Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára jelentkeztem, s habár bőven lett volna/van miről mesélni, annyi minden kavargott a fejemben, hogy időre volt szükségem, míg rendezem a gondolataimat, dolgaimat. Most viszont, hogy a langenloisi C1-es XCO versennyel kezdetét vette az újabb szezon, rákapcsolok, előtte azonban még pár fontosabb/érdekesebb pillanatot megosztanék, hogy kerekebb legyen a kép.
Indításul egy gyors egy fejtörő, amit Németh Eszter bringás kolleginám küldött, még Karácsony tájékán:
Gondolkodtam egy ideig, míg rájöttem a megoldásra. 
Könnyű lenne azt mondani, hogy a szerencsétlen baleset miatt történt minden (amit egyébként már nem is gondolok annyira szerencsétlennek), bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon megszenvedtem a műtét előtti és utáni heteket. Ugyanis nyissz-nyassz lett a történet vége, ami fizikailag szinte egyáltalán nem, de lelkileg annál inkább megviselt. De nem is csak ez, hanem valahogy kezdtem mindent nagyon sötéten látni, mintha minden elromlott volna körülöttem, s habár voltak nagyszerű napok is, mindig vissza-visszaestem a “gödörbe”. Meg is ijedtem rendesen, mert ez korábban egyáltalán nem volt jellemző rám, s úgy éreztem, ez valaki más, ez nem a Dósa Eszti.
Aggodalomra azonban semmi ok, nem foglak 20 soron át önsajnáltatással untatni Titeket, legfőképp azért nem, mert nincs rá szükségem. Nektek meg pláne… Ez a magam kis harca, amit meg kellett-kell harcolnom, de nagyon jó azt érezni, hogy hosszú hetek után végre nyerésre állok. 
Pár gondolat a műtétről, s arról, hogyan is kötöttem ki a Sportkórházban. Sajnos hetek múltával sem akart a 20 centi hosszan elterülő duzzanat csökkenni, a vérömleny nem akart felszívódni. Hosszas vacillálás után végül úgy döntöttem, felmegyek Pestre, s megnézetem, nehogy nagyobb baj legyen belőle. Így is elég nagy gond volt, hogy nem tudtam se görgőzni, se futni.
Nem ragozom túl a dolgot, az ultrahangos vizsgálat után (amire magán úton mentem, hogy gyorsan meglegyen) is a “feltárás” volt a szakvélemény. Ajjajj… Valter Tibi és Dobos József Főorvos úr gyors és hathatós közbenjárására fel is gyorsultak az események: a pénteki ultrahangot követően hétfőn reggel sor is került a műtétre.
Altatással történt a lekvár állagú szmötyi eltávolítása. Habár kaptam egy fél szem kék(!) színű gyógyszert a műtős fiútól, ami elvileg nyugtató volt, nagyon nem hatott, mert úgy remegtem, mint a nyárfalevél… Közben persze a kíváncsiság is dolgozott bennem, s igyekeztem jól szétnézni, tényleg olyan-e a műtőszoba, mint a filmekben. Olyan.
Na, habár azt mondtam, nem ragozom túl, mégis sikerült…
Két, inkább három dolgot azért mindenképp megjegyeznék: az orvosokon keresztül a nővéréken át a takarítókig mindenki figyelmes és kedves volt, egy rossz szavam nem lehet, sőt! A nagy döbbenet pedig még a műtét előtt az volt, amikor arról szereztem tudomást, hogy ha a balesetet követő 24 órán belül leszívják a szmötyit (amikor még elég híg), akkor nem került volna sor minderre. Szuper…. Még jó, hogy aznap este a hatvani traumatológián erről tájékoztattak…. Feküdjek, jegeljem. Pont. Ennyi volt kb. a javaslat.
Sebaj, a lényeg, hogy nem lett szövődménye. Így azonban kockázatos lett volna a műtét után másfél héttel bevállalni a két hetes válogatott edzőtábort Tenerifén, ezért lemondtam, viszont a varratszedést követő 3. napon már görgőre ülhettem, s – láss csodát! – nem kezdett el a két kitüremkedés megjelenni a combomon.
Apropó varratszedés: a gyors gyógyulás Dobos Főorvos úr és segítőgárdája, valamit az alábbi “segédeszköz” nélkül nem jöhetett volna létre:
Mintha csak tudták volna, hogy engem kékkel “kell” varrni. Az élet apró örömei…
A kórház utáni első utam pedig régi-új támogatóm, a Rudy Project főhadiszállására vezetett, ahol a piros fotokromatikus lencsés Noyz szemüvegben immár szinte rózsaszínben láthattam a világot.
Már több mint 2 év óta használom a fényre sötétedő piros lencséket, s mint mondjak: nem kell más! Montizáshoz számomra nem találtak ki jobbat, ugyanis nagyszerűen kiemeli a terep kontrasztjait, s pölö az avarban nagyon könnyű észrevenni a köveket és a faágakat. Arról nem is beszélve, hogy szürkületben a kátyúkat is hamarabb meglátom, amiből felénk, sajnos, nincs hiány… Szóval nagyon örülök, hogy idén is támogatásukat élvezhetem, s olyan szemüvegben tekerhetek, amivel kihozhatom magamból a maximumot.
A bringáról, amibe teljesen beleszerelmesedtem, inkább egy későbbi bejegyzésben írnék részletesen, a csapatváltás elmaradásának okáról azonban pár sort még mindenképp szeretnék. Mert ugye szó volt arról, hogy a gyári csapatba igazolok…
A történet lényege annyi, hogy hosszas időhúzás után olyan (nevetséges) ajánlattal álltak elő (ti. kifizetik a szállásköltségem), amit nem fogadtam el. Csupán a presztízs illetve a név miatt, hogy profi csapatban vagyok igazolt versenyző, nem váltok; csapatom, a Vitalitás SE komolyabban tette oda magát szerény lehetőségeihez képest is. Szóval kb. ennyi volt a történet. Így a hazai forgalmazó, a Biking kft. pártfogolása mellett törekszem egyre magasabbra jutni, amit ezúton is köszönök!
De lépjünk tovább, hisz itt volt még a február végi Bringaexpo is, ahol a kellemest a hasznossal összekötve a Kross-standon elvégezhettem az edzéseimet, miközben sok régi és új ismerőssel is találkozhattam. Amikor pedig lehetett, kipróbáltam magam a pumpapályán is. Hát, hogy ez milyen melós egy dolog! Úgy értem, 8-10 körnél többet nem bírtam eltölteni rajta, mert iszonyúan megdolgoztatta a combjaimat, pedig nem vagyok egy őzike lábú leányzó…
Mindenesetre elfogadnék egy ilyen pályát otthonra!
A másik érdekesség, amiről mindenképpen írnék, az egy teszt volt, aminek főszereplője, jobban mondva alanya lehettem a négy nap során. A standunkkal szemben ugyanis arra nyílt lehetőség, hogy a lábamra szabathassak egy Sidas Comform’able talpbetétet, s megtapasztalhassam, mit mutat egy hosszú, több órás edzés során az én lúdtalpas, harántsüllyedéses lábamon. Hogy hiteles legyen a teszt, csak az egyik cipőmbe tettem bele a helyben elkészített betétet, a másikban maradt a megszokott (2 féle is). Lényeg a lényeg, habár elsőre nem sikerült tökéletesre belőni a talpat (megjegyzem, hőre lágyul, így az első edzés után hőlégfúvó segítségével tudtunk módosítani), a végső tapasztalatom egyértelműen pozitív volt: nem mocorgott a lábam a cipőben, nem zsibbadt el, nagyon jó komfortérzetet biztosított 4 óra görgőzés után is.
A Bringaexpo számomra legnagyobb meglepetése azonban mégsem ez volt, sőt még a kiállított csodagépek sem (persze párral szívesen hazagurultam volna), hanem a The Unplugged Faces koncertje a Speci-standon, asszem, péntek este. Különösen, amikor egyik kedvenc zenekarom, a Gotthard régi slágerét véltem meghallani. Nyomban megragadtam Viktor karját, hogy kiderítsük, honnét szól a zene, majd elég gyorsan megtaláltuk az “elkövetőket”:
Közben pedig nevettem nagyokat magamban, hogy milyen rég szerettem volna Gotthard koncertre eljutni, s erre tessék, egy tribute-bandába botlok a Bringaexpón…
Ja igen, az expo előtt pedig sikeres vizsgát tettem olasz nyelvből, ami sajnos azt is jelenti, hogy a szeptemberben indult tanfolyamnak ezzel vége, pedig most kezdtünk csak igazán belemelegedni. Bár nem beszélem még kellő magabiztossággal a nyelvet, mindenképp jót tett az agyamnak egy kis “okosodás”, pláne egy ilyen gyönyörű, dallamos nyelv terén. Már alig várom, hogy folytathassam! Bár a heti kétszeri hajnali fél hetes kezdést nem hiányolom, a társaságot mindenképp!
Az utóbbi hetekben pedig, úgy érzem, kezdtem végre visszatalálni magamhoz, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy terepen is edzhetek. Hisz nagy váltás a 26-os össztelós Scott-ról a 27,5-es merevfarú Kross-ra való átnyergelés, nagyon össze kell szoknunk, ugyanis, ha minden jól megy, április közepén már UCI maraton vár ránk Franciaországban!
A combom, szerencsére nem fáj, habár néha azért érzem a sérülés helyét. Ennek ellenére, úgy vélem, szépen haladok, már a kisebb ugratókkal is megbirkózok! A bringa fürge, mint a gyík, már csak nekem kell összekapnom magam fejben, és persze fizikálisan is. A múlt vasárnapi versenyig erős kétségek voltak bennem (magyarul, teljesen be voltam rezelve), hogy a cirka másfél hónapos kihagyás romba dönti az idei szezonom… Viszont az, hogy ilyen hátránnyal, edzőtábor híján is pontszerző helyen tudtam megérkezni a hétvégén, több mint biztató jel. És ez még csak a kezdet!
Az osztrák versenyről viszont inkább egy külön irománnyal fogok jelentkezni, pár nap múlva!
A fotókért köszönet Tóth Donald Lacának és Viktornak!
