresztül vezetett, ahol békésen legelésző zebracsikókat láthattunk. De jó, hogy jó turista módjára magammal vittem a fényképezőt! 
Persze nem maradhatott el az alpesi versenyekről már jól ismert tehéncsorda sem! Na itt egy kicsit visszahőköltünk, mi, lányok, de szerencsére Ralf, Sabine férje is velünk volt, s törte előttünk az utat!
Amint a fotón is látszik, volt pár szántóföldes átkötő szakasz, ami azért rázott, mint a dög, úgyhogy itt sem volt sok pihenésre lehetőségünk.
Pláne, mert egy-egy erdei szakasz vagy épp patakátkelés nagy bukfenceket eredményezhetett. Ezért a rafkós helyeken többször is megálltunk, hogy kitapasztaljuk, melyik lesz az ideális nyom. Nem mi voltunk az egyetlenek!
A csütörtöki napon a pálya távolabbi szekcióját néztük meg, ahol a “kötelezően tolós” szakasz is volt. Kb 700 m szintet tudtunk le hirtelenjében, egy turistaösvényen.
A technikai értekezleten ki is hangsúlyozták, hogy ne is próbálkozzunk a tekeréssel (drága a mentő, hahaha), s ellenőrök is lesznek oda telepítve. Miért? Mert ez max. a dh-soknak, védőfelszerelésben abszolválható, illetve volt olyan szakasz is, ahol egyszerűen nem fértél át:
S ha ez még nem lett volna elég, egy-egy szakasznál jó kis szúrós növénykék éltek-virultak, ami eredményeképp a nap végén tizensok tüskét szedtem ki a gumiból. Szerencsére a tubeless-rendszer miatt nem kellett szerelnem, persze a tüskékhez csak este mertem hozzányúlni.
Ja, igen. S hogy véletlenül se legyen hiányérzetünk a terep változatosságát illetően, jó kis köves szekciók is örvendeztettek minket. Ezt nem a cinizmus mondatta velem, tényleg szuper volt, csak figyelni kellett, különben a váltó vagy a pedál bánta!
A második bejárós nap elég hosszúra nyúlt, ami azt eredményezte, hogy igencsak híján voltunk a folyadéknak pár óra elmúltával. Egy biztos: Afrikában el ne indulj ivópúp nélkül, ugyanis nincs minden faluban kút! Végül egy kedves idős néni segített rajtunk, s még jégkockát is kaptunk a kulacsba!
A háza nagyon fura volt, nagyon egyszerű, igazából az ajtaja, mint egy lóistállóé (2 részletben nyílt, mintha vízszintesen kettéfűrészelték volna), s a tyúkok boldogan mászkáltak ki-be. Belül egyszerű meszelt fal, a konyhában egy csaptelep, semmi elektronika. Azt azért nem mertem lefotózni…
Ezen a vidéken nagyon elszórtan voltak a házak, talán az alföldi tanyavilághoz lehetne hasonlítani…
Útközben egy “falu”-t is sikerült lencsevégre kapnom.
Az idézőjelet azért használom, mert igazából semmi másból nem áll, csak lakóházikókból: se bolt, se orvos, se templom, semmi. Csak a házak. Az előtérben a learatott cukornád maradványait láthatjuk. A házak lakói ezeken a földeken dolgoznak, lehet, talán épp ezért épültek épp ide a házikók, mondhatni közel a “munkahelyhez”. A legközelebbi bolt kb. 5km-re található. El nem tudom képzelni, hogyan lehet ilyen egyszerű körülmények között élni. De tényleg!
És hogy legyen végre valami bringához közeli érdekesség is: az alább látható “kütyüt” Ralph Näf bringáján véltem felfedezni. Na ez meg mi a szösz?
Először azt hittem, valami szárított hús… Ki tudja, a helyiek kedvelik, bár a svájci úriemberről nem feltételeztem. Nem voltam szívbajos, rá is kérdeztem: defektjavító cucc. Röviden elmondta, hogy is működik, de nem állt össze a kép (s nem a nyelvi akadályok miatt).
Szóval az érkezésemet követő két nap sikerült feltérképezni a pályát – majd péntek éjjel megérkezett az eső. Jajj, ne! 
Szinte egész álló nap esett, így a laza átmozgatást Eszter országúti csodagépén abszolváltam. Nem ültem még súlyhatár alatti országútin azelőtt…
Délután elvittük a brinyót a VeloLife nevű bringaboltba, hogy a versenyre a váltás is tökéletes legyen. Illetve új defektgátló tejet is kaptak a kerekek, mert azt vettem észre, hogy a tej nem szereti, ha megfagy, s több ezer méter magasságban igencsak hideg tud lenni. A gép rakterét pedig nem hiszem, hogy fűtenék.
A boltban patikarend, a srácok serényen dolgoznak, a pultnál pedig csupa közép- és prémium kategóriás termékek sorakoznak. Vagy ennyire jó árat tudnak, vagy ekkora a felvevőpiaca a városnak… A mókás dolog pedig az volt, hogy a srác, aki megszerelte a bringám, apai ágról magyar származású. Mindenhol ott vagyunk! 
A szombati program kis átmozgatás, illetve rajtszámfelvétel és csapatprezentáció volt. Ez utóbbiról azonban csak 10 perccel a ceremónia előtt szereztem tudomást, de mivel úgyis be kellett mutatni a szabályoknak megfelelő nemzeti mezt, így gyorsan magamra kaptam. Sajna a magyar csapat csupán belőlem állt, de kihúztam ám magam!
Ezt egy kis kulturális bemutató követte, amit nem lehetett otthagyni!
Ekkorra már Lőrincz Olivér is megérkezett, aki az antidopping-csoport vezetője volt az eseményen. szerencsémre, ugyanis otthon felejtettem a bringás órámat, így volt kedves és elhozta. Köszi! Meg tudtam volna oldani mással, de mégiscsak a megszokott a legjobb.
Az esti technikai értekezlet után vacsora, majd a szokásos előkészületek.
Reggel kipihenten ébredtem, s bár a reggelivel kicsit megcsúsztam időben, nem gondoltam, hogy óriási baj lehet belőle. A verseny előtt is minden a forgatókönyv szerint zajlott: időben megettem a sós Nutrixxion szeletem, majd 10 perccel a rajt előtt az RQMax bogyót is, a hidratáltság is rendben volt – már-már hihetetlenül jól alakult minden! Majd jött a bibi: a hasam ugyan nem fájt, de éreztem, hogy baj van az emésztésemmel. Á, biztos csak izgulok, majd elmúlik!
A lányok gondoskodtak a jó hangulatról, így stressz nélkül, jó lelkiállapotban vártam a beszólítást. Reggel egyébként elég hideg volt, 10C fok, ezért a melegítéshez nem volt haszontalan a meleg ruha.
A fiúk ekkor már messze jártak, ők reggel 8-kor rajtoltak, míg mi háromnegyed órával később.
És következett a beszólítás. A maraton világranglista alapján elsőként hívtak, utánam pedig a korábbi versenyekről jól ismert arcok. Lehet unalmas, hogy már megint ezzel jövök, de annyira örülök, hogy nyoma sem volt a korábban rendszeres rajt előtti “dilimnek”: higgadtan, koncentrált állapotban vártam a rajtjelet. Pedig nem ígérkezett könnyűnek a nap. Most fog kiderülni, kinek mi van abban a bizonyos malacperselyben, amibe gyűjtögetett az alapozó periódus óta! Köszönöm, Levente!
Majd FIRE – helyett sípszó, remek rajttal!
Nagyon jól éreztem magam, s bár hideg volt, az erős tempó miatt esélyünk sem volt szétfagyni!
Ez a nagyon jó érzés kábé 5-6 km-ig tartott, amikor is azt éreztem, hogy a gyomrom mindjárt visszadobja nemcsak a reggelit, de az előző vacsorát is. Küzdöttem vele, próbáltam nem foglalkozni vele, de nem volt bennem elég makacsság. Ilyen rosszul nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára. Ajjajj, Eszti, ne ess kétségbe, menni kell, bármi is lesz, nagyon sok embernek nagyon sok munkája-áldozata van benne, ennek a történetnek nem lehet itt vége – ráadásul nem így!
Éreztem, hogy visszább kell vennem, miközben láttam, hogy azok az emberek, akikkel májusban meccseltem, mennek el mellettem.
Igazából kicsit tanácstalan is voltam, mit kellene ebben a helyzetben tenni… Egy dologban azonban biztos voltam: ha fáj, ha nem, célba fogok érni, ha nem lesz meg a top 20, akkor nem lesz meg, de mindenképp időeredményt akarok a nevem mellett! Mert ez a verseny nagyon nem csak rólam szól, az országot képviselem!
Hát efféle belső eszmefuttatásokkal haladtam a harmadik frissítőpontig, ahol Carla férjétől megkapom az első “agydurrantós” kulacsom. Mivel jól tudtam, ekkorra már fel fog szökni a hőmérő higanyszála, felesbe kevertem az XX-Force-ot és a narancsos Endurance-izót, nehogy túlságosan fejbe vágjon, hisz a gélekben is van még turbó.
Lehet, ez hiányzott a gyomromnak, ugyanis a 30-35. km környékére elmúltak a panaszaim. Lehet, a reggelihez kellett volna egy kis koffein? De szívemre teszem a kezem, volt itt azért más probléma is. Konkrétan az, hogy túl sokat vállaltam az elmúlt hónapban: alig, hogy vége lett a májusi maratonoknak, jött az XCO-menet, nem kisebb megmérettetéssel, mint az EB, ami után ugye nyomban ott volt a Maraton EB is, majd a csömöri C2-es verseny… Fejben volt sok, az XCO-t hagynom kellett volna csudába.. Oké, de kvalifikációs periódus van, s már számítanak a megszerzett pontok… Most tessék okosnak lenni! Na utólag persze mindig könnyebb, meg hát mi lett “volna”, ha…
Igazából nincs okom panaszra, mert 1: én döntöttem így, még ha kissé el is számoltam magam, illetve 2: akárhogy is nézzük, VB-n top 20-as elit (felnőtt) eredmény nem sok volt a hazai hegyikerékpár sportban.
De kanyarodjunk csak vissza, hiszen még hátra volt a táv fele!
Szóval sikerült magamra találnom, s vérszemet kapnom. Na végre, na végre! Két dél-afrikai és egy német lánnyal nyírtuk egymást – én természetese a kaptatókon támadtam kegyetlenül! Igazából jól tudtam, hogy erőnlétemet tekintve nem itt volna a helyem, ez a tudat pedig erőt adott ahhoz, hogy okosan, de keményen belószolva fárasszam ki a lányokat. Egyébként is, sietni kell, mert az idő most nem nekem kedvez, már csak egy feladott kulacsra számíthatok, s hátra van még harminc kili!
Ez az ereszd-el-a-hajam stílus olyannyira bejött, hogy folyamatosan szedtem áldozataimat – egyet kivéve: Carla, akivel a pályabejáráson is voltam, keményebb diónak tűnt, ő volt az egyetlen, aki rá tudott még tenni egy lapáttal a verseny második felében is.
Olyannyira jól ment nekünk ez egymás “kerülgetése”, hogy az utolsó lejtő előtt az ausztrál kolleginát is utolértük.
Sajnos azonban az utolsó, két opciós single-trailen nem választottam a legjobban, így mögé kényszerültem a végelszámolásban. Nem sokon múlott! De, ahogy az eredménylistát elnézem, a 15. hely sem volt cirka 1 percnél előbb…
Mindenesetre célba értem, ez a legfontosabb, bár amikor kiderült, még 20-on belül is vagyok, huh, megkönnyebbültem. Minden jó, ha a vége jó, de leginkább akkor, ha izgalmas!
A lányoknál a dobogósok az esélyesek közül kerültek ki, nagy meglepetés-eredmény nem született: Langvad-Spitz-Hurikova lett az eredmény.
A fiúknál a sérüléséből visszatérő Kulhavy nyert, őt Lakata és Sauser követte.
A verseny után levezetés, majd este Tereza elő-szülinapi bulija (inkább csak baráti összejövetele) követte. Huh, de álmos voltam…
Hétfő délelőtt Eszter elvitt egy csodás helyre, nem messze Pietermartizburgtól, hogy lássak egy kicsit a versenypályán túl…
A fotón tán nem látszik, de fenn asszonyok mosnak, miközben a gyerekeik ott játszadoznak a vízben. Nekik biztos nincs tériszonyuk, de nem is szívbajosak… Efféle vízesésekben egyébként bővelkedik Afrika, s nagy szerencsénk volt, hogy a téli, száraz évszak ellenére ennyire bő vizű volt a folyócska.
Azt bizonyára sokan tudjátok, hogy Afrika a pillangóiról is ismert. Habár sok türelem kellett, míg sikerült ezt a szépséget lencsevégre kapnom, megérte!
Hétfő késő délután pedig Eszterrel és a tündéri kis Zoey-val megkezdtük hosszú utunkat haza. A gép rengeteget késett, így nagy volt az izgalom, hogy elérjük-e csatlakozásainkat.
Hát, nagyon csücskös volt! 10 perccel a menetrend szerinti indulás előtt értem oda a kapuhoz, gyorsított eljárással, s hatalmasat sprintet követően. Azonban (vagy inkább szerencsére), ez a gép is késett majd’ egy órát, így legalább a bringát is be tudták pakolni. Gondoltam én. Budapesten persze kiderült, a bringa nem jött meg…
Másnap délután azonban itt volt, sértetlenül. Persze nem meglepő, hiszen Viktor megtanított “bombabiztosan” csomagolni.
Hát egy nagyobb méretű dióhéjban így tudnám összefoglalni, mi is történt az elmúlt héten a glóbusz túloldalán.
Már csak egy dologgal vagyok talán adós. Tudjátok, idestova 8 évvel ezelőtt, amikor beleszerettem a montizásba, eszembe sem jutott, hogy valaha nemzetközi dobogón állok majd, illetve hogy a világ legrangosabb maratonjait összefogó Marathon Series összetett élén állhatok majd – a 2013/14-es szezon győzteseként. És tényleg, amikor azt mondom, nagyon sok ember munkája, segítsége, bizalma, anyagi és erkölcsi támogatása van benne, komolyan is gondolom, mert egyszerűen nem tartanék most ott, ahol. De ami még az összetett győzelemnél is fontosabb: annyi, de annyi élménnyel, tapasztalattal, nézőponttal gazdagíthattam ezáltal a személyiségem – ez egyszerűen felbecsülhetetlen!
A VB-re való kijutásomban pedig a Szövetség mellett Erdélyi Eszternek és kis családjának tartozok hatalmas köszönettel, akik nemcsak, hogy gondomat viselték, míg ott voltam, hanem a legapróbb, sportolók számára fontos részletekre is odafigyeltek. A technikai hátteret a Biking Kft-nek, a Krosskerékpárok hazai forgalmazójának, a Bell sisakot és a Sidi bringás cipőt a Biker Kft.-nek köszönöm. A mindent kibíró Rudy Project szemüvegért pedig az Eyeland kft-nek vagyok hálás, s az pedig, hogy a szervezetem is szinte mindent kibír, a Nutrixxion sport táplálékkiegészítők hazai forgalmazója, a Nutrixxion-X-Iont Hungary segítsége révén valósulhatott meg. A felkészülésben nyújtott segítségért pedig Szász Viktort és Balassa Leventét illeti köszönet! Illetve a sok-sok szurkolásért, bátorításért Mindannyiótoknak!
Fotók: Darren Goddard, Erdélyi Eszter, Tobias Ginsberg
.
