Dósa Eszter blogja: Harmadik jelentés a Langkawi-i többnaposról
A Langkawi International Mountain Bike Challenge negyedik napján is túl van Dósa Eszter, top 10-es pozícióban:
Nem tudom, ki hogy van vele, nálam mostanában épp fordítva működnek a dolgok: minél rosszabb időjárási körülmények között kell versenyeznem, annál jobban teljesítek! Ezek után ne is mondjam, hogy nem vagyok mazochista, ugye?! 
A mai napot újra az főhadiszállástól mintegy 30 km-re fekvő Oriental Village-ben kezdtük. Természetesen ma reggel is szakadó eső fogadott minket, csupán annyi különbséggel, hogy ezúttal órákon át nem volt hajlandó abbamaradni. A pálya nyomvonala a szombati Marathon Series állomás pályán lett kijelölve, jobbára annyi különbséggel, hogy egy brutál tolós – dh-s, több mint 1 óra alatt teljesíthető “kurflit” kivettek belőle, s a tervezett 3db 27km-es kör helyett a lányoknak csak 2 lett a penzumuk. Habár számomra az élet 3 óra versenyidő után kezdődik, talán a 2 körön is tudok értékelhető eredményt felmutatni. A pályát mindenesetre már ismerem, így sokkal jobban tudok majd taktikázni. 
Az elit fiúk 10 órakor rajtoltak, őket a masterek követték, majd mi 10.30-kor, s végül a szeniorok. Hála az égnek, a mi rajtunkra csendesedett az eső, majd hamarosan el is állt. A szakadó eső miatt a melegítés nem volt több 10 percnél, s habár a többiek sem áztatták magukat feleslegesen, éreztem, hogy számomra nagyobb hátrányt fog jelenteni. Apropó melegítés. Annak ellenére, hogy igencsak nyárias idő van errefelé, korántsem felesleges a melegítőkrém használata. Először többen furán néztek rám, mi a fenének kenem a lábaimat a rózsaszín szmötyivel… Természetesen NEM a színe miatt szeretem az Emspomát. Egyébként pedig volt szerencsém látni, hogy a pro csapatok fiú versenyzői ma ugyanígy tettek.
A rajtot agresszív helyezkedés követte, aminek eredményeképp seperc alatt az utolsó harmadban találtam magam. Lehet, valami energiaitalt kellett volna meginnom, attól ugyanis igencsak faragatlan leszek (4 különbözőt is teszteltünk!). Sebaj, a versenyszellem dúl bennem, a pálya pedig eléggé szörnyű ahhoz, hogy ne érjem utol legalább azokat a lányokat, akikkel az összetettben értékes helyezésekért meccselek.
Az első, kritikus emelkedőt elérve szépen le is dolgoztam a hátrányomat, Naomival, Aurélie-vel, illetve a helyi üdvöskével, Masziyatonnal egymást kerülgetve. Sőt, Jovana is csupán másfél percre volt tőlem! Ha őt meg bírnám fogni…
Hátulról pedig a tájföldi lányok fenték ránk a fogukat. Ezt az első 5 km-t kellett a lehető legokosabban megoldanom, ugyanis az első frissítőzónát követően már a szintemelkedés nagy részét letudtuk, a síkon való sárban sprintelés már egész jól megy. Itt persze nem a nyílegyenes, réten való átgázolást kell érteni, hanem rengetek kanyarral megtűzdelt, kővel és gyökérrel borított egynyomos ösvényt. Habár, szerencsére, volt pár országút szélén jelölt aszfaltszaggató szakasz is, ilyenkor volt célszerű a pihengetés helyett kemény tempót menve értékes másodperceket bespajzolni.
Szóval a maradék huszonpár km (a kezdeti gyilkolós szakasz után már csak “maradéknak” hívtam) kifejezetten kedvezett számomra. Sőt, egyenesen imádtam ezeket a részeket! S ha már itt tartunk, minél többet versenyzek, annál inkább megbizonyosodok abban, hogy nincs olyan, hogy “rossz” pálya. Arra gondolok, hogy lehet alattad szuper jó technika, lehetsz ügyes és magabiztos, de ha nem találod meg a pozitív összetevőket, nem fogod tudni kihozni magadból a legjobbat.
De visszatérve a versenyhez, az első kör végére az összes kiszemelt “áldozatom” magam mögött tudhattam. Ez bizakodásra adott okot, azonban megnyugodni csak 27 km múlva szabad! Csak semmi potyázás!
Az újabb gyilkos kezdeti 5 kilit letudva Viktortól megkapom az agydurrantó koktélomat, s közben az infót, hogy Jovanának épp technikai gondja van. Most kell meglépni, gondoltam, a következő szakasz úgyis az én pályám, s ha egy kicsit fejben meg is rogyott a gond miatt, még a végén az ő skalpját is begyűjthetem!
A nagy rohanásban azonban sikerült túlszaladnom egy lejtős szakaszon, épp ott, ahol szombaton is hibáztam, így 15m rükverc után folytathattam utam. Ekkor már újabb piros rajtszámos (tehát nőnemű) bringást üldöztem, a köztünk lévő távolság azonban még túl nagy volt – de nem behozhatatlan!
Ekkor már biztos voltam abban, hogy a mai nap sem fog 5 kilis sprint nélkül befejeződni…
A figyelmünket ekkor már a hátulról érkező elit fiúk is megosztották, de szerencsére gyorsan közös nevezőre jutottunk, így gyors és fájdalommentes módon tudtuk őket elengedni.
A következő momentum, ami emlékként megmaradt, az 500m-es tábla volt. Már csak egy kicsit kell kibírni! És hurrá, újra finisben!
A mai nap Lea Davison és Kohei Yamamoto győzelmét hozta (aki így át is vette az elsőséget), a női dobogóra Eva Lechner és Maja Wloszczowska állhatott fel, míg a férfi pódium Nicola Rohrbachkal és Stephane Tempierrel lett teljes.
Ami engem illet, a 9. helyig sikerült felküzdenem magam, ami összetettben most a 9. pozíciót jelenti!!!
Sokak szerint a mai nap volt a legkeményebb, számomra viszont a holnap XCO ígérkezik annak: vágyaim netovábbja lenne, ha a női élmezőny jelenléte mellett is körhátrány nélkül tudnám befejezni a futamot. 2 éve sajnos – véleményem szerint igazságtalanul – az utolsó kör megkezdése előtt vettek ki a 80%-os szabály értelmében (amikor is már az égvilágon senkit nem tudtam volna feltartóztatni), s kaptam 25 perces büntetést. Tavaly már módosított szabály szerint büntettek, így joggal bízhatok abban, hogy ha az XCO-menő profi lányok a szabály értelmében meg is nyirbálják a mezőnyt, nem kerül veszélybe a kivívott pozícióm.
De azért szívesebben teljesítem a megadott körszámot, még ha nem is esik jól.
.
