Dósa Eszter és Blazsó Márton (Kross) is elrajtolt tegnap a január 22. és 25. között zajló Costa Blanca Bike Race – mountain bike maratonon, a spanyolországi versenyről Dósa Eszter számol be legfrissebb blogbejegyzésében:
Régen nem jelentkeztem már, azonban most olyan apropója van, hogy nem tudok nem mesélni! Na nem mintha nem lenne mit – szépet, jót és szomorút is – az elmúlt hetek-hónapok eseményeiről, de ez most annyira magával ragadott, hogy meg kell osszam veletek! Szóval ügyességemet fejlesztendő, valamint értékes olimpiai kvalifikációs pontok megszerzésének reményében Spanyolországba utaztam, hogy részt vegyek ezen a remek négynaposon.
A “bogarat” márkatársam, Blazsó Marci fülébe is sikerült beültetni, így ketten képviseljük kis hazánkat. A verseny páros, az én párom Celina Carpinteiro (portugál maraton bajnok), míg Marci párja a hondurasi származású Milton Ramos (a Crocodile Trophy 3. helyezettje, ha jól tudom). Biztos sokatokban felmerül a kérdés: miért nem együtt versenyzünk? A válasz egyszerű (nem, nem az, hogy utálom a Marcit ;-). Csak azonos nemű párok alkotta csapatokat jutalmaz az UCI (kvalifikációs) pontokkal.
Az én esetemben sokáig bizonytalanság volt, kijutok-e, s milyen “felállásban”, végül, az utolsó előtti pillanatban Celina révén a nevezésben kedvező kondíciókat kaptunk, ami zöld utat jelentett, ehhez persze nem volt ennyi elegendő, úgyhogy hadd ragadjam meg gyorsan az alkalmat, hogy megköszönjem a hazai Kross forgalmazó, a Biking Kft segítségét is, illetve egyesületem, és a spanyol márkaképviselet közreműködését.
Szerdán hajnalban indultam, az ebédemet pedig már itt, Alfáz del Pi-ben fogyaszthattam. Olyan gördülékenyen ment minden, mint a mesében: rendben megjött a bringa is, a reptéren Diego, a helyi “erő” már várt, s 2 percnél többet nem is kellett egymagamban lennem. Sajnos sofőröm nem beszél angolul, nekem pedig a spanyol “kínai”, de egész jól elbeszélgettünk a kb. másfél órás autóút során. A nyelv nem ismerete nem mentesít a kukaságtól. 
Szóval a bejelentkezést követően 10 percem még maradt, hogy megrohamozzam a szállásom éttermét és megpakoljam a tányérom. Hát igen, a repülőút során nem lehet elhízni.
Majd gyors bringaösszerakás, pumpakunyerálás (hisz inkább hoztam plusz egy bringás cipőt, mint egy műhelypumpát) ez utóbbit majd esetén hamarabb szerzek, asszem.).
Az új bringás tatyóm és Viktor alapos magyarázata után szépen összeraktam a kis Kross-t, amit úgy bámultak, hogy már én jöttem zavarba… Végül is prototípus váz, vagy mi…
Igyekeztem egyszerű útvonalat belőni, hisz az eltévedés egész jól megy. Így jutottam el Benidormba, amely a másnapi versenyközpont helyszínéül is szolgált.
A tenger látványa már a repülő során is magával ragadott, így tudatosan arra vezetett utam. Hát nem gyönyörű?
Kis lecsendesülés és a végtelen, szépséges “nagy vízben” való elmerengés után merre másfelé, mint a legközelebbi kaptató felé mehettem volna? Nem árt, ha megnézem, mire számíthatok másnap. Hát erre:
Persze nem mentünk fel a csúcsig, de így is kellemesnek ígérkezett.
Hosszú utat nem kellett megtennem, míg megtaláltam az első combos kaptatót, s mikor úgy éreztem, a lábaim kezdik kipihenni az út fáradalmait, elindultam visszafelé. Majd meg is álltam, mert nagy macskabarát lévén ezt nem tudtam kihagyni:
A főnök elég csúnyán méregetett, így tisztes távolságban maradtam.
Az este, sajnos nem teljesen a pihenésről szólt, a technikai értekezlet csúszott, így a vacsi is: fél 9 körül tudtam vége meleg ételhez jutni. Az étterem, mondjuk, egyébként sem nyitott este 8 előtt Spanyolországban ez teljesen normális. Csak nem a megszokott vacsoraidőm… De sebaj, bőven volt még mivel foglalkozni: a fűtésünk konkrétan nem működött, illetve Celináék a Granada magasságában leszakadó hó (nem vicc!) miatt 15 km/h-s sebességgel tudtak csak araszolni, s igencsak későn értek ide. Persze hajnal 2-ig nem virrasztottam, szerencsére a recepción nagyon rugalmasak voltak. Ami engem illet, jó “alvókával” rendelkezem, így csupán reggel felébredve tapasztaltam meg, hogy leendő csapattársam immár szobatársam is. Huh!
A reggel egy átlagos versenynap menetrendjét követte, semmi különös, így 8.45-kor áttekertünk a cirka 10km-re fekvő Benidormba.
A verseny maga első rendezés, a maga “gyerekbetegségeivel” együtt: mobil WC egy árva sem, ami azért izgi, mert a tengerparton ez élet 10 előtt nem kezdődik el. Szerencsére egy árva (négy csillagos) hotel nyitva volt, így szemrebbenés nélkül, de annál kedvesebb mosollyal az arcunkon vettük célba a helyiséget.
10.00 órakor eldördült a startpisztoly, a neutralizált rajtot követően pedig az ereszd-el-a-hajam! 43km volt a penzum, ami rövidsége ellenére bőven tartogatott kihívást. Ez alatt nem igazán a leküzdendő 1400m szintemelkedésre gondolok (ami egyébként igencsak meredek kaptatókban is megnyilvánult), hanem a rengetek egynyomos ösvényre, technikás lejtőre. Ez számomra tényleg igazi technikai edzőtábor. Különösen a hosszú, szobában görgőzős edzések után.
S ha már itt tartok, pár gondolat a terepről: kő-kő-kő, mindenféle méretben, a murvás kavicstól a méretes sziklákig, felfelé és lefelé egyaránt. Mellé olyan panoráma, hogy nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy mennyire hálás vagy azért, hogy itt lehetsz! Ha képeslapon látnád, azt mondod, giccses, de élőben! Túrázni tuti ide jönnék, ha rám szakadna valamelyik pénzintézet vagyona. A kő mellett az ember alkotta elemek még tovább fokozták az izgalmakat, ti. 2-szer átküldtek minket egy, az autópálya alatt vezető alagúton. Hehe, ha sötét volt a napszemüveged, itt érdekes élményben lehetett volna részed, nálunk azonban ez elmaradt, ugyanis Celina szemüveg nélkül, én pedig a kedvenc kis Rudy Project fényre sötétedő lencsés szemüvegemben tekertem. Újabb piros pont neki!
Az időjárás remek, s bár a reggelek hűvösek, alul mindenképp rövid, felül pedig egy mez + aláöltözet + kartyű kombináció bőven elég volt (15-18 C fok lehetett kb. délelőtt).
És akkor pár gondolat a mai művünkről: egy számomra közepesen megerőltető kezdést követően elkövettük azt a hibát, ami páros versenyen igencsak veszélyes lehet: elveszítettük egymást. Ennek egy szervező malőr az okozója (persze nyilván mi is hibáztunk), ugyanis a korántsem tökéletes (magyarul: igencsak hiányos) pályajelölés következtében az egyik kaptató végén egy cirka 30 fős szitkozódó csapat jön velem szembe, s fordul vissza az eredeti nyomvonalra. Celina kb. 15 méterre lehetett mögöttem ezen a tekerhetetlenül meredek kis szekción. Igen ám, de ez pont arra volt elég, hogy kettőnk közé ékelődjön a horda. Óvatosan, lassú tempóban gurulok egy picit, hogy utolérjen, de csak nem jön. Majd balra tekintve azt látom, hogy egy újabb csoport halad el a “rossz” úton. Most mi legyen? Várjak? Menjek? És ha abban a csoportban van? De ha nem? S ha technikai gondja van? Zakatolt az agyam rendesen, mi a fenét kéne csinálnom… A várakozás, döcögés után végül arra jutottam, hogy elmegyek az első frissítőig vagy chipszőnyegig, ahol majdcsak kapok infót. Mert telefont nem vittünk magunkkal…. lehet, nem ártott volna.
Sokat nem szidtam magam (sem), a hisztivel úgysem jutok előbbre. Inkább levontam a konzekvenciát, s mentem tovább.
Majd szépen meg is oldódott a dolog, s újra egymásra találtunk. Szerencsére nagyon jó gondolkodású emberke (korában csak látásból ismertem), már most, az első nap után érzem, hogy nagyon hasznos lesz az együtt töltött idő.
Így cirka 10-12 percet veszítve folyattuk utunkat. A hegymeneteket látványosan jobban bírom, míg a lejtőzésben ő a tanárnő. Apropó, végzettségünket tekintve mindketten pedagógusok vagyunk. 
De el nem hiszitek, mennyire segít az ijesztő(nek tűnő) szakaszokon. Teljesen megbízok benne, s olyan lejtőket teljesítettem ma is a bringa nyergében, hogy csak magam is lestem! Lehet, ez így most leírva nem is jön annyira vissza, de aki nem egy “bátor gyerek” lefelé, az biztosan tudja, milyen jó érzés is ráérezni a lejtő természetére. Ezért is mondtam feljebb, hogy remek gyakorlási lehetőség. Pláne, mert rá vagy kényszerítve, hogy menj, hisz vannak páran mögötted is, akinek sietős…
Technikai gondunk, ami ilyen terepen leginkább defekt formájában realizálódik – szerencsére nem volt, bő 3 óra versenyidőnél értünk célba. A célban kis kólát és szilárd kaját vettünk magunkhoz (megjegyezem, bőség kosara, ami ránk várt a célban), majd irány vissza a szállásunk. Innét újra a szokásos napirend következett: zuhany-fehérjeital-nyújtás hármasa, majd ebéd, fáradt izmok bemasszírozása, bringaellenőrzés, pihenés. Az esti program a technikai értekezletből, eredménylista levadászásából, valamint a jól megérdemelt vacsiból áll.
Ami az eredményeket illeti, mi a 7., Marciék pedig a 12. helyen zártak!
És most itt állok meg, mert ennyi fért ma bele. Holnap időfutam vár ránk! Szurkoljatok!
.
