Dósa Eszter blogja Costa Blanca-ról: a királyetap és a hab a tortán
A Kross magyar versenyzői, Dósa Eszter és Blazsó Márton alkalmi párjaikkal a spanyolországi négynapos mountai bike maratonon, az UCI-pontszerző Costa Blanca Bike Race-en vettek részt, melynek végkifejletéről olvashatunk a legfrissebb blogbejegyzésben:
A harmadik napunk, a – mint este kiderült – cirka 2500 m szintemelkedést tartalmazó 60 km-es szakasz, több meglepetést is tartogatott számunkra. Például havat és jeget.
Hógolyózni ugyan nem tudtunk, de a deres fű és a befagyott pocsolyák látványa az otthoni időjárást juttatta eszembe. Szóval szolidarítottunk Veletek! 
A szállásunktól 10 km-re fekvő Polop szolgált az etap rajt- és célhelyéül, aminek közelsége miatt úgy döntöttünk, bringával tesszük meg az utat – kiváló bemelegítés lesz. Csupán egyetlen “bibi” volt: még nem kelt fel a nap, amikor útnak indultunk… Hűvös szél, 5 C fok, hátunkon a kis motyónk, amibe majd a rajt előtt feleslegessé vált dolgaink kerülnek majd – ha lesz egyáltalán olyan. Egyébként okos ötlet volt a csomagmegőrző, s bár a nap végére nem vigyázott rájuk senki, fel sem merült bennük, hogy bármink is eltűnhetne.
A rajtunk kb. 10 percet csúszott, amit kis helyben mocorgással igyekeztünk fázó végtagjaink felmelegítésére fordítani. Persze a melegítőkrém ha csodákra nem is képes, de mindenképp hasznos!
A rajtunk ugyan dinamikus volt, azonban csapattársam óvatosabb tempót tartott. Ezt egyébként ma nehezebben éltem meg, mert nagyon kedvelem a “combos” emelkedőket, amiken véteknek érzem lassan menni. De, amint az előző irományban is mondtam, nagyon erősen félre kell tenni az egyéni dolgaidat, illetve a közös cél érdekében kell azokat felhasználni.
A mai napon ezt a következőképp hasznosítottuk: a szintrajzot áttanulmányozva arra jutottunk, hogy én leszek a “vízhordó”. Kb. 1 kilivel a frissítőpont előtt elvettem Celina kulacsát, hogy majd megtöltve adhassam vissza neki, mire odaér.
Ez a terv szép és jó is volt, csak két dolog sántított a kivitelezésben. Az egyik, hogy az itthon is jól ismert lengyel JBG-s csapat segítője azt mondta, 1,1 km múlva van a zóna. Remek, akkor indulás. A kulacsot betoltam mellkashoz (mert a zsebek ugyebár tele voltak belsővel, géllel, patronnal…), s belendítettem a kis Kross-t. Igen ám, de frissítőpontnak nyoma sem volt, csupán technikai zónának. Ajjajj, ezek szerint félreértett a fickó (mondjuk nem tudom, a “feed zone” kifejezésen mit lehet félreérteni)… akkor még 3 kili… fú, ha ezt Celina és megtudja, szegény… Attól azonban nem tartottam, hogy lefordul a bringáról, rutinosabb róka ő annál.
Szóval tempózok szépen tovább a fenti fotóhoz hasonlatos emelkedőn, a lankásabb részeken még vagánykodok is a csatornafedelek, vízelvezetők beugratásával, amikor hirtelen elszámolom magam, s koppan a hátsó karbon felni. Bakker!!! – hogy finoman fogalmazzak. De ugye nem szökik a levegő???
De igen. 
Szerencsére lassan, így eljutottam a frissítőzónába. Persze volt nálam sűrített levegő (nem CO, mert a defektgátló tej azt annyira nem szereti), de élesben még sosem használtam. Nem szoktam defektet kapni… Először Celina kulacsát töltöttem meg, közben nagy pumpát kunyerálva, ne kelljen már ellőni a csodaszert, mert mi van, ha elbénázom…
De szerencsémre nem volt, így bátran-boldogan kijelenthetem: seperc alatt, sikeresen elvégeztem a műveletet. Nem is tudom, mitől aggódtam annyira! Mire végeztem, Celina is megérkezett, így együtt folytattuk utunkat. Lefelé ő diktálta a tempót, én meg igyekeztem nem lemaradni. Tudom, már mondtam, de tényleg nagyon sokat számít, ha egy ügyesen lejtőző bringás mögött tudsz menni. Apropó lejtők: az egyszerűbbek így néztek ki:
Az utolsó frissítőnk kb. 15 km-rel volt a cél előtt, ahol újra előre mentem, mert megint baj volt: eresztett a hátsó kerék. Pedig mindent jól csináltam… Szóval nagy pumpa-kunyera, ezúttal sikerrel, 2 bar bele, s küzdelem, hogy kitartson a levegő, ne kelljen újra megállni. A történetben persze az volt még az izgalmas, hogy ekkor következtek a “három nyíl + extreme” jelzésű táblák. Jön a dh-szekció.
Nem ragozom túl, részben a sietnék, részben a tudat, hogy mögöttem is jönnek eredményezte azt, hogy 90%-ban ha nem is gyorsan, de nyeregben oldottam meg a lejtőket. Ahol pedig nem, hát… a cyclocrossos tapasztalatokat jól tudtam hasznosítani!
Szerencsére a kerék nem okozott több bosszúságot, azaz kibírta még a célig, sőt, egészen a szállásig. Mi pedig kipurcanva, de boldogan a 7. helyen újra célba értünk. A mai nap Marcinak is defektes volt, azonban így is a 15. helyen tudtak célba érni.
Az ebéd után pedig a hibakeresés és -elhárítás következett. Szúrás, nem felütés, a “tejcsi” pedig megint megbosszulta a reptetést. De a jó oldalát nézve: ma bringaszerelésben is fejlődtem picit, s rá kellett jönnöm, nem is olyan nagy dolog “tejjel” feltölteni a kereket. 
A korai kelés és a kemény nap miatt korai fekvés is dukált. Már csak egy nap van hátra…
Reggel Marciékkal mentünk ki autóval a rajthoz, ami egy kis hegyi faluban, Finestratban volt található, kb. 15 km-re tőlünk. Ma újra 10 órakor dördült el a startpisztoly, a tengerszint felett 200 m-rel így újra lábtyű nélküli, kellemes idő várt ránk.
Ez a nap egyértelműen a legszebb és legélvezetesebb szakasz volt a négy közül. Annyira szép helyekre vitt, szirt mellett, ahol a végtelenbe tűnő tenger vonzza a tekinteted, mindez ragyogó napsütésben. Kell ehhez még valamit hozzáfűzni? Ilyen látvány mellett nincs nyafogás, zsémbelés, csak az öröm és hála, hogy itt lehetsz.
A mai lejtmenetek pedig igazi endurós-maratonos jellegűek voltak: kanyarok, hullámok, egy-egy hirtelen kb. 2 méteres szinteséssel megspékelve. Ma az egy főre jutó kő mennyisége kevesebb volt, azonban a Mátrai ösvények még csak éppen, hogy így is megközelítik valamennyire.
A mai napon a szél sokkal erősebb volt, így ahol lehetett, bolyoztunk, a fiúkon és egymással is. A ma napon bőven akadt patakátkelés is, illetve egy olyan nádmezőn vezettek keresztül, ami egy “nádalagútban” végződött: konkrétan több méter hosszan az egész ösvényt beborította a nád. Még jó, hogy a Rudy Noyz szemüvegemet az ilyen szokatlan dolgok sem hozzák zavarba, seperc alatt alkalmazkodott a sötéthez
A verseny, stílusosan, ahogyan kezdődött, úgy is ért véget: egy 2 km-es, jóféle meredek kaptatót abszolválva haladhattunk át a célvonalon, miközben a település lakói folyamatosan biztattak a “Venga, venga, chicas” kifejezéssel. Az utolsó 500 m-en aztán elengedtük magunkat, megpaskoltuk egymást, megköszöntük ezt a négy napba sűrített rengeteg élményt, s a jó versenyzést. Mert tényleg jó volt, életem egyik legszebb és legélménydúsabb eseménye, a legtöbb kihívást tartalmazó útvonalakkal.
A célban finisher-érem került a nyakunkba, majd megrohamoztuk az elemózsiás terülj-terülj asztalkámat. És persze nem maradhatott el a közös fotózkodás a legszívósabb elit fiúkkal sem. 
A végelszámolásban így a 7. helyet tudhattuk magunkénak, Marciék pedig olyan jól mentek, hogy összetettben is előre léptek, s végül a 11. helyen zártak. Ez, ha jól számolom, női vonalon 40, férfi vonalon pedig 20 olimpiai kvalifikációs (UCI) pontot ér!
Köszönöm még egyszer a hazai és a spanyol Kross, valamint egyesületem segítségét és közreműködését! Kiettünk magunkért!
Fotók: Costa Blanca Bike Race, jómagam
Sok pihenés nem következik, ugyanis 30-án indul az ománi többnapos!
.
